– Nem! – Immakuláta éles hangja úgy hasított bele Buzád biztatásába, mint kés a vajba. – Előbb imádkozunk!
– Egy tortáért? – meredt a nővérére Buzád.
– Azt is az Úr adta, nem?
– Igazából a Cserfalvyban vettem – szájalt vissza Buzád.
Virgíniusz már visszaült a helyére, a tortára tűzött harmincöt gyertya lobogó lángjába meredve hallgatta a veszekedést. Tíz évvel ezelőtt talán még igyekezett volna szétválasztani a testvéreit, de mostanra belefáradt. Nem is értette, az öccsének hogy volt még ennyi ereje küzdeni a sors ellen huszonnyolc évesen.
Virgíniusz előrehajolt, és egy mély lélegzettel elfújta a gyertyákat.
– Virgíniusz! – csattant fel Immakuláta. – Azt mondtam, imádkozzunk! Ezért jöttem ma ki a zárdából?!
Virgíniusz csak legyintett.
– Imádkozzunk.
Végre Immakuláta is leült az asztalhoz, és összekulcsolta a kezét.
– Atyánk – kezdte, és a hangjából valódi áhítat csendült. A főnővér a zárdában biztosan nagyon büszke volt rá minden étkezésnél. – A föld minden javát jóságodból élvezzük. Add, hogy a szent igazságot szomjúhozzuk és éhezzük!
– Ámen – dünnyögte Virgíniusz. Buzád morgott valamit, de azért ő is keresztet vetett, inkább csak Immakuláta kedvéért.
Immakuláta hite olyan volt, mint a tyúk meg a tojás. Senki sem tudta eldönteni, mi volt előbb: a név vagy a hivatás. Buzád – akit Boldog Buzád után neveztek el, ahogy mindenkinek elmondta, mielőtt szájon baszta őket a nevén való röhögésért – a legkevésbé sem hitt ebben az egyházi maszlagban. Virgíniusz pedig... Virgíniusznak már minden mindegy volt.
Nomen est omen, a név kötelez. Ennél jobban már csak az ember édesanyjának emléke kötelezett, különösen, ha illetőt Török Virgíniusznak hívták. És bár Virgíniusz mindig is úgy gondolta, nevetséges dolog életének minden kudarcáért egy szerencsétlen nevet hibáztatni, amit fiúi kötelességből meg sem változtathatott, gyengébb pillanataiban, mint most, ahogy a harmincöt gyertya füstölgő csonkjára bámult, nem tudta nem úgy érezni, hogy valami valamikor nagyon régen elbaszódott.
Harmincöt éves volt, Török Virgíniusznak hívták, az öccsével élt egy túlárazott albérletben, és – nomen est omen – egy nő sem nézett rá soha, nemhogy még meg is érintse. Pont olyan sterilizált volt, mint egy Ken baba, és feleannyira sem jóképű.
Mondtak már neki mindent. Virgíniusz is mondott már magának mindent. Hogy a szex nem az élet alfa és omegája, bármit is mondjanak a reklámok, a filmek, a könyvek, a szóbeszéd. Hogy a világ minden szörnyűségéhez képest milyen nevetséges azon siránkozni, hogy neki nincs heteroszexuális monogám kapcsolata. Hogy vannak emberek, akik nem is éreznek soha szexuális vonzalmat, és milyen jó is lehet nekik. Virgíniusz egy darabig reménykedett benne, hogy talán ővele is ez volt a helyzet, de sajnos, körülbelül akkortájt, amikor Immakuláta bevonult a zárdába, be kellett magának ismernie, hogy őt igenis érdekelték az emberek, csak ő nem érdekelt senkit.
Huszonévesen még dühös volt miatta. Egyre csak gyűlt és gyűlt benne ez a keserűség, amit Buzádban is érzett néha, ez a harag: Nekem miért nem szabad? Nekem miért nem jár? Miért pont nekem nem?
Ilyenkor az édesanyjára gondolt, az utolsó napokra a kórházban, az ablakon beszűrődő hajnali szürkeségre, a vértelen, cserepes ajkakra, a fehér, beesett orcákra. Buzád még csak tizenkét éves volt, késői meglepetés, de Virgíniusz bőven elég idős, hogy az ő vállaira zuhanjon a helyzet. Az a rengeteg álmatlan éjszaka.
