Mikor Tas nyomozó leparkolt Virgíniuszék háza előtt, és Virgíniusz reszkető lábakkal lekászálódott mögüle, meg kellett támaszkodnia a lakóközösség kiskertjének kerítésében. Tas nyomozó nem spórolt az éles kanyarokkal.
– Jól vagy? – kérdezte a nyomozó nevetve, kinyúlt felé, de nem érintette meg.
Virgíniusz felmutatta a mutatóujját, még egy percet kért. Mikor felegyenesedett, a gyomra már nem kavargott olyan hevesen. Kifújta a levegőt.
Tas nyomozó épp a gázpedálra emelte volna a lábát, amikor Virgíniusz utánaszólt.
– Nem jössz fel?
Huba megtorpant.
– Felmenjek? – A hangjában mosoly bujkált.
– Gyere. – Virgíniusz közelebb húzódott. – Ránézhetsz Zolira, tényleg olyan gyanús-e, mint amilyenek gondolod. – Ez rossz érv lehetett, mert Tas nyomozó tekintete elsötétült. – Kapsz vacsorát is – sietett hozzátenni Virgíniusz, de nem tudta, ezenkívül mit ajánlhatna még a nyomozónak.
Huba hümmögött.
– Milyen vacsorát?
– Amit csak szeretnél – vágta rá Virgíniusz, talán túlságosan is lelkesen, aztán eszébe jutott, hogy két hete nem volt bevásárolni. – Feltéve, hogy maradék rakott krumplit szeretnél. Vagy paradicsomos spagettit. Igazából csak ezt a kettőt tudom felajánlani – tárta szét a karját.
Biztos volt benne, hogy Huba ott fogja hagyni, de a férfi elnevette magát.
– Honnan tudtad? Éppen rakott krumplira vágytam. Vagy spagettire.
– Akkor feljössz? – lépett közelebb Virgíniusz. Elkezdte kioldani a nyomozó vastag motoroskesztyűit, Huba pedig nem állította meg, némán figyelte, miben mesterkedik.
– Felmegyek – mondta végül. – De csak a rakott krumpliért.
– Helyes. – Virgíniusz az ajtó felé húzta a nyomozót. – Finom lesz, meglátod.
– Ugye, Buzád most nem fog orrba vágni? – kérdezte Huba aggodalmasan, mikor már a lift ajtaja is rájuk csukódott.
– Dehogy. – Virgíniusz megszorította a férfi kezét. – Szerintem már a legutóbb megnyerted magadnak.
– És a húgod?
Virgíniusz a fogát szívogatta. Immakuláta valószínűleg össze fog vele veszni, amiért bejelentés nélkül beállított Tas nyomozóval, de Virgíniusznak nehezére esett elbúcsúznia a férfitól. Hiszen Huba már így is olyan sokat tudott róla, ismert minden mocskos gondolatot, amire Virgíniusznak csak az éjszaka sötétjében volt bátorsága gondolni – ezek után beinvitálni a nyomozót a lakásába, az életébe már csak egy lépés volt. De Immakuláta...
– Ő egy kicsit keményebb dió – ismerte be kelletlenül. – Viszont biztosan nem fog orrba vágni. Tiltja a Tízparancsolat. Azt hiszem.
Huba gondterhelten megigazgatta a haját a lift oldalának összegraffitizett, mocskos tükrében, Virgíniusz pedig elharapott egy mosolyt, a férfi oldalának bújt.
– Huba, te izgulsz – mormolta incselkedő megbotránkozással.
– Nem izgulok. Nem izgulok, csak... – A nyomozó tehetetlenül elnevette magát, átkarolta Virgíniusz derekát. – Miért hallgatok rád mindig? – suttogta.
Virgíniusz mellkasában élesen és fájdalmasan új életre kapott a vak remény, de nem vesztegette az időt kérdésre. Eleget beszélgettek már.
Mikor Virgíniusz a nyaka köré fonta a karjait, Huba értett a szóból: magához rántotta a férfit, Virgíniusz fenekébe markolt. A csók, amit váltottak, sietős volt, durva, jóleső visszhangja minden alkalomnak, amikor Huba a falhoz szorította őt. Most Virgíniusz hajába túrt, egymásnak feszültek, csípő csípőnek, mellkas mellkasnak, és a lendülettel Virgíniusz háta a falnak koccant.
– Virgíniusz!
A váratlan sikolyra szétrebbentek, a lift megremegett a heves mozdulattól. A szétnyíló ajtó nyílásában Immakuláta meredt rájuk, kezével a szája előtt. A lába mellett bőrönd állt, a nyitott ajtóból fény vetült a hátára.
– Elmész? – kérdezte Virgíniusz döbbenten.
Mellette Tas nyomozó tompán felnevetett, a fal felé fordulva eltakarta az arcát. A lakás küszöbén Zoli nyújtogatta a nyakát, Buzád mögötte már vinnyogva röhögött, úgy rázkódott, hogy le kellett guggolnia.
