Kinyitottam a szememet. Először a fejem kezdett sajogni. Odaakartam kapni a kezemet, de mihelyst felemeltem, abba is erős fájdalom nyilallt. Észrevettem, hogy az egész karom gondosan be van kötözve, nem értettem miért. A másik kezemet emeltem hát a fejemhez, azon is megtapogattam a kötszert. Lenéztem a lábamra, amit nem éreztem. Pánikba estem, azt hittem levágták, de szimplán csak eltakarta a takaró. Jézus, hogy sérültem meg ilyen szerencsétlenül?
- Carl! - Jane sebesen közeledett felém. Szó szerint rám borult és átölelt. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomra, de nem akartam hogy elengedjen.
- Mi a fene történt velem? - Kínomban nevetni kezdtem, de rájöttem hogy az is fáj, ezért inkább abbahagytam.
- Mire emlékszel? - Jane még mindig rám volt tapadva.
- Hát, volt az a két járkáló, aztán beleestem a vízbe. Súrolt a golyó, és vérzett a tenyerem.
- Elájultál. - Felnézett rám, majd folytatta. - Öhm, visszaestél és beverted a fejed. Ami a karodat illeti, nem csak a tenyered sérült. - Na ne mond...
- Te jó ég, kifeküdtem ennyitől? - Újra elmosolyodtam, de a nevetést inkább mellőztem.
- Ja nagyon puhány vagy. - Vigyorodott el Jane, én pedig felvontam a szemöldököm. - Ráadásul még szívbajt is hoztál rám... - Tettetett sértődöttséget, és felült elém az ágyon.
- Már ne is haragudj, de te találtad el a lábamat. - Vágtam vissza, Jane elszégyellte magát. Én nyertem!
- Izé azt sajnálom. - Lesütötte a szemét. - Nem volt szándékos...
- Hm, pedig már azt hittem, tényleg el akarsz tenni láb alól. - Megint magamon nevettem, Jane is elmosolyodott. - Amúgy hol a szarban vagyunk? - Kérdeztem néhány perc után, mikor körbenéztem a szobában. Határozottan nem a sajátunk volt.
- Jason szobája. Idehoztak be, mert ez van a legközelebb. - Magyarázta.
Ekkor kopogtattak az ajtón, mindketten odanéztünk. Gary, az orvos, jegyzetekkel a kezében közeledett felénk.
- Carl, hogy érzed magad? - Kérdezte, a papírlapokat letette a szekrényre és rám figyelt.
- Mindenem fáj, és nem érzem a lábamat. - Mondtam egyszerűen, Gary vizsgálgatni kezdett. - Miért ájultam el?
- Sok vért veszítettél. A fejed is fáj?
- Eléggé. - Válaszoltam.
- Nos, a lábadat elérzéstelenítettük, mikor megműtöttük. A lövedék nem csak súrolta, valamennyi bele is fúródott, azt pedig ki kellet szednünk.
- Csak pazarolták az érzéstelenítőt, túléltem már egy ilyen műtétet nélküle. - Kicsit jól esett ezzel hencegni, bár akkor majdnem bele is haltam, szóval nemigazán jött be.
- Sokkos állapotba kerültél volna, azt nem érdemes megkockáztatni. - Ezzel is tisztában voltam, akár orvosnak is mehetnék. - A fejed az ütés miatt fáj, vagy a piruláktól. - Ez sem volt túl okos megállapítás, magamtól is rájöttem volna. - Enyhe agyrázkódásod is volt, csodálkozom hogy ilyen hamar felébredtél. - Abbahagyta amit csinált, akármi is volt az, aztán írkálni kezdett valamit a jegyzeteibe. - Miranda cseréli majd a kötésedet. Rendbe fogsz jönni. - Rám mosolygott, aztán kiment a szobából.
- Ez most olyan volt, mintha be sem jött volna. - Önelégülten mosolyogtam Jane-re, a lány megforgatta a szemeit.
- A nagy Carl Grimesnak még orvos sem kell. - Nevetett, majd végignézett rajtam. - Azt hittem, megharapott az a köcsög. - Ismét a szemembe nézett, én pedig felültem az ágyon.
- Az elég nagy szívás lenne... - Még mindig csak mosolyogtam, Jane kérdőn nézett rám.