Mégis szerencsés volt, hogy az utolsó emléke az édesanyjáról egy homlokra adott csók volt, és egy halvány félmosoly. És az emlék, mint az a csók, mintha megpecsételt volna benne valamit; a méreg, ami eddig hajtotta, űzte, marta odabent cseppről cseppre elszivárgott, és ha nem is békét hagyott maga után, de... valamit. Ürességet, ami majdnem ugyanaz volt.
Aztán eltelt újabb öt év, és Virgíniusz még mindig itt volt, ugyanabban a lakásban, ugyanabban az állásban, amiben tíz éve dolgozott, és a szerelmi élete nem változott egy hangyányit sem.
– Virgíniusz? – Immakuláta letett elé egy tányért, rajta a meg-megrezdülő eperhabos tortával. – Nem eszel?
– Én már kettőt benyomtam, tök jó – közölte Buzád tele szájjal. Legkisebbként, hiába volt ez Virgíniusz születésnapja, elsőbbsége volt mindenben. – Nem kérsz?
Virgíniusz mosolyt erőltetett az arcára.
– De, köszönöm. – Felnézett Immakulátára. – Te már kóstoltad? – Immakulátára néha rá kellett szólni, helyet kellett neki szorítani, mert magának nem szorított volna. Ő hasonlított a legjobban az édesanyjukra, vékony, madárcsontú testalkatával és nagy kék szemeivel.
A nő most megrázta a fejét, és neheztelő pillantást vetett Buzádra.
– Ha Buzád nem zabálná fel az összeset...
Buzád csak kinyújtotta rá a nyelvét, majd tovább lapátolta a szájába az eperhabot. Immakuláta morgott.
– Ezért hagytam el a zárdát?!
Virgíniusz megforgatta a szemét. Immakuláta csak két évvel volt idősebb Buzádnál, de mégis úgy érezte, az anyjának kell lennie. Igaz, nehéz volt nem így érezni, mikor Buzád tíz éve nem nőtte ki a tinédzserkorát.
– Kóstold meg! – Virgíniusz Immakuláta felé nyújtotta a saját tányérját, majd arrébb ütötte Buzád villáját, amikor a férfi egy újabb szeletért nyúlt.
– Hé!
– Te már kettőt benyomtál, nem? – Virgíniusz vágott magának egy szeletet. Egy kis eperhab mindig fel tudta vidítani. – Nincs szükséged többre.
– De növésben vagyok! – vinnyogott Buzád. Ami igaz, az igaz, tényleg kifejezetten alacsony volt, de mokány, teletetovált, a haját szinte teljesen lenyírta. Ha a férfi szembejön vele a sötétben, Virgíniusz is átment volna a másik oldalra.
– Ez a kifogás tíz éve is uncsi volt – jegyezte meg Immakuláta.
– Már elnézést, te apáca vagy – könyökölt az asztalra Buzád –, nem kéne kicsit gyakorolni a nagylelkűséget, vagy ilyesmi? Etetni az éhezőket?
– Te nem vagy éhező – vágta rá egyszerre Immakuláta és Virgíniusz, Immakuláta pedig hozzátette: – Istennek legyen hála.
Virgíniusz titokban arra gondolt, Buzádnak nem ártott volna egy kis éhezés, de nem szólt. Aztán Buzád telefonja megpittyent, ő pedig már ugrott is, hogy magára kanyarítsa a motoros dzsekijét.
– Na, ezúttal ki az? – kérdezte Immakuláta egy mély sóhajjal.
– Franciska. – Buzád itt egy kicsit elbizonytalanodott. – Vagy Cilla. Azt tudom, hogy valami izgi neve van. Meg anyajegye a két cicije között. Vagy az az Anna? – Megvonta a vállát. – Na, csősztök.
Mikor elhaladt Virgíniusz mellett, kedvesen megpróbálta belekenni az eperhabot a férfi arcába, még Virgíniusz ingére is jutott belőle.