Virgíniusz, mert nem tudta, mi mást tehetett volna, kilépett a liftből, elkapta Immakuláta kezét a bőröndön.
– Ne menj el! – Az ajtó felé húzta a húgát. – Ne ma este. Inkább vacsorázzunk meg, gyere!
Immakuláta bénultan követte, hátra-hátratekintett Tas nyomozóra. Tas nyomozó zavartan intett neki, majd jobb ötlet híján keresztet vetett, és összetette a két kezét. Buzád, aki már majdnem összeszedte magát, erre újra üvöltő röhögésben tört ki.
– Istenem... Istenem – nyögte vinnyogva –, ez életem legjobb napja, úristen...
Virgíniuszt túlságosan lefoglalta a tűzoltás, hogy rendre utasítsa, helyette betuszkolta Tas nyomozót a lakásba, és magukra zárta az ajtót. Fellélegzett.
– Na. Akkor...
– Yo, Virgíniusz – szakította félbe Buzád –, nem is mondtad, hogy ekkora player vagy! Vigyázzál vele, Tas, megesz téged reggelire!
– Én is ettől tartok – sóhajtotta Tas nyomozó, de a bajusza rejtekében úgy mosolygott, mint akit ez cseppet sem zavar.
Virgíniusz helytelenítően ráciccegett.
– A lényeg az, hogy meglegyünk a bemutatkozásokkal. Buzádot és Zolit már ismered...
– Nyomozó – biccentett a férfi felé Zoli. Gyanakvónak tűnt, a két karját összefonta a mellkasa előtt, amitől Virgíniusz torka elszorult. Lehet, hogy Tas nyomozónak mégis igaza volt?
Megrázta a fejét, tovább sodorta az udvariasság.
– Ő itt a húgom, Immakuláta – szorította meg a nő vállát Virgíniusz –, Immakuláta, Tas Huba Töhötöm.
– Ámen – vágta rá Tas nyomozó, miközben kezet nyújtott. Buzád visítva felröhögött a háttérben, elnyúlt a kanapén.
– Te ezt direkt csinálod? – mordult rá Virgíniusz. Nem gondolta volna, hogy pont a nyomozó lesz az, akit lépten-nyomon rendre kell utasítani, mert nem tud viselkedni.
Tas nyomozó védekezően felemelte a kezét.
– Nem azért, én még sosem találkoztam apácával, nem tudom, hogyan kell ilyenkor köszönni! Mondanak valami speckót, nem?
– Szerintem ne hagyd abba, nagyon jól csinálod – kiabálta oda Buzád a kanapéról.
Immakuláta lesütötte a szemét, motyogott valamit. Idegenek előtt mindig fájdalmasan szégyenlős volt.
– Azt mondják – sziszegte Virgíniusz nyomatékosan, hogy lefordítsa Immakuláta szavait –, hogy dicsértessék. – A kanapé felé terelte a társaságot. – Üljetek le, mindjárt hozok valamit enni. Inni? – fordult Tas nyomozó felé. – Sört? Bort? Konyakot? – vetette fel reménykedve, hátha éjszakára is marasztalhatja a férfit.
Tas nyomozó döbbenten megemelte a szemöldökét.
– Te most le akarsz itatni?
– Amúgy is rossz híreim vannak arról a konyakról a szekrényben – szólt közbe Buzád, miközben felült a kanapén, hogy másnak is jusson hely mellette. – Meg a sörről is.
Virgíniusz mélyet sóhajtott.
– Reménytelenek vagytok – mormolta, azzal a konyhába ment, hogy előkeresse a tegnapról maradt rakott krumplit. Egy ideje megszokta, hogy csak ketten vannak Buzáddal, váratlanul érte a hirtelen rászakadt sok éhes száj, így nem volt benne biztos, lesz-e elég maradék mindenkinek. A biztonság kedvéért azért egy tésztát is feltett főni, az ajtón keresztül figyelte, hogy boldogul egymással odakint Tas nyomozó és Immakuláta.
– Na, és – próbálkozott Tas nyomozó –, mi a kedvenc... bibliai idézete?
Virgíniusz megcsóválta a fejét. A nyomozó szemmel láthatólag még nem dolgozta fel, hogy Immakuláta apáca volt, és ezt Immakuláta is megérezhette, mert az arcán harcias pír gyúlt, és talán már csak dacból is, kínosan meg-megakadva ugyan, de igyekezett felvilágosítani róla a férfit, hogy a Biblia sokkal többről szólt, és több tiszteletet érdemelt, mint egy ilyen komolytalan, kínlódva előrángatott kérdés, miközben Zoli mobilozott mellettük. Virgíniusz szerette volna tudni, mit nyomogat olyan hevesen, de Buzád, megunva Immakuláta piszkálását, odasündörgött mellé a konyhába.
– Mit eszünk?
– Maradékot. Vagy spagettit.
Buzád mélyet sóhajtott.
– Csináljak szószt? – kérdezte, mint akinek a fogát húzzák.
