DLYAN:
Mikor haza értem, Jenna még nem volt otthon.
Tudtam, hogy máshol nem lehet, csak Steve-nél.
Fél óra türelmetlen várakozás után végre hallottam, hogy leparkol egy autó. Kiszaladtam, és akkor láttam Jennát kiszállni.
- Szia. - köszöntött.
- Szia.
Nemtudom miért, de hatalmas megbánást éreztem, ahogy szemeibe néztem.
- Haragszol rám?
- Menjünk be.
Felsétáltunk a szobájába.
- Csókolóztam Stevvel. - kezdte.
Hirtelen nem tudtam, mit reagálhatnék.
- Csókolóztatok? - meredtem rá.
- Igen.
- Történt több is? - kérdeztem csalódottan.
Valahol mindig is tudtam, hogy eljön egyszer ez is, hogy az a nyomi beférkőzik a bugyijába.
- Nem. - sütötte le szemeit.
- 8 órát vezettem érted. - mondtam szemrehányóan.
Nemtudtam, hogy most ki kellene akadnom, vagy simán csak ezzel a csókkal akarta meghálálni neki, hogy hazahozta.
- Ő is.
- Az baszottul nem érdekel. Randizgattok meg faszom tudja de ami az enyém, az az enyém, Jenn. - közöltem vele higgadtan.
Láttam az arcán, hogy nem tetszik amit mondtam. Szemei ide-oda páztáztak az arcomon.
- Mi lesz ebből, Dylan? Megőrülök érted de ha lent vagyunk a földszinten még csak rád sem pillanthatok mert akkor észrevesznek. - láttam a szemében a szomorúságot.
- Megoldjuk. - válaszoltam de közben én sem tudtam, mi tévők lehetnénk.
- Hogyan? Szakítsam meg a kapcsolatot az anyámmal meg minden rokonunkkal és közben viseljem el a megvetést amit hàtralévő életemben tőlük fogok kapni?
- Nemtudom, Jenna, megoldjuk. - emeltem fel a hangom.
- Kérdezhetek valamit, Dylan? - nézett rám ködös pillantásával.
- Akármit.
- Rosszul esett a tudat, hogy csókolóztam valakivel?
- Hogyne esett volna már rosszul, te vagy a mindenem, Jenn, bele sem tudok gondolni, hogy más hozzád ér.
Behunyta a szemét majd úgy bólogatott.
- Számoltad, te hányszor tetted ezt velem? - szemeibe könnyek szöktek.
- Ne kezdd.
- Mert én sem számoltam.
- Az nagyon rég volt. - kaptam el a tekintetem könny- áztatta arcáról.
- Nem arról beszélek, nem a régiekről - nevetett fel keservesen - hanem arról mikor számtalanszor neked adtam magam és te valamilyen oknál fogva mindig megcsaltál.
Nem tudtam mivel vissza vágni. Rengetegszer összetörtem a szívét, nem is értem miért tettem azokat.
- És a kis kiruccanásunk, mikor elmentél a pincér csávóval? - hoztam fel a múltkorit.
- Konkrétan megkérdeztem, hogy lefeküdtél-e azzal a fekete hajú ribanccal, csak hogy nehogy már én legyek a rossz, amiért énis próbálom élvezni az életet. - üvöltötte.
Csend volt. Sosem fájt még ennyire a csend.
- Mire akarsz most kilyukadni? Az a nyomi kell? - kérdeztem feszülten, kerülve a tekintetét.
- Nem vagyok tárgy amit bárki is birtokol. Apám elrángatott egy olyan helyre ahová nem akartam menni. Jace kishíján megerőszakolt Cathryn meg úgy beszélt velem mint a szarral. Te pedig kisajátítasz miközben azzal fekszel mellettem össze akivel csak akarsz, ráadásul az életem forog kockán a múltad miatt amihez baromira semmi közöm. - zokogott.
- Ne gyere már folyton az apáddal meg a többi elcseszett dologgal.
Egy pillanatra teljesen elfogott a düh és már nem tudtam visszaszívni, amit kimondtam.
- Menj ki, kérlek. - suttogta.
Két kezembe fogtam az arcát ami már teljesen nedves volt fájdalmas könnyei miatt.
- Sajnálom Jenna, szeretlek, mindennél jobban. - mindtam kétségbeesetten mikor elakart tolni magától.
- Énis sajnálom Dylan.
- Semmit sem kell sajnálnod, neharagudj. - szorítottam homlokom a homlokára.
- Nemtudom, mit akarok most.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy minden összezavar, mindig nekem kell lennem az, aki eltűr mindent.
- Nem kérek tőled semmi mást, csak hogy adj egy esélyt kettőnknek. - néztem rá könyörgően.
- 100- at is adtam. Nem csak egyet. Mindent elnéztem neked. És tudod mi a legnagyobb baj az egészben? Hogy fülig szerelmes vagyok beléd, Dylan! - üvöltötte - kibaszottul szeretlek nem tudom visszafordítani már. Akár le is feküdhettem volna Stevvel, de mikor éreztem, hogy mélyül az a csók, elhúzódtam tőle... mert... mert... - zokogott.
- Neharagudj, hogy annyiszor bántottalak.
- Nagyon sokszor összetörted a szívem, míg én vigyáztam a tiédre. - hajtotta le fejét.
- Tudom. Ezért akarom rád bízni örökké. Mert olyan jó vagy hozzám. Jenn, mióta anya elment te vagy az első nő az életemben aki fényt hozott, hogy kitaláljak abból az átkozott sötétségből.
Jenna vett egy mély levegőt. Megtörölgette szemeit.
- Annyira fáj most minden, Dylan, mihez kezdjek? - szemei picit duzzadtak voltak a sírástól, de még ígyis ő a leggyönyörűbb az egész Földön.
Csendben csak figyeltem őt.
- Sikerült elintézned cápával a dolgokat?
- Nem. - sütöttem le a szemeim.
- Látod. Azt mondtad azért nem jössz mert teszel valamit annak érdekében, hogy megoldódjon. Nem akarom, hogy bajod essen.
Fenébe is már, igaza van.
- Sajnálom. De beszéltem Santi... folytatni akartam a mondatot de Santino-s ügybe jobb ha nem keverem bele. Ígyis nagy bajba sodortam már.
- Csak vigyázz magadra kérlek, mikor elmegyek.
Tessék?
- Elmész? - estem pánikba.
Az a szemét Jace talán elmondott mindent Bonnienak? Nem vihetik el tőlem, azt nem élem túl.
- 2 hét múlva elkezdem az egyetemet, szeretnék majd valahova a kampusz közelébe költözni.
Teljesen meg is feledkeztem róla, hogy egyetemre megy.