– És mikor fogsz végre megállapodni? – kiabálta Buzád után Immakuláta, de Buzád ezt már nem hallotta, becsapta az ajtót. Immakuláta újabbat sóhajtott. – És az ajtócsapkodásról mikor fog leszokni?
Virgíniusz megvonta a vállát, majd felállt, hogy inget váltson. Őt nem különösebben zavarta sem az ajtócsapkodás, sem a nőzés; Buzád csak Buzád volt, így kellett szeretni. Virgíniusz a saját életét sem tudta kézben tartani, miért irányítsa még az öccséét is? Az öccse legalább küzdött valamiért.
– Nekem is mennem kell – szólt ki a szobából, miközben a nyakkendőjét kötötte. – Köszönöm, hogy eljöttél.
Immakuláta megállt mögötte a küszöbön, széttárta a karját. Virgíniusz remélte, hogy most végre megtalálja a meleget a nő ölelésében, de a testi kontaktus ezúttal is merev volt, kínos, és harminc másodperc elteltével örültek, hogy elváltak egymástól.
– Jó munkát – mondta Immakuláta, és a hangja olyan volt, mint egy simogatás.
– Köszönöm. Vigyázz magadra. – Virgíniusz remélte, hogy a szemével elmondott mindent, amit az ölelésével nem tudott.
*
Immakuláta jókívánsága ellenére a munka nem volt jó, mert sosem volt az. Virgíniusz a budapesti rendőrség pénzügyi osztályán dolgozott, de a fizetéséhez jobban kötődött, mint a pozíciójához.
– Virgíniusz! – üdvözölte az asztalszomszédja, Boglárka. – Gratulálok! Már tíz éve itt! Az azért teljesítmény.
Virgíniusz fáradtan elnevette magát.
– Köszönöm. – A baj mindig csőstül jött: nem elég, hogy születésnapja volt, még a munkahelyi évfordulójának is ugyanarra a napra kellett esnie. Tíz évvel ezelőtt, egy munka nélkül töltött hosszabb időszak után Virgíniusz örömkönnyekkel üdvözölte az állást, és aznap este, a huszonötödik születésnapján addig nyakalta a pezsgőt, amíg Buzádnak kellett kihalásznia az árokból. Most leginkább csak szerette volna, ha mindenki elfelejtkezik a kettős évfordulóról.
Szinte már hálás volt az odakint felzúgó motorbicikliért és a bömbölő zenéért, ami kísérte. Boglárka észrevehetően fészkelődni kezdett.
– Na, megint jön – dörmögte Zsolt megállva mellettük. Mélyet kortyolt a kávéjából, miközben a szúrós napfényben fürdő hátsó udvart figyelte a rácsos ablakon keresztül.
– Persze, hogy jön – jegyezte meg Virgíniusz a papírjai közt lapozgatva. – Hiszen ez a munkahelye.
A motorbicikli és a bömbölő zene leparkolt az épület előtt, és Boglárka, igyekezve feltűnésmentes maradni, úgy helyezkedett, hogy lássa a leszálló alakot.
– Szevasztok, gyíkok! – kiáltott be az ablakon a leszálló Tas nyomozó, miután levette a sisakját, és összeborzolta amúgy is borzas, rövidre nyírt göndör fürtjeit. Körülötte a Queen Don't Stop Me Nowjának utolsó taktusai lüktettek.
– Jó reggelt, Tas nyomozó! – vágta rá Boglárka izgatottan, mintha a nyomozó csak kedveskedett volna nekik. Még Zsolt is néma üdvözlésre emelte a kezét.
Virgíniusz beharapta az ajkát. Öreg volt ő már Tas nyomozó nagyzolásához. A nyomozó rendszeresen azt képzelte, hogy a neve Semir Gherkan és a Cobra 11-nek dolgozik, Virgíniusz legalábbis nem tudta mással magyarázni a rengeteg kárt, amit munkavégzés közben okozott a rendőrségnek. Nem ügyetlenségből persze; Tas nyomozó – nomen est omen – mindig elkapta a rosszfiúkat. Inkább arról volt szó, hogy a nyomozó nem tisztelt sem embert, sem állatot, de még a saját szolgálati autóját sem, és közben azt hitte, hogy benne van a Need for Speed.