Virgíniusz visszaharapta a felbugyogó nevetést.
– Csináljál, légy szíves.
Buzád nehézkesen előszedte az üveges paradicsomszószt a fiókból, és még nehézkesebben nekilátott, hogy felaprítson egy fej hagymát. Virgíniusz kihasználta az alkalmat, hogy alibiből elsurranjon a mosdóba. Ahogy elhaladt a kanapé mögött, igyekezett feltűnésmentesen belelesni Zoli telefonjába.
A férfi valami zöld űrlényt próbált feljuttatni néhány ceruzán, látszólag cél nélkül. Mindenesetre nagyon belelovallta magát, olyan erővel nyomkodta a képernyőjét, hogy az ujjai zsíros nyomokat hagytak az üvegen.
Virgíniusz mosolyogva továbbiszkolt, az a fojtogató gyanú, amivel Zoli minden mozdulatát kísérte, oldódott a mellkasában.
Mikor visszatért, már Zoli szeletelte a hagymát, napszemüvegben, mögötte Buzád a szemét törölgetve irányította, mert általában minden hülyeségnek ő volt az értelmi szerzője. Immakuláta a Jelenések könyvét magyarázta Tas nyomozónak, a nyomozó pedig időnként benyögte, hogy látott erről egy horrorfilmet.
Virgíniusz sietett, hogy kilökdösse Zolit a konyhájából, mielőtt a férfi levágja a zöld-űrlény-nyomogató ujját.
– Kösz, Virgíniusz, igazi haver vagy – mondta Zoli, azzal hagymás kézzel hátba vágta Virgíniuszt, hatalmas tenyerének nyomát otthagyta Virgíniusz legszebb ingén, majd csatlakozott Immakuláta és Tas nyomozó horrorfilmes beszélgetéséhez.
Virgíniusz azt várta, hogy Buzád is utána sündörög, miután eláztatta a konyhapultot paradicsomszósszal, de Buzád maradt, és pirítani kezdte a hagymát, amíg Virgíniusz nekilátott a mosogatásnak.
– Te, Virgíniusz – szólalt meg Buzád. – Ez a... Tas dolog... Ez honnan jött?
– Hogy érted? – meredt rá Virgíniusz. – Tas nyomozó egy kedves kollégám, aki nagyon sokat tett azért, hogy téged előkerítsen, és...
– Te most kinek hazudsz? – szakította félbe Buzád, és tőle szokatlanul el sem röhögte magát. Sőt, mintha fel lett volna háborodva. – Nyolc évig panaszkodtál erre a csávóra, aztán most nyaljátok-faljátok egymást a liftben, ami oké, az emberek változnak, a hate sex amúgy is menő mostanában, de legalább ne hazudjál a képembe arról, hogy mi ez, oké?
Virgíniusz égő arccal elfordult, hogy tányérokat vegyen elő. Buzád közelebb lépett, lehalkította a hangját.
– Nem azért hoztad fel? Hogy bemutasd?
– Nem tudom, miért hoztam fel – motyogta Virgíniusz. Buzád pár percig szótlanul bámult az arcába, majd a szeme elkerekedett.
– Úristen – nyögte. – Te tényleg nem vágod, hogy mi van köztetek, mi?
Virgíniusz a nyakába húzta a vállait, Tas nyomozó felé pillantott, vajon hallja-e a beszélgetésüket, de a férfit túlságosan lefoglalta, hogy Immakuláta előadását hallgassa a kedvenc Brown atya adaptációjáról.
– Semmi nincs köztünk – sziszegte Buzádnak.
Buzád fojtottan felnevetett, elfordult.
– Ne hülyíts – suttogta hitetlenül. – Lefeküdtél vele, nem?
Virgíniusz beharapta az ajkát. Azért volt még ott mit felfedezni köztük.
– Attól függ... mit értesz szex alatt...
Buzád türelmetlenül sóhajtott.
– Akkor le akarsz feküdni vele, nem?
Virgíniusz bólintott. Nem mert Buzádra nézni, de fogalma sem volt, miért szégyenkezik. Buzád a konyhapultnak dőlt.
– Na. Ez honnan jött?
Virgíniusz pislogott.
– Nem értem a kérdést.
– Honnan jött az, hogy te pont Tas nyomozóval akarsz lefeküdni? Amikor ott van az Eszterke is, aki tíz per tízes nő.
Odakint a nappaliban Tas nyomozó felnevetett valamin, amit Immakuláta mondott, és Virgíniuszon átrohant az emléke mindennek, amire nem volt szabad gondolnia, minden ostoba retró számnak, vidám füttyszónak, átható kék pillantásnak, szemtelen mosolynak az emléke, Virgíniuszban pedig olvadásnak indult valami, amit sohasem kellett volna engednie megolvadni.
– Huba... – A hangja megremegett. – Hogy miért pont ő...?
Virgíniusz nem tudta, miért pont Huba, talán nem volt rá semmi különösebb oka, talán erre konspirált az egész világ, csak azt tudta, hogy ő, hogy rá vágyott, hogy őt szerette, annyira kétségbeesetten és reménytelenül, hogy abba bele lehetett szakadni.
