Nomen est omen?

12. Out of Touch

Mikor Tas nyomozó leparkolt Virgíniuszék háza előtt, és Virgíniusz reszkető lábakkal lekászálódott mögüle, meg kellett támaszkodnia a lakóközösség kiskertjének kerítésében. Tas nyomozó nem spórolt az éles kanyarokkal.

– Jól vagy? – kérdezte a nyomozó nevetve, kinyúlt felé, de nem érintette meg.

Virgíniusz felmutatta a mutatóujját, még egy percet kért. Mikor felegyenesedett, a gyomra már nem kavargott olyan hevesen. Kifújta a levegőt.

Tas nyomozó épp a gázpedálra emelte volna a lábát, amikor Virgíniusz utánaszólt.

– Nem jössz fel?

Huba megtorpant.

– Felmenjek? – A hangjában mosoly bujkált.

– Gyere. – Virgíniusz közelebb húzódott. – Ránézhetsz Zolira, tényleg olyan gyanús-e, mint amilyenek gondolod. – Ez rossz érv lehetett, mert Tas nyomozó tekintete elsötétült. – Kapsz vacsorát is – sietett hozzátenni Virgíniusz, de nem tudta, ezenkívül mit ajánlhatna még a nyomozónak.

Huba hümmögött.

– Milyen vacsorát?

– Amit csak szeretnél – vágta rá Virgíniusz, talán túlságosan is lelkesen, aztán eszébe jutott, hogy két hete nem volt bevásárolni. – Feltéve, hogy maradék rakott krumplit szeretnél. Vagy paradicsomos spagettit. Igazából csak ezt a kettőt tudom felajánlani – tárta szét a karját.

Biztos volt benne, hogy Huba ott fogja hagyni, de a férfi elnevette magát.

– Honnan tudtad? Éppen rakott krumplira vágytam. Vagy spagettire.

– Akkor feljössz? – lépett közelebb Virgíniusz. Elkezdte kioldani a nyomozó vastag motoroskesztyűit, Huba pedig nem állította meg, némán figyelte, miben mesterkedik.

– Felmegyek – mondta végül. – De csak a rakott krumpliért.

– Helyes. – Virgíniusz az ajtó felé húzta a nyomozót. – Finom lesz, meglátod.

– Ugye, Buzád most nem fog orrba vágni? – kérdezte Huba aggodalmasan, mikor már a lift ajtaja is rájuk csukódott.

– Dehogy. – Virgíniusz megszorította a férfi kezét. – Szerintem már a legutóbb megnyerted magadnak.

– És a húgod?

Virgíniusz a fogát szívogatta. Immakuláta valószínűleg össze fog vele veszni, amiért bejelentés nélkül beállított Tas nyomozóval, de Virgíniusznak nehezére esett elbúcsúznia a férfitól. Hiszen Huba már így is olyan sokat tudott róla, ismert minden mocskos gondolatot, amire Virgíniusznak csak az éjszaka sötétjében volt bátorsága gondolni – ezek után beinvitálni a nyomozót a lakásába, az életébe már csak egy lépés volt. De Immakuláta...

– Ő egy kicsit keményebb dió – ismerte be kelletlenül. – Viszont biztosan nem fog orrba vágni. Tiltja a Tízparancsolat. Azt hiszem.

Huba gondterhelten megigazgatta a haját a lift oldalának összegraffitizett, mocskos tükrében, Virgíniusz pedig elharapott egy mosolyt, a férfi oldalának bújt.

– Huba, te izgulsz – mormolta incselkedő megbotránkozással.

– Nem izgulok. Nem izgulok, csak... – A nyomozó tehetetlenül elnevette magát, átkarolta Virgíniusz derekát. – Miért hallgatok rád mindig? – suttogta.

Virgíniusz mellkasában élesen és fájdalmasan új életre kapott a vak remény, de nem vesztegette az időt kérdésre. Eleget beszélgettek már.

Mikor Virgíniusz a nyaka köré fonta a karjait, Huba értett a szóból: magához rántotta a férfit, Virgíniusz fenekébe markolt. A csók, amit váltottak, sietős volt, durva, jóleső visszhangja minden alkalomnak, amikor Huba a falhoz szorította őt. Most Virgíniusz hajába túrt, egymásnak feszültek, csípő csípőnek, mellkas mellkasnak, és a lendülettel Virgíniusz háta a falnak koccant.