LILY
- Jackowski? - mért végig gyanakodva az étterem tulajdonosa, ifjabb Luigi, akit legkevesebb hetvenévesnek tippeltem. - A rokonod Steve Jackowski?
Ijedten álltam az apró irodában, még sosem voltam állásinterjún. Wingfieldben csak besétáltam a pékségbe és már enyém is volt a munka, de New Havenben minden másként működött. Pincérnek jelentkeztem egy belvárosi étterembe, fényképes önéletrajzot küldtem, ott hevert a férfi előtti íróasztalon, aki úgy méregetett, mintha azt latolgatná, megérem-e azt az árat, amit fizetnie kell értem.
- N-nem - dadogtam, nem akartam sem előnyt, sem hátrányt élvezni a szüleim miatt.
- Kár - nézett a papírra a férfi, majd felemelte a fejét és a falon lévő képre mutatott. - Látod ott azt a festményt? Na, az Steve Jackowski munkája. Egyszer még diákkorában betért ide a barátaival és nem tudott fizetni. Kellemetlen helyzet volt, de még aznap éjszaka megjelent itt az öreg Jackowski és kifizette a számlát, amit a fia csinált. Egy hét múlva ez a fiatalember besétált az irodámba, ezt a képet hozta és munkát kért tőlem.
Majdnem felnevettem a sors fura fintorán, hogy éppen ebbe az étterembe vezetett az első utam a városban. A képre néztem, valóban felfedeztem rajta apám jellegzetes stílusát.
- Gyakran alkalmazok diákokat - folytatta -, nem is gondolnád, bár némelyik eléggé megbízhatatlan. Te milyen szakon tanulsz?
- Nem járok egyetemre, csak a barátom után jöttem. Ő az orvosira jár.
- Orvosira? És te nem is tanulsz?
Felvonta a szemöldökét, mintha szánalom lett volna a szemében. Biztos sok olyan történetet hallott már, ahol a lány eldobta a lehetőségeit, hogy a fiú tanulhasson. De a miénk nem ilyen történet volt.
- Beiratkoztam egy írókurzusra. Csak néhány óra elfoglaltság délelőttönként és nem is minden nap.
- Írókurzus - a férfi jelentőségteljesen nézett rám a szemüvege fölött. - Biztosan nem vagy a rokona Steve Jackowskinak?
Mély levegőt vettem, hogy a szemébe hazudjak, de egyszerűen kellett nekem ez a munka, két perc sétára volt az épület onnan, ahol a kurzust tartották, és csak öt perc sétára a George Street-i lakás, ahol szobát béreltem. A csillagok éppen együtt álltak és minden annyira ideálisnak tűnt.
- A lánya vagyok - bukott ki belőlem, miközben fülig vörösödtem.
- Aha! Sejtettem, a Jackowskiknak jó érzékük van éttermet választani - mosolyodott el. - Ő küldött ide?
- Fogalma sincs, hogy itt vagyok, ahogy nekem sem volt, hogy itt dolgozott.
- Rendben. Holnap kezdesz, este fél hatra gyere. Üdv a csapatban, Jackowski!
Bénultan álltam, hallottam a szavait, de nem ért el a tudatomig, olyan gyorsan történt minden. Nehéz volt elhinni, hogy amióta csak betettem a lábam ebbe a városba és a saját kezembe vettem az irányítást, minden olyan simán, gördülékenyen ment.
***
Kétségtelenül kívül találtam magam a körön és ez megijesztett. Ez az új felállás talán még furcsább volt, mint Wingfieldben. Aiden hamar új barátokat szerzett, míg én csak egy új munkát. Meg sem hallotta, amit mondtam, csak az egyetemről, a kollégiumi szobatársáról és a fontos programokról beszélt, amiken muszáj volt részt vennie.
- Remélem, nem haragszol.
- Nem, persze, hogy nem, csak... Ma van az utolsó szabad estém, holnaptól kezdek Luigi papa konyhájában, és jó lett volna együtt tölteni egy kis időt.
- Jaj, Lily, annyira sajnálom, tényleg! De a fiúkkal leszek ma este, tudod, ez ilyen hagyomány a Yale-en.
Honnan tudtam volna? Ez az egész kezdett úgy festeni, mintha egy széles szakadék két szélén álltunk volna, és az egyikünk nem akarta, a másikunk pedig nem tudta volna átugrani a távolságot.
- Oké, nem gond, majd beszélünk. Érezd jól magad!
Hangosan fújtam ki a levegőt, csalódott voltam. Persze, hogy nem volt oké ez az egész, de nem tudtam mit kezdeni vele, időre volt szükségünk, hogy kialakuljon az új életünk.
- A pasid?
Pilar, a szobatársam dugta ki fejét a fürdőszoba ajtaján, éppen randira készült. Ő már megtalálta a helyét a városban, hamar beilleszkedett, míg én csak kerestem az utam. Az apja bérelte a kétszobás kis apartmant, ahol a másik szobát egészen olcsón megkaptam, persze csak azért, hogy a lánya ne legyen egyedül, és mert komoly, megbízható lánynak tűntem, amikor találkoztam vele.