- Ne mosolyogj, egy pillanatra azt hittem, meg fogsz halni. - Bár Jane megszólt érte, de ő sem tudta elrejteni a mosolyát.
- Alábecsülsz engem. - Ráztam meg a fejem.
- Megígéred, hogy nem fogsz meghalni? - Jane megkereste az ép kezemet, majd megragadta.
- Meg. - A hangom kissé erőtlen volt, és fáradtnak éreztem magam. Biztos a gyógyszerek miatt. - Hiányolnál ha elmennék? - Jane megsimította a kézfejem, valamiért kirázott a hideg.
- Végül is, enyém lehetne a te ágyad, és nem kéne kicsi helyen kuporognom. - Megint felnevettem. Az előbb cseszett le, hogy a halál nem vicces dolog, erre elkezd vele poénkodni. Imádom ezt lányt. - De egyébként ne halj meg, rossz lenne nélküled. - Vetette oda egyszerűen.
- Akkor ne nevettess, mert pokolian fáj. - A lány védekezően felemelte a kezét. - Nem gond ha alszok egy kicsit? - Kérdeztem, de amint kimondtam, már félálomban éreztem magam. Jane valahogyan mellém préselődött, amit nem igazán értettem, de mindenesetre nem ellenkeztem.
Léptek hangjára ébredtem, kipattantak a szemeim. Egy elemlámpa fénye cikázgatott a szobában, aztán az illető az arcára vezette. Jason vigyorgott vissza rám. Kicsit fészkelődni kezdtem az ágyamon, ekkor vettem észre hogy Jane még mindig ott van. Szembefordultam vele, a homlokunk összeért.
- Pszt, Carl! - Jason félbeszakította az aranyos pillanatunkat. - Átköltözhetek a te ágyadra? - Suttogta.
- Eddig hol aludtál? - A lehető leghalkabban beszéltem, nehogy Jane-t felébresszem.
- Jane helyén, ő meg ideágyazott melléd. - Ledöbbentem erre a kijelentésére. Jane végig itt lett volna mellettem?
- Oh öhm persze nyugodtan. - Ismét meg kellet ráznom a fejem, hogy abbahagyjam az álmodozást.
Biztos csak bűntudata volt, amiért véletlen eltalálta a lábam. Elvégre, annyira nem kedvelhet engem, hogy otthagyja imádott ágyát, és inkább mellettem préselődjön össze.
Vagy igen?
Jason kiment a szobából, újra csend lett. Csak Jane és az én szuszogásomat lehetett hallani. Kezdtem újra zavarba jönni. De ezzel nem annyira tudtam foglalkozni, mivel a lábamba kezdett visszatérni az élet, és jobban fájt mint emlékeztem. Megpróbáltam nyugodt maradni, Jane annyira jót aludt mellettem, nem akartam mocorogni. Aztán, mikor ismét szundítani akartam, fázni kezdtem. Jobban bebugyoláltam magam a takaróba, de még így is rázott a hideg. Tuti belázasodtam. Hát ez szuper.
- Hé... - Szólalt meg Jane halkan. - Mi a baj?
- A fenébe, nem akartalak felkelteni. - Fújtam ki a levegőt. Jane kezét a homlokomhoz vezette.
- Fu de forró vagy. - Mondta kábán, aztán megfordult és mintha tovább aludt volna. Pár másodperc elteltével kapcsolt csak, ijedten kiugrott az ágyból. - Lázas vagy! - A lány idegesen a fejéhez kapott, és felcsukta a lámpát, ezzel pillanatnyi vakságot okozva nekem. - Én öhm hozzak neked valamit vagy... idehívom Mirandat. - Kapkodott.
- Ne! - Kiáltottam erőtlenül. - Ez csak a gyógyulásnak egy folyamata, még a végén azt hinnék megharaptak.
- Carl, itt nem annyira hülyék az emberek mint te gondolod. Lehet komolyabb a dolog, csak segít...-
- Mondom ne! - Förmedtem szegény lányra, félbeszakítva őt. Jane megszeppenve meredt rám, és csak állt egy helyben, és várta mi fog történni. - Khm hozz egy kis vizet kérlek! - Besüppedtem az ágyba, bűnbánóan visszavettem a hangsúlyomból.
