.:C a r l:.
Csak feküdtem ott, a csatatérhez hasonló feldúlt ágyon. Néztem az alvó, teljes egészében meztelen barátnőmet. Szokásához híven lerúgta magáról a takaróját, szóval duplán mázlistának éreztem magamat.
Jane egyik lába a csípőmre tekeredett, kezének helyét folyamatosan váltogatta, a hasam és az arcom között. Az éjszaka azon csekély részéből, amit alvással töltöttünk el, legalább ötször orrba vágott, és kimondhatatlan területeken rúgott belém.
Hajlandó voltam szemet hunyni mindezek felett, tekintve az esténk másik felére, amit igencsak jónak mondható célokra használtunk fel.
Na igen, ami azt illeti, négyszer egymás után megtettük, amit meg kellet tennünk, és minden alkalommal legalább háromszor csúcsra jutottam. Jane-nek szerencsére nem tűnt fel, hogy időnként szembenéztem a korai magömlésnek nevezett ciki problémámmal. Vagy legalábbis, nem szánt neki különösebb figyelmet.
Eleinte mindig az volt a legnagyobb félelmem, hogy esetleg a nagy izgalomban rossz lyukba tévedek, de sikerült ezt elkerülnöm. Nagyjából.
Jane az mindent tökéletesen csinált, bár kétlem, hogy szemet szúrt volna, ha valamit elront. Még a hibázást is túl jól viszi véghez.
Mondhatni mindketten meglepően hamar túlléptünk a kezdeti botladozásainkon, leszámítva néhány apró dolgot, amin még nekem nem ártana csiszolni.
Tömören fogalmazva, kicseszett jók voltunk.
Szóval, minden okom megvan arra, hogy boldog legyek. Teljesen boldog. Biztonságban vagyok, tegnap meglepetés buliban volt részem, a világ legszebb teremtése fekszik mellettem, akit mostmár tényleg minden értelemben a magaménak tudhatok. Van hová tartoznom, és van miért élnem.
Valami mégsem stimmel.
Erősen próbálkozok nem gondolni a rossz dolgokra, legalább addig, amíg Jane velem van.
Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, ahogy tegnap belelendítettem a baltát annak a hazug srácnak a fejébe. Talán nem kellet volna megölnöm. Én nem láttam, mit csinált, de a többiek parancsára végeztem vele. Azt hittem, könnyebb lesz majd kioltani az életét egy olyan embernek, akit alig pár percre láttam még elevenében. Ennek dacára kísért engem, és nem tudok rájönni, miért. Hisz az ma már természetes, hogy mindenki megöli azt, aki az útjába kerül. Csakhogy én ezt még mindig nem tudtam megszokni.
Túl nehéz ignorálni azt a rengeteg szarságot a fejemben. Talán velem van a baj. Nem vagyok elég kemény. Félek, hogy egy nap besokallok. Elegem lesz abból, hogy a világon több a kimúlt teremtés, mint az élő. Félek, hogy egyik reggel úgy ébredek, hogy Jane már nem lesz mellettem. Hogy egy nap ismét magamra maradok, és elveszítem őt is, ahogyan elveszítettem a családomat is. Újfent átélem, azokat az üres, véres napokat, ahol már csak az élelem megszerzése a fő célom, nem tudok másra gondolni, és csak a kóborlókkal beszélek, azokhoz is üvöltözve. Megint abban a hitben kelnék fel reggel, és feküdnék le este, hogy én vagyok az egyetlen megmaradt élő egyed az egész kibaszott földkerekségen. Még a halálra sem lennék elég elszánt, csak várnám, hogy valamelyik rusnya sebem a sok közül elfertőződjön, és végre én is kipróbálhassam, milyen a másik oldalon. A másik oldalon, ahol a hörgő bicegő húsfoszlányok csattogtatják a fogukat, akik csak enni képesek, céltalanul lézengeni, és krákogni a levegőbe. Nem sokban különbözne az az életmód attól, amit én űztem három évig.
Jane az, akinek látványa, a puszta jelenlétének érzete képes megnyugtatni, és elterelni figyelmemet a goromba merengéseimről. Ő az, aki egyszerre ránt vissza a valóságba, és repít egy képzeletbeli univerzumba, ha feltűnik a láthatáron. Ha velem van, képes vagyok szeretni az apokalipsztikus, reményvesztett világunkat, a sok szennyével együtt. Nem lennénk egymáséi, hogyha a világvége össze nem hozott volna minket. De előbb vagy utóbb, szét is fog választani. Ha pedig ő nincs, én nem vagyok más, csak egy névtelen, halálra ítélt szörnyeteg.
De mindennek hála még itt van velem, lélegzik, és van szívverése. Még mindig képes felkelni álmából, aminek jelei kezdenek előtűnni.