Most is úgy vágta oda az érkező portás Bélának a sisakját megőrzésre, mintha az öreg portás az inasa lett volna.
– Köszike, Bélám! – intett, majd nagy léptekkel a bejárati ajtó felé indult. Nem sokáig volt nyugtuk tőle, mert már fordult is be az ajtón, és az ajtókeretben megtámaszkodva kérdezte: – Még mindig virgíniusz?
Minden nap eljátszotta ezt a játékot. Virgíniusz sóhajtott, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Magának is jó reggelt, nyomozó.
Tas nyomozó csak vigyorgott.
– Biztos nem néma az a T a Törökben? – Azzal szélesen gesztikulálva előhúzott a zsebéből egy gyűrött jegyzetfüzetet, megnyálazott egy ceruzát, majd túljátszottan lejegyezte: – Napok, amióta virgíniusz: tizenkétezer... hétszáz... nyolcvan... három...
Vírgíniusz elkínzottan elnevette magát. Általában nem érdekelte Tas nyomozó ostoba játéka, hiszen a férfi csak azt tette, amit általános iskola óta sokan. Még csak nem is volt különösebben eredeti. Virgíniusz most mégis túl öregnek érezte magát hozzá, hogy nyílt színen megalázzák.
– Maga aztán valódi nyomozó – szólalt meg élesen. – Egyfolytában olyasmibe üti az orrát, amibe nem kéne. De vigyázzon! Egyszer még baja lehet belőle.
Tas nyomozó tekintete elsötétült.
– Fenyegetsz?
– Figyelmeztetem. – Virgíniusz visszafordult az Excel-táblázathoz, amit éppen megnyitott. – Nem mindenki lesz olyan türelmes a maga gyerekes vicceivel, mint én.
Tas nyomozó elsápadt.
– Miért, manapság már barátkozni sem szabad? – tárta szét a karját. Körbenézett, támogatást keresve Zsolttól és Boglárkától, de Virgíniusz két kollégáját éppen szörnyen lefoglalta, ahogy a festék szárad a falon. – Mi ez, ha nem csak egy kis haveri ugratás?
Virgíniusz elnevette magát, ezúttal őszintén. A nyomozó három évvel fiatalabb volt nála, de a rendőrkapitány fiaként valahogy mindig magasabbnak, erősebbnek, hatalmasabbnak tűnt, mint Virgíniusz. Tíz évvel ezelőtt Virgíniusz rá sem merte emelni a tekintetét, és erőtlenül vihorászott, valahányszor Tas nyomozó megjelent az ajtóban, félt elárulni, hogy ő nem volt benne a viccben, mostanra azonban elege lett a játékból. Virgíniusz harmincöt éves volt, és éppen tele a hócipője Tas nyomozó rémuralmával.
– A maga fajta embereknek különös képzeteik vannak a haveri ugratásról – mondta csendesen, az ajkát biggyesztve. – Sajnálom a barátait.
Tas nyomozó felháborodva szóra nyitotta a száját, ám ekkor valaki megragadta a fülcimpáját.
– Mondtam neked, hogy hagyd már azokat a szerencsétlen könyvelőket! – csattant Kerekes nyomozó hangja. A nő bedugta a fejét a szobába, sorban odabiccentett mindegyiküknek.
– Boglárka. Zsolt. Virgíniusz.
– Bianka. – Virgíniusznak nem kellett megerőltetnie magát egy mosolyért. Mindig kedvelte Tas nyomozó partnerét, az ötvenes, őszülő hajú nyomozónőt, aki suhogó ballonkabátban járta a folyosókat, és rettegésben tartotta az újoncokat. Virgíniuszhoz sem volt soha különösebben kedves, mert miért is lett volna? Alig várta, hogy nyugdíjba menjen, távol a rengeteg szörnyűségtől, amit nap mint nap látott, és amin néha csak egy pohár whiskey tudta átsegíteni. Ennek ellenére ő legalább csak a saját dolgával foglalkozott, és most minden további szó nélkül elrángatta az ajtóból Tas nyomozót.
– Mintha óvodában lennénk – sóhajtotta Zsolt. Ő is érezte, hogy Tas nyomozó csak rontotta a közhangulatot, mégsem mert ellene tenni. Aki Tas nyomozónak ártott, az a rendőrfőkapitánynál került bajba.
