Nomen est omen?

14. Under Pressure

Bendegúz volt a legnagyobb probléma. Ha ő nem kísérte volna őket, Zoli és Virgíniusz csak megvárták volna Tas nyomozót a lakásában, hogy aztán szép higgadtan elmagyarázzák neki a helyzetet, biztosítsák Buzád, Immakuláta és Erika biztonságát, és razziát szabadítsanak Martinovics droglaborjára, ám ehelyett Bendegúz ott koslatott a nyomukban, és azt magyarázta egy felületesen érdeklődő Zolinak, hogyan kell rendes pozícióban fekvenyomni a százötven kilót.

Martinovics nyilvánvalóan Zoliban sem bízott, ezért szabadította rájuk ezt az átkot.

Virgíniusz általában végtelen türelemmel viseltetett mások hóbortjai iránt, de most, ahogy Bendegúz mély hangú, folyamatos magyarázatát hallgatta a villamoson zötyögve, a legszívesebben üvöltve felpattant volna, hogy vérengzést rendezzen a kocsiban.

Csak az nyugtatta meg valamennyire szétzilált idegeit, hogy részletesen elképzelte a jelenetet, amint egyesével levadássza Martinovics egész bandáját, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy összerezzent, amikor Zoli az ülése háttámlájára könyökölt.

– Jól vagy?

– Nagyszerűen – mordult rá Virgíniusz –, imádok embereket ölni. Hosszú évek óta ez a hobbim.

Már elképzelte, hogyan lesz Zoli az első áldozata, de a férfi bűntudatos tekintetét látva megenyhült. Csak aztán Bendegúznak közbe kellett szólnia.

– Tök normális, ha izgulsz. Én is izgultam az elsőnél.

Virgíniusz rámeredt.

– Az elsőnél? – Nehezére esett uralkodnia a hangja remegésén. – Csodálom, hogy élnek még emberek ebben a városban, hogyha Martinovics minden verőlegénye szerződés helyett vérrel pecsételi meg a vele kötött egyezségét.

– Hát... – Bendegúz zavarba jött. – Nem olyan izé ez... Nem kell ezt így... flancosan mondani, én csak... Nem haraptam ki a torkát meg semmi, csak... kicsit sokáig ütöttem, amikor azt mondták, hogy üssem, ilyenek... – Lesütötte a szemét.

Virgíniusz levegő után kapkodva hátradőlt. Milyen megátalkodott bűnszervezet lehetett az, amiben ilyen könnyedén beszéltek valaki életének kioltásáról.

– És túl is élhette! – sietett tisztázni Bendegúz. – Én nem tudom, akkor már nem voltam ott... Simán túlélhette!

– Aha – nyugtázta Virgíniusz. Azért az megnyugtatta, hogy mintha az ő rosszallása zavarba hozta volna Bendegúzt; mégiscsak voltak a férfiban emberi érzések, elrejtve valahol több kiló izom és fekvenyomás mögé.

A gyomra annál kisebbre szűkült, minél közelebb értek Tas nyomozó lakásához. Odakint már sötétedett, nyolc óra után járt az idő, de nem számított rá, hogy a nyomozó korán otthon lesz. Valószínűleg észrevette Zoli és Virgíniusz eltűnését, és Virgíniusz nem olyan embernek ismerte, aki szó nélkül hagyja az ilyesmit. Ha pedig magától nem szentelte volna az egész napját Zoliék keresésének, Buzád maga vette volna kézbe az ügyet.

Virgíniuszban feléledt a remény. Talán a nyomozó nélkülük is megtalálta Martinovics bűntanyáját, és mire hazaér, az egész dolog el lesz rendezve. Talán végül arra sem kerül sor, hogy Virgíniusz úgy tegyen, mintha meg akarná ölni Tas nyomozót. Bendegúz nem tűnt a szükségesnél elszántabb munkaerőnek, előfordulhat, hogy ő sem tiltakozna a letartóztatás ellen, miután közölték vele, hogy a főnöke ártalmatlanítva lett.

Így megnyugodva Virgíniusz könnyedebb léptekkel folytatta útját Tas nyomozó lakása felé. Bendegúz mélyen a szemébe húzta a pulóvere csuklyáját, ahogy egy távozó kutyasétáltató mögött besurrantak az épületbe. Zoli is igyekezett takarni az arcát, Virgíniusz volt az egyetlen, gyakorlatlan bűnözőként, aki nem zavartatta magát.