Beacon Hilssbe.
Nagyjából másfél órát tekertem fájó lábbal az éjjeli viharban. Dörgött az ég, villamlott, hevesen fújt a szél és esett az eső, de végül ideértem a városba. Beacon Hills elejére. Kerülőúton jöttem, egy alig ismert földúton, ezért az autósok sem vettek észre.
Leszálltam a biciklimről, táskám a kosárban maradt az ülés mögött. Innentől toltam a bicajt az út mellett. Körbe kellett néznem, mégis csak egy olyan helyet kerestem, ahol lehetőleg nem látnak meg (és néznek csövesnek) de nem is csotányokkal meg egyéb undorítóságokkal van tele.
Három utcányit sétáltam a sötét városban, amikor megláttam egy régi kalandparkot. Leszakadt kötelek, törött deszkák és roncsok borították az erdő szélét. Tétovázva álldogálltam a hely előtt, de eldöntöttem. Itt fogok aludni...
Egy farönk segítségével felmásztam egy hálószerűség tartóoszlopára, majd a kötélre. Óvatosnak kellett lennem. A kalanpark olyan állapotban volt, mint a bal térdem. Nem jól.
Felmásztam egy kilátószerűségre, ami elég épp volt ahhoz, hogy ott tudjak aludni. Letettem a táskámat és egy pokrócot vettem ki belőle. Betakaróztam, majd lefeküdtem a deszkára. Sokáig nem tudtam lehunyni a szememet. Féltem. Mit keresek én itt?
Átgondoltam az eddigieket. A családom itt halt meg tűzvészben, ezért idegbeteg álszülőkhöz kerültem. Most pedig elszöktem és hajléktalan lettem.
Végülis vállalok majd munkát, nem?-tettem fel magamnak a kétségbeesett kérdést. Otthon is volt munkám, keresek valamit itt is...
Sorra újabb gondolatok támadtak a fejemben, de a fáradtság legyőzött. Majdnem.
Hallottam, hogy valaki a közelben járkált. Meghúzódtam az oldalról szinte zárt kilátón és hallgatózni kezdtem.
Valaki,vagy valami itt van.
Közelít.
Egyre hangosabban roppannak a roncsok.
Fel fog jönni.
Tudom hogy, fel fog.
Hallottam hogy itt volt. Egy méterre lehet tőlem.
Még közelebb ért. Majd közelebb. Feljött.
Lehúztam a vizes cipőmet magamról, majd ütötni kezdtem vele.
-Menj innen!-kiabáltam neki, miközben arra gondoltam, vajon mennyire nézhet hülyének. És vajon mennyire az.
Végre leesett innen. Lenéztem, de nem láttam.Gyorsan előszedtem a telómat és levilágítottam. Reménykedtem, hogy nem valami rabló, esetleg gyilkos szemelt ki. Remegett a szám, és most nem csak a hideg miatt.
-Aú! -Szólalt meg ott lentről. Két métert zuhant a földre. Biztos nem örült neki.
Egy kissé sápadt srác próbált felállni, de nem nagyon ment neki. Egyszer-kétszer el is esett amikor próbálkozott feltápászkodni.
M
ajdnem elröhögtem magam rajta.
-Te mit csinálsz itt?!-kérdeztem, és már kezdtem megnyugodni -Ugye nem kukkolsz?!
-Nem kukkoltalak. Én csak erre jártam és hallottam valamit. Gondoltam megnézem mi az.
-Oké...
-Amúgy Stiles vagyok.
-Anne-mutatkoztam be én is.
A teljes nevemet több okból nem mondtam:
Ő sem említette, a nevelőszüleim nevét biztos nem mondhattam, hiszen nem az enyém, a harmadik pedig, hogy fogalmam sincs mi a teljes nevem.
Ott bámultuk egymást, de ő még mindig nem kelt fel a földről. Remélem azért nem tört el a keze meg ilyesmi. Egészen magába merült, mire pár perc múlva sikerült megszólalnia.
-Figyu, kicsit tudnál segíteni?
- Attól függ. Mibe?-mondtam
-Asszem eltört a lábam-ledermedtem
-Eltört?-csodálkoztam tovább- Nem direkt volt, nem akartam hogy összetörd magad-magyarázkodtam.