Virgíniusz ennek ellenére különös erőt érzett magában. Nyolc év óta először mert visszaszólni Tas nyomozónak, és tíz év óta először nem érezte, hogy a tagjait gúzsba köti a tehetetlenség. Tíz éve először mintha még a sarokba állított, zörgő ventilátor is szabadabb levegőt kavart volna a fülledt melegben.
*
Ez a különös magabiztosság a nap további részében is kitartott. Virgíniusz még az iratokat is nagyobb lelkesedéssel fénymásolta, sőt, odáig ment, hogy vette a bátorságot, és megdicsérte a recepciós Eszter új frizuráját.
Eszter arcán meglepetés suhant át, félszegen megigazgatta új bobjának végeit, de úgy tűnt, tetszett neki a bók, mert Virgíniusz végig magán érezte a tekintetét, miközben a kávéjával visszasétált az irodába.
Megpördült, hogy egy utolsót biccentsen a lány felé, mielőtt magára húzza az ajtót, ám a mozdulattal beverte a kezét az ajtófélfába, a kávét pedig a lábára ejtette. Tas nyomozó lószerű nyerítése végigzengett a folyosón, és mikor Virgíniusz felé kapta a fejét, látta, hogy a nyomozó a partnere asztalának támaszkodva őt bámulja.
Virgíniusz megcsóválta a fejét, majd bosszúsan sziszegve letérdelt, hogy feltörölgesse a kilöttyent kávét a bézs csempékről.
– Hadd segítsek! – Eszter letérdelt mellé, kezében egy vécépapír gurigával, amit pollenallergiája miatt mindig maga mellett tartott. Mikor törölgetni kezdte a kávét, Virgíniusz ujjai súrolták a keze fejét, és Virgíniuszon átfutott az áramütés.
– Maga ráz – jegyezte meg erőtlen nevetéssel Eszter.
– Bocsánat – mondta Virgíniusz halkan. Képtelen volt levenni a szemét a lányról, miközben az a padlót törölgette. A mellkasában szorított a vágy.
Mikor Eszter felegyenesedett, Virgíniusz elkapta a kezét, felsegítette őt a földről.
– Köszönöm. – Úgy nézte a lányt, fénylő gesztenyebarna haját, megrebbenő, szégyenlősen elforduló barna szemét, hogy talán pislogni is elfelejtett. Eszter mosolyogva lehajtotta a fejét, elhúzta a kezét, de a pillantása minduntalan visszavándorolt Virgíniuszra.
– Na, mi lesz, Eszterke – suhant el mellettük Tas nyomozó –, nem jössz ebédelni? – Már régóta próbálta befűzni a lányt, nagyképű szövegeit az irodában is hallani lehetett. Ha nem mondta el ezerszer Eszternek, hány bűnözőt kapott el majdnem nyolcéves karrierje során, akkor egyszer sem. Virgíniusz számolta.
– Hogyne – kapott észbe a lány –, mindjárt! – Szégyenlősen visszapillantott Virgíniuszra. – Maga nem jön?
Virgíniusz Tas nyomozóra pillantott, aki türelmetlenül topogott az ajtóban. Fancsali arcával egyértelműen azt üzente, hogy semmi kedve sem volt Virgíniusz társaságában tölteni az ebédszünetét, és bár Virgíniusz osztotta az érzéseit, Eszter mégis olyan különösen, szinte reménykedve nézett fel rá... Még sohasem nézett rá így senki.
Ráadásul Tas nyomozót bosszantani sem volt elhanyagolandó szórakozás. Virgíniusz Tas nyomozó felé villantotta legördögibb mosolyát, amiért Immakuláta papot hívatott volna, majd Eszterkéhez fordulva azt mondta:
– Persze, miért ne?
– Biztos, hogy ráérsz? – vetette közbe Tas nyomozó. – Nem lesznek magányosak az Excel-táblázatok?
– Azt hiszem, talán egy órára tudnak hanyagolni engem. – Virgíniusz Eszterre mosolygott, mintha a nyomozó ott sem lett volna. – Mit szeretne enni, Eszter?