- Nem ér rá az este.
- Keress másikat!
- Micsoda? - nevettem fel. Pár napja éltünk együtt, de még szoktam könnyed hozzáállását az élethez. Az apja azt remélte, jó hatással leszek rá és egy kicsit megváltozik, de az volt az igazság, hogy irigyeltem őt, amiért ilyen könnyedén tudta venni az akadályokat. Inkább nekem kellett volna tanulnom tőle.
- Minek köteleznéd el magad mellette? Évekig fog még tanulni, te pedig belevágtál a nagybetűs életbe. Nekem úgy tűnik, nem egymás mellett halad az utatok. Évekig várnál rá, végül meg feleségül venné az egyik csoporttársát. Éppen így volt ez Alejandrával, az unokatestvéremmel.
Lehet, hogy ebben volt valami igazság, de mégiscsak bíztam benne, hogy mindenre találunk megoldást Aidennel.
- Azért még megtartanám, hátha mégis ő az, akire szükségem van.
- Csak megszokásból ne tedd - kiabálta túl a hajszárító hangját. - Figyelj, este feljön a bátyám, csak azért szólok, hogy ne érjen váratlanul, hogy ma éjszaka valaki foglalja a kanapénkat. Néha itt szokott csövezni, de apának ne szólj róla, nem örülne neki, nagyon ki van rá akadva.
Egy bólintással jeleztem, hogy részemről rendben van, a gondolataim azonban visszatértek ahhoz a történethez, amit az unokatestvéréről mesélt. Éreztem, ahogy görcsbe áll tőle a gyomrom.
SKY
Nem éreztem jól magamat, sem az otthonomban, sem a bőrömben. A lezárt dobozok az elhagyott szobában, maradéka közös múltunknak, egy végleges állapot hírnökei, amik kéretlenül is emlékeztettek rá, mit tettem. Padlón voltam és az sem segített, hogy Judd csak nevetett rajtam. Persze, valahol én is éreztem, hogy nevetséges vagyok, hogy most is, mint mindig, túl kombinálom a helyzetet.
Hetekig kerülgettük a témát, nem mertem kérdezni. Bár furcsának tartottam, hogy ők ketten Lilyvel olyan közel kerültek egymáshoz, hogy beszélgettek, legtöbbször a hátam mögött, de a sors iróniája volt, hogy az egyetlen ember, akitől információt kaphatok, pont Judd volt. Lily blogján nem voltak friss bejegyzések, a közösségi oldalain nem voltak friss képek, mintha megszűnt volna létezni, mintha bujdosna előlem. Vagy ott volt az az opció is, hogy élte az életét, és semmi másra nem jutott már ideje.
De ha így is van, mindezt nélkülem teszi. Megőrjített, hogy semmit se tudtam. Sokszor ott volt számon a kérdés, hogy kifaggatom Juddot, de a büszkeségem nem engedte.
- Hát, öregem, láttam már szebb halottat is, mint te!
Deja vu, csak a szavak másabbak. Unottan tologattam az asztalon a telefonomat. Ha most megkérdezném tőle, elmondaná? Lehet, hogy csak okot adnék egy újabb hegyi beszédre. De még azt is jobban elviselném, mint a tudatlanságot.
- Van valami hír róla?
- Mégis, mit gondolsz, ki vagyok én? A kedves nagybácsi, aki a szívén viseli a fiatalok sorsát? - Judd dühös volt. Szokatlan volt tőle, mindig csendes iróniával kezelte a Lilyvel kapcsolatos dolgaimat. Gúnyolódott rajtam, próbált jobb belátásra bírni, de még sosem emelte fel a hangját.
- Azt hittem, tudsz valamit.
- Hát nem.
A telefonjára nézett, majd türelmetlenül zsebre vágta. Arca kifejezéstelen maradt, de a szemében fura fény táncolt. Mintha könnyezne. Hirtelen fordult el, nem voltam benne biztos, mi lehetett az a csillogás, amit egy pillanatra látni véltem.
- Annyit tudok, hogy Aidennel ment el. Gondolom, abba a városba, ahol a srác tanul. Néha... - elakadt a szava és bizonytalanul nézett rám, hogy merje-e folytatni. - Néha beszélünk, de semmi konkrétat nem mond. Ha faggatom, hamar leráz. Ha téged hozlak szóba, ugyanaz. Én sem értem, miért engem keres, talán rajtam keresztül téged is közelebb érez magához, de sosem kérdez. Annyit tudok, hogy tanul és vannak új barátai, de részleteket nem mesél. Titkokat nem bíz rám. Azt mondja, jól érzi magát.
- De?
- De próbáld meg elengedni őt!
Kegyetlen szavak voltak. De sokszor kellenek az ilyen kegyetlenségek, hogy észre térítsék az embert.