Jane kiszaladt az ajtón, egyedül maradtam. Lenéztem a kezemre, azt rendben találtam, bár a vágás, vagy akármi csípett, és a kötés alatt melege volt a kezemnek. A lábamat is megnéztem, a kötszer enyhén átázott a vértől. Reméltem, hogy nem most történt a dolog. Csak hátradőltem az ágyon, és vártam Jane-t. Tudom, megint túl pöcsfej voltam, ő csak segítene. Nem akartam hogy mások okoskodjanak mellettem, önfejű dolog de ez van.
Jane bekullogott az ajtón, kezében egy pohár vízzel, nem nézett fel rám. Beljebb jött, és csak akkor értettem meg, miért nem akart rám figyelni. A nyitott ajtón Miranda jött be, kezében mindenféle orvosi cuccal. Dühösen pillantottam Jane-re, aki még mindig nem volt hajlandó rám vezetni a tekintetét.
- Carl hogy érzed magad? - Szólalt meg Miranda kedvesen, meg se várta a válaszom, már elővette a kis lázmérőjét.
- Tökéletesen jól érzem magam. - Sziszegtem. Miranda, mintha meg sem hallott volna, kezét a homlokomra nyomta és valami gyógyszert kezdett készíteni.
Bár gondolatban már kicsaptam a kezéből az üveget, az meg nekivágódott a falnak, aztán darapokban elterült a földön. De türtőztettem magamon, és erőm sem volt vacakolni. Csalódottan Jane szemébe néztem, miután Miranda lenyomta a torkomon azt a rossz ízű valamit. A nő a lábamhoz érkezett, lehámozta róla az anyagot, aztán öntött valamit a sebre, amitől ajkaimba kellet harapnom, nehogy felüvöltsek. Összeszorítottam a szemem, ahogy Miranda megint zaklatta a sebet. Ezután már csak a kötözés volt hátra. Utána következett a kezem, arra is öntött valamit, az is cseszettül fájt, majd a fejemről is letekerte a kötszert. Milyen hülyén nézhettem ki vele... Valamit tapogatni kezdett, aztán csak leragasztotta sebtapasszal. Megint kavargatni kezdett valami izét, azt is meg kellet innom. Jane végig figyelte az eseményeket a sarokból. Miranda végre eltávolodott, rám mosolygott és pakolászni kezdett.
- Egy ideig még rossz lesz, de ki fogod bírni. Reggel újra rád nézek, addig próbálj pihenni. - Mondta kedvesen, aztán kiment a szobából.
.:J a n e:.
Carl dühvel teli tekintetét éreztem magamon, miután kikísértem Mirandat az ajtón. Tudom hogy nagyon pipa most rám, de egyszerűen megijedtem. Ő rá biztosan jobban fogok vigyázni, mint Emilyre, ha tetszik neki, ha nem.
- Ettől igazán megkímélhettél volna. - Dünnyögte mély, nyűgös hangján.
- Annyira nem volt vészes, előbb-utóbb úgyis átestél volna ezen. - Próbáltam megnyugtatni, szótlan maradt.
Hátradöntötte fejét, állkapcsa megfeszült. Szörnyű volt szenvedni látni. Folyt róla a víz, szemei alatt sötét karikák jelentek meg. Bőre sápadt volt és messziről éreztem a forróságát. Lélegzete akadozott.
Nem mutattam ki a sajnálatomat, azt nagyon utálta. Odahúztam egy kopott kis ládát az ágy mellé, és onnan figyeltem Carlt, ahogy lélegzik. Vajon mire gondolhat? Valamiért a kezdetektől fogva érdekelt ez a kérdés. Mihelyst megláttam őt, szerettem volna többet tudni róla. Megfogott benne valami, még akkor is, ha egy elmebeteg remetének tűnt első látásra. Aztán mikor lemosta magáról az őt beterítő több kilogramm koszt, nem hittem a szememnek. Csak bámultam tökéletes arcát, gyönyörű kék szemét, az édes kis babaráncait, és rengeteg haját. Különös érzés fogott el, melegség járta át minden porcikámat. Carl Grimes iszonyat helyes.
Szóval onnantól fogva igyekeztem közel kerülni hozzá, bár nem akartam annyira rányomulni, mint Jason. Eleinte folyamatosan féltem, hogy esetleg véletlen rosszat mondok neki, de aztán rájöttem hogy felesleges rágörcsölnöm. Carl jó fej, vicces, és viszonylag kedves is. Amiket elmondott magáról, hogy az anyukáját a saját keze által ölte meg, csodálkozom hogy képes ennyire kitartó lenni.