– Én... – Elfulladt a torkában a lélegzet. – Én... – A konyha felhevült körülötte, nem lehetett benne megmaradni, úgyhogy Virgíniusz ellökte magát a konyhapulttól.
– Virgíniusz?
– Mindjárt jövök – préselte ki magából Virgíniusz, mielőtt kirontott az erkélyre, és becsapta maga mögött a tolóajtót. Az éjszaka melegebb volt, mint remélte, a forró levegő csak még elviselhetetlenebbül fojtogatta.
Az erkély túl kicsi volt, hogy járkálni lehessen rajta, de Virgíniusz így is egyik saroktól a másikig keringett, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Szaporán szedte a levegőt, a fülében zúgott a vér. A keze remegett, ahogy rámarkolt a korlátra.
Rossz ötlet felhívni Hubát, rossz ötlet volt egyáltalán kezdeni vele. Miért gondolta Virgíniusz, hogy ő majd más lesz, mint bárki, akinek Huba eddig összetörte a szívét? Ő nem akart szeretni, ő nem akart felőrlődni ebben a szerelemben, ő arra vágyott, hogy szeressék, ha kell kétségbeesetten és reménytelenül, nem pedig fordítva! Hiszen szeretni eleget szeretett már, eleget tette közszemlére a leglágyabb, leggyengébb részeit, de többet soha!
Bizonytalan kopogás hangzott fel a tolóajtón, majd Tas nyomozó dugta ki rajta a fejét.
– Kijöhetek, vagy leugrasz, ha hozzád szólunk?
Virgíniusz elnevette magát, úgy futott ki belőle a pánik, mint szelepből a gőz, és csak valami tompa kimerültséget hagyott maga után. A korlátra dőlt, kifújta a levegőt.
Tas nyomozó kióvakodott mellé, megtámaszkodott mellette.
– Jól vagy?
Virgíniusz megrázta a fejét.
– Zoli miatt? Láttam, hogy megnézted, mi van a mobiljában...
– Csak valami kis zöld űrlény – dünnyögte Virgíniusz.
– Imádom azt a játékot – vidult fel Tas nyomozó. Aztán elkomorult. – Akkor Buzád mondott valamit?
Virgíniusz nemet intett. Tas nyomozó közelebb oldalazott hozzá, a hátára simította a tenyerét, és Virgíniusz nekidőlt, hagyta, hogy megnyugtassa a férfi testének melege, eszébe jutott róla az este, amit legutóbb Huba lakásában töltött, és a jövő megannyi kiaknázatlan lehetősége.
– Te, Huba – mormolta –, olyat lehet egyszer, hogy hátulról, durván?
Tas nyomozó megfagyott mellette, majd megköszörülte a torkát. Oldalba lökte Virgíniuszt.
– Szóval az jön be? – kérdezte, és már nevetett.
Virgíniusz bólogatott, a korláton könyökölve a nyomozó felé fordította a fejét, az oldalába fúrta az arcát. Huba a hajába túrt, az ujja köré csavart egy tincset.
– Persze, hogy lehet. De először elölről, lassan kell. Vagy hátulról, de lassan. Csak ne fájjon.
– És ha gyakorolok előtte?
Tas nyomozó lélegzete megbicsaklott, majd újraindult, egyik lábáról a másikra állva fészkelődött.
– Hol van egy apáca, amikor szükség van rá? – mormolta.
Virgíniusz elnevette magát, felemelte a fejét.
– Miért?
– Vizuális típus vagyok, azért – sziszegte a nyomozó –, és ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetést, egész éjszaka nem fogok aludni.
Virgíniusz felegyenesedve a korlátnak nyomta a nyomozót.
– Nem maradsz? – súgta a férfi ajkaiba.
Huba nem válaszolt, de visszacsókolt, nem ért Virgíniuszhoz, csak a korlátot szorította, Virgíniusz pedig átkarolta a derekát, elkormányozta a mélységtől a ház felé.
– Nem szexelek olyan házban, ahol apáca van – mondta Huba kifulladva, a hátát a falnak vetette. – Meg gyanúsított. Meg valaki, akit úgy hívnak, hogy Török Buzád.
– Olyan hülye vagy – mormolta Virgíniusz mosolyogva. Hubához simult, úgy csókolta tovább, de csak lassan, ráérősen, mintha az övék lett volna az örökkévalóság. Pedig Virgíniusz most értette meg igazán, mire gondolt Huba, mikor a szertárban egyszer a barlangot emlegette: Plátó barlangját és a falon játszó árnyakat. Olyan volt ez is, mint az árnyékok világa, paródiája egy valódi kapcsolatnak, és Virgíniusz nem tudta, képes lesz-e valaha elszakítani tőle a tekintetét.
Huba átölelte, Virgíniusz hajvonalába mormolta:
– Jobb?