Jane egy mély sóhaj kíséretében, mellkasomon pihenő kezét dünnyögve felemelte, és lomhán arcomra ejtette. Számítottam rá, hogy valami hasonlóan kedves köszöntésben lesz részem.
- Túl hangosan veszed a levegőt. - morogta csukott szemmel. Elmosolyodtam.
- Neked is jó reggelt-
Minden vágyam volt elsütni valami poént a hangos horkolásával kapcsolatban, ám Jane lejjebb csúsztatta kezét, és tenyerével befogta a számat.
- Ne beszélj, próbálok visszaaludni.
Ez fájt.
Elemeltem a számnál lévő kellemesen puha kezét, amin a karórája fityegett. Megnéztem az időt. Jane mindig olyan viccesen kiborul, amikor sikerül neki tíz óránál tovább aludnia.
Vigyorgásba kezdtem.
- Tizenkettő múlt két perccel, csipkerózsika.
Jane kikapta kezét az enyéim közül, felháborodottan bámult a kis készülékre, majd fáradtan hátrahajtotta a fejét.
- Ezt nem hiszem el. - suttogta. - Két éve nem aludtam ennyi ideig.
Képtelen voltam abbahagyni a debil vigyorgást, Jane minden egyes testrészére szabad kilátást nyertem, ezt nehéz volt figyelmen kívül hagyni. Megvizsgáltam az általam kreált gyönyörűséges lilás foltokat. Felelevenedtek bennem az éjszaka örömei, ahogy nézegettem a szerteszét villogó bélyegjeimet.
A lány valószínűleg észrevette, hogy már egy ideje telítődök látványával, mivel lerántotta rólam a takarót, és eltakarta magát vele.
Nem igazán értettem Jane logikáját, elvégre tegnap már úgyis mindent láttam belőle. Mondjuk nem ennyi fénynél, és nem ilyen tiszta fejjel.
Szomorúan az ágytámlának döntöttem fejemet, és tekintetemet visszavezettem a kipirult arcú Jane csillogó szemeihez.
- Hozok reggelit. - döntöttem el, s felültem az ágyon. - Vagyis inkább ebédet. - kuncogtam, miközben előkutattam a földről egy alsónadrágot.
Hallottam Jane mocorgását, rögtön visszafordultam felé, aminek következtében Jane újra maga elé kapta a takarót, és kis híján majdnem lependeredett az ágyról.
Jót vigyorogtam a zavargásán. Szerencséjére túl fáradt voltam ahhoz, hogy fokozzam a pirulását.
Jane égető pillantását tűrve vettem fel a lenge alsónemű darabot, és már csak azért sem siettem a maradék ruházatom összeállításával. Tetszett, hogy Jane csak cukin mosolyogva, tehetetlenül, paradicsom vörös fejjel ül ott az ágyon, miközben valószínűleg bosszút forral az én továbbra is tök nyugodt fejem miatt.
A fekete farmernadrág után következett az ingem, aminek begombolása végeztével, emelt fővel megindultam.
Remélem Jane nem vette annyira észre, hogy egy pillanat erejéig elfelejtettem, hova is igyekeztem, ugyanis Jane könnyen megkavarodó energiájából rám is ragadt valamennyi, ahogy az övem igazgatása közben véletlenül tekintetem elidőzött a takaró alól kikandikáló mezítelen combján.
Szavakkal leírhatatlan módon éreztem kísértést afelől, hogy lerántsam róla a fenébe azt a tetves takarót.
Tűrtőztettem magamat, s egy hosszas sóhaj keretében megközelítettem a vasajtót, aminek a felújítása valahogyan kimaradt, az egész szoba rejtelmes átalakításából.
A megszokott lendülettel rántottam meg az ajtót, ami keresztbe húzta számításaimat, és csak úgy suhant a kezem irányába, mindenféle hang és nehézség nélkül.
Ráadásul hozott magával egy vendéget is.
Jason. Mily' meglepő!
A fiú szó szerint a lábaimnál hevert, szélesen vigyorogva vezette rám szürke szemeit. Kínosan felnevetett.
- Haver... te hallgatóztál? - homlokomat ráncolgatva felsegítettem őt a földről. Jas némán vakargatta tarkóját. - Jézusom, te betegebb vagy, mint gondoltam.
Azért az, hogy valaki hallgatózik, miközben a saját húga...
- Jól van na, te is kíváncsi lennél. - suttogta Jason, miután becsuktam magam mögött az ajtót.
- Fúj ember ez most olyan, mintha én kukkolnám Judith-ot, miközben enyeleg valami nyikhajjal.
Baszki.
Picsába.
Ez nem lehet igaz...
Judith...
Baszki!
- Ki az a Judith? Neked van húgod? Ezt eddig miért nem tudtam? Hány éves? És most hol van?