Elmeséltem Jasonnek, azt a különös érzést, amit bár ne tettem volna. A bátyámmal mindent megbeszélünk, még azt is, amit nem akarunk egymástól hallani. Jason szerint ez már szerelem, nincs mese. Én meg megpofoztam, hogy beszéljen nekem érthetően. Kizárt hogy beleszeretnék egy srácba, akit akkor még csak egy napja ismertem. Jason persze szentül hitte, hogy ez bizony valami első látásos dolog. Mikor kimentem Victorhoz a szokásos fogásokat tanulgatni, neki is megemlítettem a dolgot. Pontosabban, hogy nem én, hanem egy könyvbeli karakter érzett ilyet. Victor volt Jason és Emily után az első ember, akiben maximálisan megbíztam. Ő szerinte a szereplőt csak átmeneti sokként érte, hogy életében először rátalált egy olyan fiúra, aki iránt érez valamennyi vonzalmat. De ő nem hitt abban a nézéses dologban. Szóval inkább félretettem a dolgot.
Mikor kezdtem megismerni Carlt, határozottan erősödött bennem az a "valamennyi vonzalom" iránta, és kezdtem bepánikolni. Mi van, ha Jasonnek igaza van, és belezúgtam egy idegen srácba?
Mikor elmentem arra a bizonyos portyára, az életem fenekestül felfordult. Többé nem volt már Emily, akit az általános óta ismertem, és legjobb barátnőmként szerettem. Egyszerűen csak elment. A büdös férgek őt is elkapták, szegény lánynak esélye sem volt. Én pedig végignéztem az egészet. Ahogy a járkálók belemélyesztik a fogukat, széttépik a húsát. Ahogy a vér lassan beborít mindent, Emily sikongása pedig abbamarad. Az egész egy rossz rémálomnak tűnt. Hirtelen nem éreztem mást, csak dühöt, gyászt, és még több gyűlöletet, az egész világra kiterjedve. Jason pedig segíteni akart, teljesen kiakasztott. Ahogy láttam az emberek aggódó tekintetét, az tette az egészet valóssá. Tényleg meghalt.
Sokáig maradtam erős, a fájdalomnak egy cseppnyi szikráját sem akartam kimutatni senkinek. Egyedül Carl volt az, akit mintha nem érdekelne az eset. Ez kellet nekem. Nem kérdezősködött, hiszen nem ismert. Nem féltett engem, még csak megértően sem nézett rám. Mintha a fiú fejében semmi sem zajlana. Arca kifejezéstelen volt, minden alkalommal, mikor beléptem a szobába. Ha nem kint körözött a fal mentén, akkor odabent kuksolt az ágyán.
Valami aztán eltört bennem egyik éjszaka. Talán akkor fogtam fel igazán, mi is történik. A legjobb barátnőm meghalt. A családom úgy néz rám, mintha halálos beteg lennék. A tömeg elhalkul, ha közéjük lépek. Szörnyűbbnél szörnyűbb képek jelentek meg előttem, apám és Emily haláláról egyszerre. Aztán csak azon kaptam magam, hogy sírok és nem tudom abbahagyni. Carl megmozdult az ágyán, jelezve hogy őt is felkeltettem. Odafordultam hozzá, és valamiért kitört belőlem az összes elfojtott szarság. Carl nem bánta, még azt sem, mikor őrültek módjára dobálni kezdtem a cuccaimat mindenfelé, őt is eltalálva. Végül erőtlenül visszaestem az ágyamra és fecsegtem neki a régi időkről. Az emberekről, akik meghaltak. Carl szó nélkül hallgatta a mondókámat, végül álomba beszéltem magamat. Másnap reggel Carl fogkefével a szájában jött be az ajtón, megtorpant és rám nézett. Már éppen mondani készült valamit, mikor odarohantam és átöleltem. Nem akartam hogy mondjon bármit is. Carl egy ideig csak lengette a kezét maga mellett, aztán visszaölelt. Újra érezni kezdtem valamit legbelül, mintha annak a dolognak, ami darabokban hevert bennem, egy része összerakódott volna. Mindez Carl miatt. Csak mert létezik.