Virgíniusz sajnos rájött, hogy igen. Jobb volt így, hogy Huba ölelte, még akkor is, ha Virgíniusz menekült volna az érzés elől.
– Maradsz ma este? – kérdezte, és a hangjában valahol mélyen, tudta, ott csengett a kétségbeesés.
– Maradjak?
Virgíniusz bólintott.
– Aggódom Zoli miatt – dünnyögte.
Huba felsóhajtott, mintha el akarta volna lökni magát a faltól, de nem tette, csak szorosabban ölelte Virgíniuszt.
– Jó. Majd figyelünk rá.
*
A vacsora nehezen indult, Buzád duzzogott valamin, Immakuláta újra lefagyott, most, hogy a kanapéról át kellett mozdulnia az asztalhoz, de különösen azután, hogy Virgíniusz mindannyiukra ráijesztett a kirohanásával, Zolit pedig zavarta a többiek nyugtalansága, fel-lerázta a lábát az asztal alatt. Csak Tas nyomozó evett olyan jóízűen, ahogy mindig, és Virgíniuszt megnyugtatta, hogy ő látszólag semmit nem érzékelt a hangulatból.
– Nem eszel? – emelte fel a fejét a nyomozó. Maga elé húzta Virgíniusz tányérját, amin alibiből ott csillogott a tészta, összekeverte azt a megmaradt paradicsomszósszal, majd visszatolta elé. – Na. Egyél.
Virgíniusz elnevette magát, de a gyomra elszorult a gondolatra, mi várt még rájuk. Hiszen még mindig nem tudták, Zoli sáros volt-e, Virgíniuszt váratlanul felfedezett érzései nyomasztották, ráadásul Buzád is úgy duzzogott, mintha nem lenne holnap.
Tas nyomozó megvonta a vállát, majd folytatta az evést.
– Pedig finom – jegyezte meg.
– Buzád csinálta a szószt – sietett tisztázni Virgíniusz, hátha erre Buzád is megenyhül.
– Ebből tudod, hogy gourmet cucc – dörmögte Buzád, de a szavai mögött nyoma sem volt a szokásos ugratásnak.
Tas nyomozó elismerően rá emelte a villáját, rajta a feltekert tésztaszálakkal, aztán megkérdezte, volt-e Buzád a nyáron Tankcsapda koncerten, és innentől simán folyt a beszélgetés, még Zoli is beszállt, hogy elmesélje, melyik fesztivál homokját hogyan hányták össze.
Virgíniusz Immakuláta felé fordult, aki enyhe rosszallással figyelte a fiúk beszélgetését.
– Miért akartál elmenni? – kérdezte halkan. – Veszekedtetek valamin, mielőtt jöttem?
– Csak a szokásoson – dünnyögte Immakuláta. – Buzád ki akart menni, mert látott valami jó csajt Tinderen, akivel találkozott volna, de mondtam neki, hogy ne menjen, mert ki tudja, milyen bajba kerülhet odakint. Vagy velünk mi történhet idebent, miután elment. Amúgy meg nem akartam egyedül maradni Zolival – halkította le a hangját.
– Miért? Van valami Zoliban, ami nyugtalanít?
Immakuláta a száját húzva megrázta a fejét.
– Csak nem tudom, mit mondjak neki, és utálom a kínos csöndet. Különben pedig igazán mehetne már, folyton széthagyja a ruháit a nappaliban, és a legutóbb is megette a Sport szeletet, amit magamnak raktam félre...
Virgíniusz elnevette magát.
– Nem vicces – sziszegte Immakuláta.
– Azért kicsit az. Még mindig úgy veszekedtek a kaján, mint a tizenkét évesek.
– Tizenhárom – morogta Immakuláta. – Én tizenhárom voltam.
– Tudom. – Virgíniusz megsimogatta a húga haját. – Igazi matuzsálem.
Immakuláta felháborodva meredt rá.
– Szerintem nem tudod. – Lehalkította a hangját, hogy ne hallják, feszesen, fojtottan beszélt: – Fogalmad sincs róla, milyen összezárva lenni két kamaszfiúval, akik egyfolytában csak a hajadat húzkodják, meg kigúnyolják a legkisebb mozdulataidat is. Ha rossz karodon viszed a táskát, már rossz fajta lány vagy nekik. Ha jól tanulsz, akkor is, ha szép vagy, akkor is, ha csúnya, akkor is, sosem lehetsz elég jó nekik, de ők mindent megúsznak, azt is, ha huszonnyolc évesen még mindig öt éves módjára viselkednek. És ha ezt megemlíted, te vagy a frigid picsa, aki nyaggatja őket. – Az utolsó szavakat már csak odavágta, összefonta a karjait a mellkasa előtt.
Virgíniusz megilletődve leeresztette a kezét. Eszébe sem jutott, milyen lehetett Immakulátának Buzád mellett szülők nélkül felnőni, sosem beszéltek róla, a lány hogyan élte meg a kamaszkorát, és már éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Immakuláta még odavágta, mintegy utolsó szúrásnak:
– Lehet, hogy matuzsálemnek hangzom, meg frigid picsának, de nem tudom, hogyan lehettem volna más. Valakinek annak kell lennie, ha még te sem veszel semmit komolyan.
