.:J a n e:.
- Szóval? Mennyi volt? - elnevettem magam Carl arckifejezése láttán. Éppen a régmúlti exei felől kérdezősködtem, miután ő lazán kijelentette, hogy első osztályban csak úgy özönlöttek körülötte a cuki leánykák. Persze azt már nem tudta volna megmondani, hány fruskája is volt összesen.
Egy igencsak szép helyen ücsörögtünk ketten, egy kőnek támaszkodva. Valami tisztás szerűséget találtunk, nem olyan messze a táborunktól. Ezen a héten ez már a második mutatós kis hely, amit Carlal felfedeztünk. Mostanában sok időt töltünk kettesben, portyázgatunk csak úgy szórakozásból, és kölcsönkértük Jeremy különleges térképét, amin a hasznos épületeket, területeket jelölgette be, és mivel másnak nem volt ideje, mi egyesével lecsekkoltuk az összeset. Na meg a legtöbbet már fel is avattuk, az arra legalkalmasabb módon.
- Nem akarom, hogy féltékenykedj vagy ilyesmi érted... Jobb ha nem árulok el számot. - mondta tök komolyan, ám mondandója végere már kitört belőle a kacagás.
- Hazug! - löktem oldalba, ami miatt a nulla egyensúlyérzékkel rendelkező Carl elborult. A srác tovább röhögött, miközben naplóm segítségével püfölni kezdtem, megakadályozva ezzel felkelését.
- Oké, oké! Csak egy volt! - tette fel védekezően a kezeit, majd kihasználva a meglepettségem okozta figyelemzavaromat, Carl kikapta kezeimből a fegyverként használt kis füzetemet.
- Hé, azt add ide! - rivalltam rá, és elpirulva igyekeztem visszaszerezni tulajdonomat, ami szerencsére sikerült is. Miután biztonságba helyeztem a titkaimat tartalmazó memoáromat -más szóval ráültem-, visszafordultam a még mindig földön fekvő Carlhoz. - Szóval egy, mi? - vontam fel a szemöldököm vigyorogva.
- Egy nőnemű, korombeli lány létezett akkoriban az életemben, de az is unokatesóm volt, szóval ha nagyon konkrét akarok lenni, nulla hódolóval rendelkeztem.
Majdnem megfulladtam a röhögéstől, és tuti, hogy a hangos visongásommal körénk vonzottam pár rothadót, ám nem érdekelt.
- Grimes, te gerjedtél az unokatesódra? - nevettem. - És még te nevezed Jasont beteg állatnak?
- Nem én... Jézusom... - Carl sehogy sem tudott tiltakozni, ő is a hasát fogva vergődött ott a fűben.
- Jól van, értem én. - törölgettem kicsordult örömkönnyeimet.
- És mi a helyzet veled? Volt már valakid? - Carl hirtelen felült, szórakozott arca érdeklődést tükrözött.
- Ezt most halál komolyan kérdezted? - megint a röhögőgörcs határait feszegettem. - Nem Carl, még nem volt senkim, rajtad kívül. Veled ellentétben, az én unokatesóim retardált hájpacnik voltak, ráadásul vagy húsz évvel öregebbek nálam. - kuncogtam.
Carl tettetett sértődöttséggel elfordult, s a távolba meredve hátradőlt a sziklára. Tudtam, hogy arra vár, hogy bocsánatot kérjek vagy hasonló, de azért sem tettem. Visszafojtottam a hahotázást, elővettem naplómat magam alól, és ceruzát ragadva Carlal szembe ültem.
Most az egyszer megpróbálom elfogadhatóan lerajzolni.
- Mit csinálsz? - kérdezte Carl, drámakirálynő hangon.
- Lerajzollak. Nyugi, nem pálcikaember stílusban.
- Levetkőzzek esetleg? Csak hogy meglegyen a teljes Titanic érzet...
- Csak fogd be... - forgattam meg a szemeimet, igyekeztem nem elpoénkodni a dolgot.
- De várjál akkor most én vagyok Rose, te meg Jack? Jól van ez így?
- Oda nézzenek, mekkora Titanic rajongóval van dolgunk...
- Vagyok olyan bögyös, mint Rose?
- Carl hagyd abba...
- Talán egy kis push-up segíthetne rajtam. Mit gondolsz, Jack?
Ajkaimba harapva nyomtam el továbbra is a nevetésre ösztönző hajlamaimat, de mikor Carl a hatás kedvéért a mellkasát kezdte dörzsölgetni, már nem volt visszaút.
- Megint én nyertem. - önelégült mosolyra húzódott szája.
- Oké, akkor légy boldog, és maradj mozdulatlan.