A fiú ettől fogva rengeteget jelentett számomra. Többet voltam vele, mint a családommal. Még portyázni is együtt mentünk, nehogy történjen vele valami. Legutóbb is ott voltam egy barátomnak, mégsem segíthettem rajta, de azért jó érzés volt mellette lenni. Én is biztonságban éreztem magam.
Jó volt látni, ahogy Carl lassan kezd megnyílni az emberek felé. Elkezdett kimutatni különböző gesztusokat, kicsit olyan volt, mintha járni tanulna. Amit éreztem iránta, egyre inkább felerősödött. Végül már azon kaptam magam, hogy olvadozva mosolygok, miközben hozzám beszél. Újra és újra átgondoltam amit Jason mondott. De hiszen, ha szerelmesek vagyunk, akkor az baj. Grace nagy mértékben elvakítja Jasont, ez visszafelé is igaz. Ráadásul még nyálasak is. Én nem akarok ilyet. Biztos csak azért kötődöm egyre jobban Carlhoz, mert úgy érzem a családom nem a régi, ahogy a többi közelebbi ismerősöm sem. Mind olyan furcsán néztek rám, de Carl nem. Azt hittem, legalább Jason tapintatlan lesz és megpróbálja elfelejteni ami történt, de nem teszi.
Mikor a tónál Carlt megtámadta a két járkáló, leblokkoltam. Azt hittem újra megtörténik. Újra elveszítek valakit, akit kezdtem nagyon megszeretni. De Carl harcolt. Esze ágában sem volt meghalni. Tennem kellet valamit, különben még egy ember élete az én lelkemen szárad. Remegve vettem elő a pisztolyt, amivel a járkálóra céloztam. Lőttem, aztán leengedtem a fegyvert és ránéztem Carlra. A fiú sokkos tekintettel kapott a lábához, bennem pedig a vér is megfagyott, a szívem kihagyott egy ütemet. Elmondta, hogy csak az én idióta lövésem találta el őt félig, amitől megkönnyebbültem, de rosszul is éreztem tőle magam. Lelőttem Carlt...
Most, hogy itt ülök és figyelem őt, különböző érzések vannak kavarognak bennem. Majdnem meghalt. Elveszítettem volna. Mi lenne velem nélküle? A könnyeimmel küszködtem, mikor Miranda kötést cserélt, és láttam hogy fáj neki.
Az egész miattam történt. Engem érdekelt az a lényegtelen kicsi dolog, hogy mennyire lehet mély az a kibaszott víz. Annyira hülye vagyok!
.:C a r l:.
K
éptelen voltam aludni. Még mindig elviselhetetlenül fájt minden porcikám. Legszívesebben kiabáltam volna mindenféle szidalmat, de tudtam hogy az szart se segít. Ehelyett csak mély levegőket vettem. Végig éreztem magamon Jane tekintetét. Tuti azt hiszi mérges vagyok rá, vagy ilyesmi.
A fájdalom kezdett valamennyire enyhülni, biztos a gyógyszerektől. Álmosnak és gyengének éreztem magam, de mégsem tudtam aludni. A fejemben a gyerekkoromban elszenvedett szerencsétlen baleset játszódott le, újra és újra. Az a buta szarvas, amit akkora csodálattal néztem. Az a buta golyó, ami miatt akkor majdnem meghaltam. Anya és apa őrködtek az ágyam felett.
Annyira távolinak tűnik az egész.
Mennyi minden változott azóta. Akkor rengetegen aggódtak, mi történik velem. Ezt már akkor is utáltam.
Most csak Jane várja, hogy meghalok-e vagy kilábalok az egészből. Őszintén szólva nem tudom miért. Bár az biztos, hogy én is megtenném ezt érte. Te jó ég. Mi van velünk?
Meghoztam a hetedik részt
wow még sosem írtam egy történetet eddig:D
Tegnapra ígértem a fejezetet, de egész nap nem volt internetem.
Borzalmas volt.
Szóval addig is írtam és bővítettem ezt a részt, hogy valamennyire kiengesztelhesselek titeket.
Most írtam először Jane nézőpontjából, nem tudom mennyire jött be ez nektek:D
A tetszett a rész, kérlek jelezzétek nekem valahogyan:)
xoxo