Virgíniusz megköszörülte a torkát.
– Egy apácának... szabad olyat mondania, hogy frigid picsa?
Immakuláta kifújta a levegőt.
– Nem, nem szabad. Kedves tőled, hogy észreveszed, hogy én is ember vagyok, és nem mindenben tökéletes.
Virgíniusz tehetetlenül elnevette magát.
– Szóval a nomen mégsem est omen – mormolta az asztalra könyökölve. Ha még Immakuláta sem volt teljesen szeplőtelen, annak ellenére, hogy apáca volt, Virgíniusz már nem értette, miért hitte olyan biztosan, hogy a nevük meghatározta a sorsukat.
De mi volt az alternatíva? Hogy az életben minden véletlenszerű és bizonytalan?
Nem volt-e az ijesztőbb, mint az előre elrendeltetés?
– Ne haragudj – emelte fel a fejét. – Igazságtalan voltam veled, igaz? – Megsimogatta Immakuláta arcát.
A nő tágra nyílt szemét elfutotta a könny, elfordította a fejét, és Virgíniusz nem mozdult, hogy fogva tartsa a tekintetét, csak a hátát simogatta.
– Ne haragudj – mormolta, bár Immakuláta nem adta jelét, hogy hallja őt, sem annak, hogy hajlandó lenne megbocsátani egy életen át tartó meg nem értésért, de Virgíniusz azért elmondta még egyszer, suttogva: – Ne haragudj...
*
Miután Tas nyomozó megígérte, hogy marad, Virgíniusz megpróbálta megszerezni neki a pótágyat Buzád szobájából, de Buzád csak hőbörgött, hogy ő és Tas nyomozó nyugodtan alhatnak egy ágyban is, úgyis aludtak már együtt, de Buzád! És Zoli! Ők márpedig semmilyen körülmények között nem kerülhetnek egymáshoz két méternél közelebb, mert az ő kapcsolatuk nem olyan, ezért nekik nagyobb szükségük van a pótágyra.
– De hát eddig sosem zavart... – tárta szét a karját Virgíniusz. Buzád és ő sosem beszélgettek kifejezetten a szexualitásról, Virgíniusz remélte, hogy Buzád megkapta az erre irányuló felvilágosítást az iskolában, így most meglepetésként érte, hogy az öccse addig sem jutott el, hogy rájöjjön, attól nem lesz meleg, ha egy ágyba fekszik a legjobb barátjával.
Virgíniusz még fogmosás közben is azon töprengett, hogy ronthatott el mindent ennyire. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a testvéreit ideje volt elpaterolni egy jó pszichológushoz.
Egészen idáig azt hitte, bár nem volt a legegyszerűbb gyerekkoruk, Buzád és Immakuláta nagyjából egészséges, kiegyensúlyozott felnőttek lettek, még kiegyensúlyozottabbak is, mint ő, aki nyolc éven keresztül szótlanul tűrt a munkahelyén, és akinek a szerelmi élete egy kihalt sivataghoz hasonlított. Immakuláta különösen...
A húga mindig olyan céltudatosnak tűnt, olyan bölcsnek, hogy Virgíniusznak kétsége sem volt felőle, hogy a jég hátán is meg fog élni. És még ha így is történt, Virgíniusznak most kellett szembesülnie vele, hogy Immakuláta talán sohasem vágyott erre a szerepre.
De akkor mire vágyott? Hogyan tudná Virgíniusz jóvátenni neki az elmúlt tizenöt év minden sérelmét?
És Buzád... Buzáddal mindig voltak problémák, de Virgíniusz azt hitte, mostanra lenyugodott. Állása volt, szociális élete, hellyel-közzel kapcsolatai is, és lehet, hogy sosem tudott megállapodni egyetlen lány mellett sem, de Virgíniusz ezt csak annak tudta be, hogy Buzád még nem találta meg az igazit. Mert hát mit tudott ő a szerelemről? Buzád viselkedése maga lehetett a megtestesült normalitás, amennyire Virgíniusz értett hozzá.
Erre Buzád homofób sikítófrászt kapott a gondolattól, hogy egy éjszakát a legjobb barátjával egy ágyban kéne töltenie, és Virgíniusz, a maga kis összezavarodott érzéseivel csak pislogott. Vajon Buzád miatta és Tas nyomozó miatt kapott ilyen rohamot?
Már nem tudta, mire gondoljon. Megtámaszkodott a mosdókagyló szélén, és kiköpte a fogkrémet, de nem egyenesedett fel. Nem mert szembenézni a tükörképével.
Egy ilyen nap után nem akart mást, csak összekucorodni Huba mellett, és nem gondolni semmire, de mikor éppen kilépett volna az ajtón, Buzád visszalökte.
– Hé!