Carl még egy ideig vigyorgott győzelme hatása alatt, majd elbambult valamin, ami kapóra jött nekem. Valamiért belepirultam az ábra részletezésébe. Pedig csak a törzsét szerettem volna lemásolni, nem pedig egyéb dolgokat.
Tényleg tiszta Titanic...
Láttam Carl arcán, hogy valamilyen szinten ő is zavarba jött, ami nyugodtsággal töltött el. Ráadásul a zavartsága mindig elcsitítja, és megkímél az érdekfeszítő megjegyzéseitől.
Lassacskán elkészültem művemmel, és bár nekem nem tűnt fel az idő múlása, az elgémberedett Carl biztosan tudna panaszkodni.
Finomítottam még a vonásokon, mindent tökéletesítettem, és még az is beletelt plusz öt percbe, hogy rászánjam magam, az alkotásom bemutatására. Végül úgy voltam vele, hogy ha kimeri fikázni megparancsolom neki, hogy akkor kreáljon jobbat rólam. Természetesen sikerrel járna, hisz általában mindent tökéletesen csinál.
- Megígéred, hogy nem nevetsz ki? - ceruzámat szorongatva néztem a fiúra.
- Tudtam, hogy igazából már húsz perce kész vagy, és nekem muszáj volt ebben a pózban maradnom, amíg eldöntöd, hogy oda akarod-e adni nekem. - nyújtózkodott.
- Lebuktam.
- Na had nézzem! - félve odanyújtottam felé a füzetet, ő pedig mosolyogva elvette. - Azt a kurva... Jane ez... Wow! Ez kibaszott jó.
- Hazug... - suttogtam alig hallhatóan.
Carl törökülésbe helyezkedett, könyökeit térdein támasztotta, és tátott szájjal vizsgálta művemet.
Aztán valami tök váratlan történt.
Egyik kezét orrához érintette. Könnyek gyűltek szemeibe.
Mi? Carl elérzékenyült?
Ennyire szarul rajzolok?
Mi történik?
A fiú szipogva megtörölte szemeit, még mielőtt könnyei utat törtek volna maguknak.
Kínosan felnevetett.
- Bocsi... Bocs csak... Amikor legutoljára lerajzoltak, egy narancssárga pacából állt az egész fejem.
Valamit tennem kellet, hogy enyhítsek a meghatódottságán. Nagyon rossz érzés őt szomorúnak látni, és éreztem, hogy nekem is gombóc keletkezik a torkomban.
- ...Az unokatesód ennyire rosszul rajzolt?
Carl elnevette magát.
Ez bevált.
- Menj már... - kitépett a földből egy marék füvet maga mellől, és megdobált vele. Én is nevetni kezdtem.
Közelebb húzódtam hozzá, ő egészen addig nem nézett rám, amíg végül szó szerint belemásztam a képébe. Hallani akartam, mi adhatott okot számára arra, hogy ilyen szinten könnybe lábadjon.
- A húgom. Judith. Akkor ismerkedett a krétákkal. A szájába vette őket, jól megízlelgette, utána fintorogva kiköpte. A nedves kréta pedig foltokat hagyott maga után, és így rajzolgatott. Beth szerint egy igazi művész veszett el benne, és nagyon is tudta, mit csinál.
- Mostanra már biztosan jobban rajzol, mint én. - mosolyodtam el.
- Megtarthatom? - kérdezte hirtelen. Köpni nyelni nem tudtam. Meg akarja tartani?
- P-persze. - hebegtem. Carl átölelt.
- Köszönöm!
...
- Biztos, hogy megakarjuk mi ezt csinálni? - idegeskedett Carl.
- Nem kell mindentől betojnod, ami egy kicsit is izgalmas... - forgattam meg a szemeimet.
Carl és én, hazafele jövet a tisztásról nosztalgiázásba kezdtünk, és felelevenítettük a régi ötleteinket, köztük a pizzakészítést, amit még a farmon találtunk ki. Rájöttünk, hogy ez igazándiból nem is volt valami rossz gondolat, és nem ártana ténylegesen megvalósítani. A gond csak az, hogy nincs elég alapanyagunk és helyünk ahhoz, hogy a mi házunkban megtudjuk csinálni, ezért egy kisebb betörést kellet terveznünk a konyhába. Csak meg kell várnunk, hogy a szakács ráunjon a bent létre, és elmenjen a szokásos félórás pihenőjére.
Komoly bajba is kerülhetünk ez miatt, elvégre gyakorlatilag meglopunk mindenkit azzal, hogy nem csak a saját ellátmányaink felhasználásával sütkérezünk saját magunknak.