– Én ölni tudnék egy burgerért – jegyezte meg Tas nyomozó. Kényelmesen nyújtózkodott, miközben kiléptek a vakító napfényre.
Virgíniusz nem nézett rá.
– És maga, Eszter?
– Hát... – motyogta Eszter. – Én vegetáriánus vagyok, de...
– Mióta? – képedt el Tas nyomozó.
– Három éve – motyogta a lány.
Virgíniusz nehezen állta meg, hogy meg ne forgassa a szemét. Tas nyomozó nyolc hónapja kezdett udvarolni Eszternek, azóta burgerezőkbe cipelte ezt a szerencsétlen lányt? Nem csoda, hogy Eszter ennyire feszengett a társaságában.
– Megesküdtem volna, hogy ez valami új hóbort – dünnyögte a nyomozó.
Virgíniusz lemaradt, majd a lépteit megszaporázva Eszter és a nyomozó közé ékelte magát.
– Nyugodtan válasszon éttermet akkor ön.
Tas nyomozó felgyorsított, Eszter majdnem nekiütközött, mikor a férfi a másik oldalára pördült.
– Mit szólsz ahhoz a pad tájos helyhez, ami minden sarkon ott van?
– Ó, igen – jegyezte meg bizonytalanul Eszter.
Virgíniusz ismét megpróbálkozott középre ékelni magát, de a nyomozó most résen volt, és éppen az útjába lépett. Előremutatott, a sarkon hirdetett wokbárra.
– Az éppen jó lesz. Nem is kell messzire menni.
Virgíniusz egy éles könyékmozdulattal középre ékelte magát, mikor a nyomozó megmozdult, hogy kikerüljön egy tűzcsapot. Virgíniusz nyomulásának hála így egyenesen nekiütközött.
– Mi a kedvenc étterme, Eszter? – kérdezte Virgíniusz, igyekezve elnyomni a nyomozó tompa nyögdécselését. – Oda is mehetünk, ha szeretné.
– Nem, nem, nekem jó lesz ez a pad thai-os hely – mondta Eszter felvidulva. – Sokszor szoktam itt enni.
Tas nyomozó kocogva beérte őket, a vállával nekifutott Virgíniusznak, de még épp elkapta őt, mielőtt a férfi eleshetett volna, középre kanyarodott.
– Bocsesz, olyan ügyetlen vagyok néha – heherészett.
– Ugyan, Huba. – A nyomozóban benne rekedt a lélegzet, mikor Virgíniusz oldalba könyökölte, hogy lerázza magáról. – Önnek aztán nincs miért szabadkoznia.
Eszter pislogott.
– Tas nyomozó... Az ön neve tényleg... – A szája széle megrángott, felfelé kunkorodott. – Tas Huba?
A nyomozó előbb elsápadt, majd elvörösödött. Virgíniusz kárörvendően figyelte, amint a férfi a bajuszát rágcsálja. Tudta, hogy övön aluli ütés mások nevével szórakozni, de ha Tas nyomozó lökdösődésig alacsonyodott, neki sem volt más választása.
– Jó név, nem? – vigyorodott el a nyomozó kényszeredetten.
– Második neve is van? – kérdezte Virgíniusz megjátszott ártatlansággal.
– Tényleg, mi a második neve? – Eszter valóban ártatlannak tűnt, ahogy felpislogott a nyomozóra.
Tas nyomozó gyilkos pillantást vetett Virgíniuszra.
– Töhötöm – dörmögte.
– Szóval... Tas Huba Töhötöm? Mint a hét vezér? – Eszter hangjában nevetés remegett, sőt, még Virgíniusz is elfojtott egy mosolyt. Már akkor jól szórakozott a nyomozó nevén, amikor meglátta a bérpapírjain, aztán gyorsan el is szégyellte magát, mert ki volt ő, hogy mások nevén szórakozzon.
– Jó, mi? – próbálkozott a nyomozó újra. Virgíniusz egyszerre irigyelte a férfi magabiztosságát, és akarta megnyúzni az álszentségéért. De persze a nyomozó nem érthette, milyen az, amikor valaki a nevében cipelte a végzetét. Őt a hét vezér után nevezték el, a neki kijelölt sorsban tehát nem volt semmi szégyellnivaló.
