Nomen est omen?

13. Embertelen dal

Szél söpört végig az utcán, és Virgíniusz megborzongott Huba dzsekijében. Zoli tőle nem messze sétált, Virgíniusz pedig árnyékról árnyékra osont, igyekezett elkerülni az utcai lámpák fényét.

Most hálás volt, hogy egy régi, elnyűtt tornacipőt vett fel, amelynek talpa annyira kisimult már a sok használattól, hogy alig csapott zajt. Igaz, esőben simán orra esett benne az ember, de ez az éjszaka száraz volt, és borzongatóan hűvös, mint a nyári hajnalok általában, csípős hidegük egy melegebb nap ígéretét hordozta magában.

Zoli a fejét lehajtva, céltudatosan haladt a járdán, nem úgy tűnt, hogy buszra szállna, amiből Virgíniusz arra következtetett, hogy nem mennek messzire. És valóban, Zoli egy ponton árnyékos, rosszul világított sikátorba kanyarodott, és eltűnt a kapualjban.

Virgíniusz megtorpant az egyik kuka mögött, a szíve olyan hangosan dobolt, hogy attól tartott, meghallja őt, bárki is van odabent. Valahonnan hideg pince szaga áradt feléje. Virgíniusz lassan kifújta a levegőt.

Zoli akár az édesanyjához is jöhetett – győzködte magát. Virgíniusz sosem látta, hol laknak, mindig Zoli jött át hozzájuk, Erikával pedig leginkább szülőiken és különböző iskolai előadásokon találkozott, aztán miután a fiúk kamaszodni kezdtek, már ott sem. Talán Zoli csak úgy gondolta, ideje volt hazaköltözni.

De miért az éjszaka közepén? – merült fel Virgíniuszban, és a gondolattól begörcsölt a gyomra. Talán Zoli rájött, hogy gyanúsítják, és megsértődött. Vagy valóban sáros volt, és veszélyben érezte magát.

A ház falának lapulva közelebb lopózott, egy lámpaoszlop mögött megállva megpróbált belesni a kapualjba, ahol Zoli eltűnt, de csak az egyre mélyülő sötétséget látta, amely úgy terjedt szét az utcában, mint valami rémálomszerű köd.

Virgíniusz megnedvesítette a felső ajkát. Ha nem akart bemenni az épületbe, többet nem tehetett, azon túl, hogy szól Tas nyomozónak, úgyhogy igyekezett az eszébe vésni a címet, azzal indulni készült.

– Ne mozdulj.

Hideg fém nyomódott a bordáinak hátulról. A felszólítás egy férfitől jött, a hangja meglepően bársonyos volt, és Virgíniuszon átfutott a reszketés. Az ismeretlen férfi ezt sem vette jó néven, mert felemelte a hangját.

– Azt mondtam, ne mozdulj!

Virgíniusz megköszörülte a torkát, igyekezett úrrá lenni a hangja remegésén.

– Jól van. Nem mozdulok.

A férfi belerúgott a sarkába.

– Indulás!

Virgíniusz élesen beszívta a levegőt, de engedelmesen megindult előre, a kapualj sötétjébe. Az ajtónál megtorpant, de a háta mögül előnyúlt egy kéz, vékony, csontos, beütötte a kapukódot, Virgíniusz pedig igyekezett az eszébe vésni azt. 1-4-7-0-9. Elismételte magában: egy-négy-hét-nulla-kilenc...

A férfi újra a sarkába rúgott.

– Befelé! – A hangja nyersen megremegett.

Virgíniusz felsóhajtott. Hogy még ilyen durván lökdössék is, az mindennek a teteje volt.

– Én megértem, hogy ez most egy kellemetlen szituáció, és mind idegesek vagyunk, de nem lehetne, hogy kedvesebben beszéljünk egymással? Látja, hogy nem állok ellent. – A háta mögül nem érkezett válasz, csak nyugtalan lihegés, ahogy elkezdték megmászni a lépcsőt. Virgíniusz újra próbálkozott. – Esetleg megmondaná, kihez van szerencsém?

– Nem. – A férfi újra Virgíniuszba rúgott, hogy noszogassa, ezúttal feljebb, a vádlijába, de Virgíniusz is érezte, hogy a rúgás nem sikerült túl jól, éppen csak súrolta őt, ám a férfi megingott, hátrabucskázott volna, ha Virgíniusz nem kapja el a karját gondolkodás nélkül, és húzza vissza.