Na de kit érdekel, a pizzáért bármit.
- Nem tojtam be, csak-
- Csak még mindig attól félsz, hogy téged bármikor kibaszhatnak innen. - szakítottam félbe, arckifejezése alapján pedig úgy véltem, ráhibáztam. - Ha nem vetted volna észre, a Vezetőt nem igazán érdekli, hogy kik és mikor kerülnek ide, nem bánnának veled másképp ha lebukunk, mint velem. Amúgy sem szokott foglalkozni ilyenekkel senki, van jobb dolguk is.
- Most ettől nyugodtabbnak kéne lennem?
Elnevettem magam.
- Az lett volna a cél, de semmi baj.
Hirtelen ajtónyitódást hallottunk a konyha felől, rögtön belelapultunk a földbe a rejtekhelyként szolgáló vaskonténer mögött.
George tűnt fel az konyhaajtó mögött, fütyörészve vitt kezében valami dobozt, amit majdnem lábára is ejtett, mikor valaki a távolból köszönt neki. A fekete bőrű, kissé termetes férfi ráérősen mozgolódott, s ráhelyezte a dobozt egy kupacra. Ezután nevetgélni kezdett a másik ember társaságában, akit nem láttam a gigantikus oszlop mögött. Próbáltam kivenni a hangos beszélgetésükből hogy mi lehet a szándékuk, majd mikor George széttárta karjait és hangosan azt kiáltotta: "Akkor siessünk!", összenéztünk Carlal.
- Hát, most vagy soha! - sóhajtott a fiú.
- Ez a beszéd! - vigyorogva megragadtam Carl kezét, és a nyitott konyhaajtó felé vettük az irányt.
Valamiért nevetni kezdtünk, miután betolakodtunk a konyhára, a nagy izgalom közepette Carl nyakába ugrottam, ami engem is meglepett.
Csak egy egyszerű pizzasütésről van szó, én meg úgy viselkedek, mintha lenyúltam volna az elnök antik toalettpapír készletét. Használtan.
- Oké, most mi jön? - tettem fel a nagy kérdést Carlnak, mivel fogalmam sem volt mi merre található, és hogyan is kell igazából sütni.
- Bazdmeg jótól kérdezed... - nevetett fel. - Azt hittem te tudod mi a szitu. Mármint, lány vagy meg minden.
- Hát jó... Izé, kellene tészta meg ilyen cuccok, amiket rádobálunk.
- Na ne mond...
- Carl! Itt hagylak a picsába. - szóltam rá.
Carl elnevette magát, majd zsebre dugott kézzel figyelte, ahogy én hozzávalókat keresek. Gondoltam, hogy ez lesz. Mivel ő mindig nagyon jókat kacag ha rászólók, ezért inkább megvártam, amíg eszébe ötlik hasznosnak lenni.
Arra meg aztán várhatok a végtelenségig.
...
- Tudod, el sem hiszem hogy nekünk van időnk tésztát gyúrni, miközben javában zajlik a világvége. - mondta Carl.
- Nos, te igazából nem csinálod, szóval nem értem mit rinyálsz. - vontam fel a szemöldököm.
- Miért, szerinted most mit csinálok?
- Láb alatt vagy.
- Ne mondj ilyet! Már félbevágtam két paradicsomot!
Puffogva fújtam ki a levegőt, miközben körbenéztem a szobában.
Tíz perce sem vagyunk bent, de mintha háború tört volna ki a konyhában.
És ahogy haladtunk előre, ez csak szörnyűbb lett.
Mondjuk, hogyha talán nem röplabdának használtuk volna a bontott lisztcsomagot, lehet másképp nézne ki a helyiség.
Pedig én csak jól fejen akartam baszni Carlt, amiért csak pofázni tud, de dolgozni nem, viszont ő meg mindig olyan kibekurt figyelmes, hogy rá kellet ébrednem; akaratom ellenére is csatát kezdeményeztem.
Na de mindegy, a nagy lisztfelhő ellenére is sikerült összehoznunk egy torta kinézetű eléggé természetellenes pizzának nevezet trutymót.
De ami a legdurvább, nem volt rossz íze.
Mi meg annyira örültünk annak a mutáns ételnek, hogy majdnem felszenteltük a konyhapultot.
Igen, nagyon éhesek voltunk.
- Király, már csak fel kéne takarítani. - csaptam össze a tenyereimet.
Ekkor hangokat hallottunk odakintről. George medvéhez hasonló morgása volt az.
Carl hirtelen ötlettől vezérelve leguggolt a pult mögé, engem magával rántva.
- Megőrültél? Itt keresne először! - suttogtam.
Ám késő volt másik búvóhelyet találni, nyílt az ajtó.