Minden egyes nevetséges, idegesítő kérdésénél egyre rosszabbul éreztem magamat. Nem tehet róla szegény srác, hogy ennyire tolakodó természetű, én meg jó hülye vagyok, amiért emlegettem őt.
Egyáltalán miért tettem? Sosem szóltam még el véletlen magamat, főleg nem viccelés céljából.
Ennek is biztos köze lehet ahhoz a fura érzetemhez. Valami oknál fogva még mindig elég közel érzem magamhoz a családomat, hogy nyíltan beszéljek róluk.
Kár, hogy talán már nincs is kikről beszélnem.
- Hahó, Carl! - Jason legyezgette kezét előttem. - Valami rosszat mondtam? - bűnbánóan nézett rám. Aztán tenyerét a szája elé kapta. - Faszom... Te jó ég... Carl... Ne haragudj! Részvétem.
Utolsó szava visszhangzott fejemben.
Újra és újra.
Részvétem.
Nagy levegőt vettem. Nem voltam képes kihámozni, hogy konkrétan milyen érzést is váltott ki belőlem, az a szó. Éreztem haragot, csalódást, fájdalmat, félelmet, szeretetet, honvágyat. Mindent. Nem akartam elhinni hogy ezt mondják nekem, ahogy azt sem akartam bemesélni magamnak, hogy nincs alapja a részvétnyilvánításának.
Miért vagyok ilyen kibaszott bonyolult mostanában?
- Um... semmi gond. - megráztam a fejemet, és erőltettem egy mosolyt Jason irányába. - Van valami kaja?
- Megéheztetek a nagy kufircolásban, mi? - Jason könyökével bökdöste oldalamat, én meg biztos voltam benne, hogy rákvörös színt öltött az egész arcom. A fiú elröhögte magát. - Oh ha látnád, milyen képet vágsz most... - hangos röfögések közepette, Jas megindult az asztal felé, s csak ekkor vettem észre, hogy egy igen csinos kis hűtőláda került a fal tövébe, a radiátorral szemben. - Jut eszembe, remélem azért észrevettétek, hogy kicsit felturbóztuk a szobátokat a srácokkal. Nem akartuk, hogy egész éjszaka az ágyatok orbitális hangja miatt virrasszunk. Nagyon szívesen. - kacsintott rám. - Nem mintha az ágy kicserélése megakadályozta volna, hogy a nevedet még a földönkívüliek is megismerjék. - ezt bóknak veszem.
Szótlanul nekitámaszkodtam az asztalnak, míg Jason eltűnt a frigóban. Még odabent sem hagyta abba a nevetését, amit legalább annyiszor hallottam már, mint a kóborlók hörgését. Jas ledobott az asztalra salátát, meg valamilyen hús cafatot.
- Csak ennyi maradt a mai kajából. De van még egy kicsi anyu sütijéből, ha gondolod...
- Nem! - vágtam rá rémülten. Csaknem beletört a fogam tegnap is, inkább nem kísérleteznék. - Kösz Jas! - a srác bólintott, és leült velem szemben a székbe.
Kivettem egy tálcát az asztal alatt tárolt edények közül, amire igyekeztem stílusosan elrendezni a salátát, meg a furcsa kinézetű husit. Gondoltam kedveskedek Jane-nek ennyivel, de nemigen akart összejönni.
- Na és... milyen volt? - törte meg a csendet Jason. Vetettem rá egy fura pillantást, miközben elgondolkoztam, hogyan is kéne erre válaszolni.
- Öhm... Jó?
Nem néztem Jasonre, de még így is megéreztem, hogy újra szélesen elvigyorodik.
- Izé, két perc múlva lépek, aztán tiétek az egész ház. A többiek portyázni vannak, vagy a gyengélkedőn heverik ki a másnaposságot. Amatőrök...
Elmosolyodtam.
Végre kettesben tudunk lenni pár óráig Jane-nel.
Jason ahogy mondta, néhány perc elteltével elköszönt, és kilépett az ajtón. Nekem közben sikerült valamelyest kicicomázni a tálca tartalmát. Még teafüvet is találtam, amivel fel tudtam dobni az unalmas víz ízét.
Óvatosan egyensúlyozva közeledtem a vasajtónk felé, amit szabad kéz hiányával az állammal nyitottam ki. A nagy koncentrálásban fel se néztem a tálcáról, csak igyekeztem épségben lerakni az íróasztalra.
Alighogy az asztalhoz érintettem a tálat, Jane szó szerint nekem esett.
A lány szorosan magához ölelt, hirtelen nem tudtam mire vélni. Tétován átkereszteztem karjaimat derekán. Elhúzódott tőlem, és egy apró puszit nyomott az arcomra.
- Ezt miért kaptam? - vontam kérdőre mosolyogva.
- Hiányoztál.