– Tényleg az – mondta Eszter. A hangja ellágyult. – De nekem a Virgíniusz sokkal jobban tetszik.
Virgíniusz megtorpant. A szemébe könnyek szöktek, ahogy a szívébe nyilallott az a pár szó. Még soha senki nem mondott neki ilyen szépet. A sors szokásos igazságtalansága volt, hogy az ilyen sorsfordító bókok csak így, váratlanul az emberre rontottak, még fel sem lehetett készülni rájuk.
– Jól van? – kérdezte Eszter riadtan. – Olyan sápadtnak tűnik...
– Hogyne – préselte ki magából Virgíniusz. Elkapta a nyomozó bosszús tekintetét, csodálkozva rámeredt, gúnyolódást várt, hogy helyreálljon a világ természetes rendje, de a nyomozó csak horkantott. – Köszönöm. – Virgíniusz keze remegett.
Eszter belekarolt, a pad thai étterem felé húzta őt.
– Jöjjön, üljön le! – Lenyomta Virgíniuszt az egyik teraszra pakolt székre. – Majd én rendelek magának. Bírja a csípőset?
Virgíniusz bólintott.
– Köszönöm – lehelte.
– Figyelj, haver – dobta le magát a vele szemközti székre Tas nyomozó, miután Eszter eltűnt az étteremben –, nem tudom, mit próbálsz elérni, de Eszterke...
– Eszter – szakította félbe Virgíniusz. Mély lélegzettel előredőlt. – És nem vagyok a haverja, nyomozó. Ezt tudná, hogyha önmagán kívül másokat is észrevenne.
– Mi a fene bajod van ma? – sziszegte Tas nyomozó. – Eddig sosem voltál ekkora gyökér.
Virgíniusz mély sóhajjal megforgatta a szemét.
– Belefáradtam magába, tudja.
– Nevettél a vicceimen!
– Maga tényleg azt gondolja, hogy az őszinte volt? Hogy egy percre is szórakoztatott engem? – Virgíniusz lesajnálóan megcsóválta a fejét. – Meggyőződésem, hogy magának fogalma sincs, mi az a szórakozás.
Tas nyomozó kezeit az asztallapra szorítva fújtatott.
– Oké. Oké. – Közelebb hajolt. – Akkor nem vagyunk barátok, akar a franc valaki olyannak a barátja lenni, aki nyolc év után sem hajlandó tegeződni, és egy karót nyelt, sótlan bunkó...
– Ellentétben a közvetlen, jófej bunkókkal, mint ön? – vágott közbe Virgíniusz, de Tas nyomozó nem figyelt rá.
– Nekem tök mindegy, de Eszterkét hagyd békén, légyszíves! – Szinte már őszintének tűnt a szemében a kérlelés, és Virgíniusz egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehetséges lenne, hogy Tas nyomozó tényleg beleszeretett Eszterbe? Lehetséges lenne, hogy Virgíniusz valódi fenyegetést jelentett erre a szerelemre? És ha így volt, miért ne álljon félre, ahogy eddig mindig? Hiszen az ő sorsa...
A keze ökölbe szorult, ahogy felbugyogott benne húszas éveinek minden keserűsége. Miért pont ő álljon félre? Miért pont neki nem járt az, ami mindenki másnak igen? Ami Tas nyomozónak magától értetődött?
Eszébe jutott Buzád, az egyetlen, aki még küzdött. Aki még hitt benne, hogy az ember maga írja a sorsát, nem pedig egy név. Mi van, ha igaza volt? Mi van, ha Virgíniusz ezúttal esélyt kapott, hogy megváltoztassa a végzetét?
– Nem.
– Nem? – hökkent meg Tas nyomozó.
– Nem állok félre. Eszter meg tudja hozni a saját döntéseit.
Tas nyomozó lassan hátradőlt, és összefonta maga előtt a karjait. Összeszűkült szemmel méregette Virgíniuszt.
– Akkor nyerjen a jobbik.
Virgíniusz megrázta a fejét.
– Ez nem verseny. – Tas nyomozó savanyú tekintetét látva elvigyorodott. – Inkább örüljön. Ha versenyeznénk, önnek esélye sem lenne.