- Mi a szent szar... - kezdett bele George. - Jason, hova bújtál?
Mi a fasz? Miért Jason?
Megcsóváltam a fejemet, és előugrottam.
- Nem Jason volt, de majdnem eltalálta.
- Jane... Mit csináltál a konyhámmal? - szörnyülködött. Kicsit megsajnáltam szegényt.
- Én csak izé... pizzát akartam sütni.
- Nem csak ő! - állt fel Carl is. Ideje volt már, azt hittem arra vár, hogy egyedül vigyem el a balhét.
- Gyerekek... - rázta a fejét George. - Na és, mit sikerült összehozni?
Carlra néztem, a fiú is így tett. Nem erre a kérdésre számítottunk.
- Hát... - lenyúltam a földön lévő tálcáért, amin a csodálatos alkotásunk csillogott. George csaknem szívrohamot kapott, mikor meglátta.
- Atya ég, miért nem szóltatok nekem, hogy csináljak nektek egyet ami... nem kel életre?
Carlal nehezen tudtuk visszatartani a röhögőgörcsöt.
- Mi sem tudjuk. - válaszoltam.
- Oh istenem... Oké, készítek nektek egy normálisabbat. Úgy sincs jobb dolgom.
Meglepődtem. Nem hogy leszidna, és elküldene minket a büdös fenébe, még sütni is akar nekünk?
Hogyhogy nem tudtam eddig George-ról, hogy ilyen jó fej?
- De viszont adnotok kell belőle nekem is. - tette hozzá.
Mindketten csak bólogatni tudtunk, aztán elmentünk hátra, és hagytuk a mestert dolgozni.
Ilyen nincs...
...
Miután Carl és én teljesen egyedül felzabáltuk mindkét pizzánkat röpke fél óra alatt, jóllakottan kinyúltunk az ágyunkon.
- Úristen, régóta nem voltam már ennyire tele. - simogatta a hasát Carl. - Mit hozzunk össze legközelebb?
- Mi ketten? Semmit. - kuncogtam.
- Én is így gondoltam.
- Akartunk még ma csinálni valamit?
- A haszontalan semmittevésen kívül? Nem rémlik.
Szóval eldöntöttük, hogy aznapra már véglegesen eltesszük magunkat.
Estig ki se mozdultunk a szobából, és valahogyan mások is elkerültek minket.
Boldogan szedegettem össze a ruháimat fürdéshez azzal a tudattal, hogy ezúttal egy teljesen tökéletes, problémamentes napot zárhatunk.
Mondjuk még megtörténhet, hogy útban a mosdó felé véletlen meghalok, de hátha nem.
- Biztos nem mehetek veled? - Carl szomorúan nézett rám.
- Neked sem ártana öt perc magány.
- Oké... - törődött bele. - Siess!
- Sietek.
.:C a r l:.
Jane már kerek három perce elment, engem meg megesz az unalom.
Szar ez a magány.
Szerettem volna Jane-re erőltetni magam, mint azt általában szoktam, de szegény lány bizonyára egyedül akart lenni egy kis időre. Elvégre, az egész napot, sőt, szinte az egész hetet velem töltötte.
De ez akkor is szar.
Tehetetlenségemben nekiálltam átöltözni.
Messze van a zuhanyzó, nem vagyok véres, szóval nem szükséges elsétálnom odáig, hogy megfürödjek.
Ahogy kikeltem az ágyból, eszembe jutott valami.
A rajz.
Ki kéne ragasztani a falra, vagy valami biztonságos, mégis jól látható helyre tenni.
A nadrágzsebembe nyúltam, ahová elraktam a kis papírlapot. Az viszont tök üres volt.
Lefagyott a mosoly az arcomról, és átkutattam a másik zsebemet is.
Semmi.
- Ez nem lehet igaz... - motyogtam magam elé.
Elvesztettem volna?
Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
Tudtam, hogy elbaszom magamnak valamivel ezt a napot.
Jane pillanatokkal később benyitott a szobába.
Egy száll törölközőben.
Amit aztán le is dobott magáról.
Oké, talán mégiscsak van remény a számomra.
●●
Jézusom, mi ez a rész:''D
Nyugalom, többször nem fárasztalak titeket ilyen baromságokkal:D
Nagyon sajnálom, hogy ennyire sokáig nem hoztam részt, tényleg sokat betegeskedem mostanában:(
Már csak 3 rész, és befejezem az évadot:)
Nos, remélem maradtak még hűséges olvasóim, ennyi kimaradás után, akiktől bocsánatot is kérhetek ezúttal:(
Köszönök mindenkinek mindent♥
xoxo