Buzád magukra zárta a fürdőszoba ajtaját, Virgíniusz teljesen a mosógépnek szorult. A szíve felgyorsult, ahogy eszébe jutott az a rengeteg amerikai film, amit Buzáddal néztek, és amiben valaki mindig gépfegyverrel tört be a mit sem sejtő állampolgár otthonába, aki elől általában a fürdőszobában kerestek menedéket.
– Mit csinálsz?
Buzád lepisszegte.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
Virgíniusz a kád szélére rogyott a megkönnyebbüléstől. Csak erről volt szó?
– Milyen kérdésedre?
– Hogy honnan jött a Tas Huba.
– Nem tudom. Balfenékről – motyogta Virgíniusz. – Muszáj ezt pont most megbeszélnünk? Így is túl sokáig magára hagytam, pedig vendég.
– Tudom. Bealudt az ágyadban – fintorgott Buzád –, és horkol. De nem ez a lényeg. Akkor inkább úgy mondom, honnan tudtad... hogy a Tas Huba?
Virgíniusz kimerülten megdörzsölte a homlokát. Több dolgot elszúrhatott, mint gondolta, ha Buzád még egy mondatot sem tudott összehozni a legalapabb nyelvtani szabályok szerint.
– Nem értem, mit akarsz mondani.
Buzád türelmetlenül felmordult.
– Honnan tudtad, hogy szerelmes vagy a Tas Hubába? Ennyit akarok tudni, oké?!
Virgíniusz gyomra felkavarodott.
– Nézd, ez az egész még... nagyon képlékeny...
– Mindegy – sóhajtotta Buzád –, reménytelen vagy. Akkor majd megkérdezek mást.
Mást? Virgíniusz fáradt, tompa agyában végre felderengett, hogy ez nem róla szólt. Ha mást is meg lehetett kérdezni, akkor ez nem Virgíniusz életképtelenségéről vagy a Hubával való kompatibilitásáról szólt, hanem csakis Buzádról, benne valamiről, amiről beszélni szeretett volna, de nem tudott.
Buzád indulni készült, de Virgíniusz elkapta a karját, és visszarántotta, elépördült, hogy elállja az útját.
– Mit akarsz kérdezni pontosan?
– Már mondtam. Hogy honnan...
– Nem, nem ezt akarod kérdezni. – Virgíniusz közelebb hajolva megpróbálta elkapni Buzád pillantását, de az öccse kerülte a tekintetét. – Mit akarsz kérdezni valójában?
Buzád összeszorította a száját.
– Hagyjuk. – Megpróbált elsurranni Virgíniusz mellett, de Virgíniusz útját állta. Talán itt volt az esélye, hogy végre valamit jól csináljon.
– Hubáról akarsz kérdezni? Vagy valami másról? – A tenyere izzadt. Ha Buzád akarta volna, képes lett volna ellökni őt az útból, de nem tette. – Hátha tudok neked válaszolni, ha rendesen elmondod, mit akarsz kérdezni.
Buzád nyelt egyet. Hátralépett, hogy a kád szélének támaszkodjon.
– Min borultál ki legutóbb? – Még mindig nem nézett Virgíniuszra.
Virgíniusz mély levegőt vett.
– Hogy rájöttem... Rájöttem valamire, amire nem akartam rájönni. Rájöttem, hogy olyasmit érzek, amit nem akarok érezni.
– Mármint, hogy meleg vagy? – sandított fel rá Buzád.
– Nem vagyok meleg – igazította helyre Virgíniusz. – Biszexuális vagyok, és ezt eddig is tudtam.
Buzád hallgatott. Csalódottnak tűnt, és Virgíniusz liftező gyomorral arra gondolt, elszúrta.
– És azt honnan tudtad – szólalt meg Buzád halkan –, hogy biszexuális vagy?
– Ó. Ühm. – Virgíniusz fellélegzett. Ez már sokkal egyszerűbb kérdés volt. – Hát azt csak... Csak úgy... A fiúöltözőben... Mármint, úgy értem, hogy néztem a... az osztálytársaimat, és... – Megvonta a vállát. – Érted.
– Kanos lettél?
Virgíniusz félrenyelte a levegőt, kétrét görnyedt a köhögéstől. Buzád kiröhögte.
– Szóval igen.
Virgíniusz meglazította a pizsama inge nyakát. Már emlékezett, miért nem akart beleavatkozni Buzád szexuális felvilágosításába.
Megköszörülte a torkát.
– Ha durván akarod kifejezni magad. És egyébként sem volt... ellenemre a testi... a fizikai érintkezés... gondolata... – Az arca égett, ahogy elhallgatott.
Buzád kifejezéstelenül bámult rá. Talán ő is arra gondolt, milyen jó, hogy Virgíniusz sohasem próbálkozott szexuális felvilágosítással.
– Hány éves voltál?
– Tizenhat – vágta rá Virgíniusz megkönnyebbülve. – De ez egy folyamat. Évekig eltartott, mire rájöttem, pontosan mi az, ami annyira... leköt az osztálytársaimban.