- De hát csak öt percre mentem el. - nevettem.
- Pontosan. - nevetett ő is, majd tekintete az íróasztalra vándorolt. - Azta! Mennyit szenvedtél ezzel?
- Elég sokat. Tetszik?
- Mi az hogy! - Jane elengedett, felkapta a tálcát, és leült vele az ágyra.
Követtem én is, s elvettem a magamnak készített bögre teámat, és figyeltem, ahogy Jane kedvére tömi a salátát. Büszke voltam magamra.
- Beszéltetek Jasonnel? - kérdezte két falat között.
- Ja... - megint eszembe jutott Judith, és ezzel egyetemben elkapott egy rosszalló érzésfuvallat.
Egyből el is ment az étvágyam, bár Jane-nek ez csak jól jöhetett, merthogy több jutott neki.
Jane alig hagyott pár darab húst a tálban, elvette az ő teáját is, és jóllakottan hátradőlt az ágyfejfának. Kortyolt egyet az italból, aztán rám tekintett.
- Valami baj van? - szemei aggodalmat sugároztak, közelebb húzódott hozzám.
Érdemes lenne megosztani vele, amik mostanában aggasztanak? Végül is nem mennék vele sokra, hisz én magam sem értem az engem nyomasztó gondjaim okát, nem hogy ő, mint kívülálló. Na meg eléggé szégyenlem azt, hogy a tegnap történtek ellenére nem sikerült olyan mértékben enyhítenem a stresszen, mint azt Jane várhatta.
- Tegnap megöltem valakit. - mindenféle ellenérveknek dacára mégis kitálaltam, az egyik engem gyötrő dologról.
És azt kell hogy mondjam, nagy kő esett le a szívemről.
Lesütöttem a szemeimet, mikor Jane kissé ijedt arckifejezésével találkoztam. Megrémisztettem.
- Ho-hogyan? Miért nem mondtad el ezt eddig? - Jane kétségbeesetten kereste tekintetemet, puha tenyereit az arcomra helyezte. Erőt vettem magamon, és ránéztem.
- A portyán... csak jött, én pedig végeztem vele.
- De jól vagy?
Meglepődtem. Jane-t nem az érdekelte, miért öltem meg azt a srácot, hanem az én jóllétem. Nem tőlem félt, hanem attól, hogy valami bajom eshetett.
- Nem. - sóhajtottam.
Jane megölelt.
- Tudom milyen érzés. - mondta. - Elég nagy szívás. - mindketten elmosolyodtunk.
Jó ideig csak bámultuk egymást, majd pár pillanat múlva már azon kaptam magamat, hogy ajkaink összeérnek. Jane összekulcsolta ujjainkat, s miután eltávolodtunk egymástól, vállamra hajtotta fejét.
Nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Szerencsésnek éreztem magam, amiért élvezhetem egy olyan ember társaságát, akiben teljes mértékben megbízhatok. Már nem nyomta akkora mértékben a vállam, gyilkosságom súlya. Örültem, hogy mégsem tartottam magamban.
Rémisztő, mennyiféle irányból megváltozott a véleményem az emberek, a világ, és a kommunikáció iránt, amióta Jane elhatározta, hogy foglalkozni fog velem. Bíztam az engem körülvevő emberi lényekben, hittem, hogy ők akár meghalni is képesek lennének értem. Az kezdetekben szkeptikus voltam mindennel szemben, ám az idő haladtával, mintha csak kicseréltek volna. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez pozitívum-e, vagy a halálba kergetem magam a változgatásokkal, de a legijesztőbb, hogy magasról leszarom. Ha meghalok amiatt, mert szeretek egy lányt, hát legyen. Ha ebben a világban ezért halál jár, akkor éljen a fene.
Merészkedek boldognak lenni egy kis idődre.
És ezt tuti megfogom még bánni.
●●
Nah.
Két hetembe telt megírni ezt az eseménytelen béna részt:::::)
Na de srácok el kell árulnom nektek egy kis titkot
*dobpergés*
Már csak pár (3-4) rész van ebből az évadból:)
Hogy ez jó-e vagy rossz, azt majd ti eldöntitek.
Nos, az első évad utolsó részét követően, számíthattok egy kis szünetre (nyugi nem fél évről van szó, mint a twdben) és lesz egy rövid tájékoztató fejezet a második évadról, ahol majd tehettek fel kérdéseket, meg ilyenek:D
Nem akarok itt pofázni most erről, csak gondoltam szólók:D
Ja amúgy elnézést kérek Carl ünneprontó hangulata miatt:(
Köszönöm a jóóóó sok szavazatot, amit az elmúlt időkben kaptam, és a bátorító kommenteknek is nagyon örül a fejem:D Remélem most is olvashatom a hozzászólásaitokat:)♥
xoxo