– És ezen ki sem akadtál?
– Ugyan minek – vonta meg a vállát Virgíniusz. – Nekem nem számít, hogy most nőkkel vagy férfiakkal nem jövök-e össze.
Buzád némán nézett maga elé, a csempék közti fúgavonalat kapirgálta a nagylábujjával. Virgíniusz elnehezülő mellkassal várta, hátha mond valamit, de Buzád hallgatott.
Virgíniusz megnedvesítette az ajkát.
– Remélem... te sem fogsz kiakadni rajta – kockáztatta meg.
Buzád megrántotta a vállát, majd felvetette a fejét.
– És amúgy mik a szándékaid a Tas Hubával? Játszol vele, aztán kidobod?
Virgíniusz kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd becsukta. Maga sem tudta, mit szeretett volna, meddig értek a vágyai, és mit engedhetett meg magának. Merre vezetett egyáltalán ez az érzés, ha vezetett bármerre.
– Épp ezt nem szerettem volna – szólalt meg halkan –, ezt a bizonytalanságot.
– Mi, most, hogy megkaptad, nem tudsz mit kezdeni vele? – vigyorodott el Buzád.
Virgíniusz erőtlenül elmosolyodott.
– Nem kaptam meg semmit. Tas nyomozó önálló ember...
– Nem hiszem, hogy szeretne az lenni. Szerintem az minden vágya, hogy pórázon rángasd magad után.
Virgíniusz elnevette magát.
– Persze. Nyilván. – Mégis mit értett Buzád az emberi kapcsolatokhoz? Vagy ami azt illeti, mit értett Virgíniusz?
Mégis, a gondolat feldobta, segített elfelejtkezni a nyomasztó felelősségről, és így már nyugodtabb szívvel surrant be a szobájába.
Huba tényleg horkolt. A hátán kiterülve feküdt Virgíniusz ágyán, nyakig felöltözve, csak a dzsekijét vetette le.
Virgíniusz elmosolyodott, becsusszant mellé az ágyba, és magára húzta a takaróját. Hubát is megpróbálta betakarni, de a férfi mormogva lerúgta magáról az anyagot. Oldalra akart fordulni, de Virgíniusz éppen az útjában volt, és Huba a hirtelen akadálytól felriadt, felkönyökölt az ágyban. Úgy nézett körül, mint aki nem tudja egészen, hol van, de mikor Virgíniusz kitapintotta az arcát, megsimogatta szanaszét álló haját, fellélegzett.
– Nem veszed le legalább a pólódat? – súgta Virgíniusz.
A nyomozó megrázta a fejét.
– Azt mondtad, félsz Zolitól – motyogta. Virgíniusz oldalának vackolódott, és átölelte a derekát, mintha Virgíniusz gyerekkora kedvenc plüssmackója lenne. Mintha így aludtak volna minden este. – Mi van, ha csinál valamit az éjszaka közepén?
Virgíniusz megcirógatta a férfi tarkóját, de nem válaszolt, a tekintetét a szétnyíló függöny résén át beszüremlő fénycsíkra szegezte a plafonon. Huba lélegzete egyre mélyült mellette, a testéből áradó hő körbefonta Virgíniuszt, és bár Virgíniusz gondolatai el-elkalandoztak, vissza Buzádhoz, Immakulátához és a Zoli jelentette potenciális fenyegetéshez, az élet mégsem tűnt olyan végtelenül megoldhatatlannak.
Eszébe jutott az édesanyja, a fürdetés, a felcsillanó lámpafény, a meleg. A biztonság. Minden, ami elindította ezen az úton, most itt feküdt tőle karnyújtásnyira, mellette szuszogott, és Virgíniusznak nevetnie kellett rajta, milyen váratlanul, milyen könnyedén rátalált.
A szeme sarkából kicsordult egy könnycsepp.
Arról már fogalma sem volt, hogyan fogja megtartani.
*
Nem tudta, mi ébresztette fel, egy váratlan zaj vagy a lehűlés a levegőben, de mikor felriadt, a szobát még megülte a szürke hajnali fény. Huba feje nehéz volt a mellkasán.
Odakint felnyikorgott az a gyenge padlódeszka, nehéz kulcscsomó csörrent a zárban.
Virgíniusz szíve megdobbant. Óvatosan kicsusszant az ágyból, felrángatott magára egy tréningnadrágot, magára kanyarította a nyomozó dzsekijét, és szobájából kilépve még éppen elkapta, ahogy becsukódott az ajtó. Valaki kulcsra zárta odakintről.
Virgíniusz elharapott egy káromkodást. Huba felnyöszörgött mögötte az ágyon, de csak a másik oldalára fordult, és aludt tovább, Virgíniusznak pedig nem volt ideje felkelteni, értékes másodperceket vesztett azzal is, hogy most újra ki kellett nyitnia az ajtót.
Mire végre kijutott a folyosóra, a lépcsőkorláton áthajolva az utolsó lépcsőfordulóban még látta eltűnni Zoli sötét alakját.