Benyitok a bejárati ajtón, levergődöm magamról a magassarkút, nem is tudom, hogyan bírtam ki benne egy egész estét.
Teljesen elfelejtkezdtem a problémámról, de aztán hirtelen eszre vettem a konyhában ácsorogva. Annyit sem érdemel, hogy rápillantsak, akkor sem ha éppen felmeztelen és csak egy edzőgatya van rajta. Felfelé menet csakis azon jár az eszem, hogy milyen önző barom, mégis hogy lehet valaki ennyire szemét? A vicc az egészben, hogy ez vonz benne. Eddig nagyon is jól megvoltunk az érzéseimmel, hallgatott rám, minden úgy történt, ahogy akartam, azt éreztem, amit akartam de már nem tudok parancsolni neki mióta újra megláttam annyi év után Dylan Scottot.
Ahogy beérek a szobába a tükörrel szemben tálalom magam, el sem hiszem, hogy még ilyen elnyűtten is milyen jól áll ez a ruha. Hátul is próbálom megnézni hogy áll, amikor a cipzárról eszembe jut Steve, az aranyos mosolyú fiú aki hamar zavarba tud jönni. Miért nem lehet mindenki olyan mint ő?
1 hete sincs szinte, hogy ide költöztem, és máris pasikkal lett tele az életem. De nincs szükségem rájuk. Sem Dylanre, sem Stevere, sem Jacere. Jace... a legutóbbi hívásunk óta egy üzenetet sem küldött míg én kb 30-szor írtam neki. Felhívom nemsoká és megkérdem hogy van.
Átöltözök valami kényelmesebbe és lemegyek enni valamit, remélem már Dylan nincs ott. Inkább éhezem, vagy elrágom a falat, minthogy 1 percet is a közelébe legyek.
Kedves tőlük, hogy tettek félre nekem a vacsiból. Ha jól emlékszem ilyen rakott húst már vagy 9 éve nem ettem. Amint a számba vettem egy falatot, mintha visszarepültem volna az időben. Újra gyerek voltam és együtt ültünk az asztalnál a családommal, békés volt minden, nem volt még cég, anyuék boldogak voltak, én pedig megint egér Jen lettem és habzsoltam befele az ételt közben jókat beszélgettünk. Nem volt valami fényes, de a miénk volt az az idő és nem a pénzen volt a hangsúly, egyszerűen csak boldogak voltunk.
Szerencsére Dylan nem tűnt fel végig míg lent voltam, viszont mikor elsétáltam az ajtója előtt épp ki akart jönni rajta, de amint meglátott egy nagy lendülettel vissza zárta az ajtót.
Ekkora barmot.
De már nem fogom gyötörni magam emiatt, játékot akar velem űzni, de majd meglátja milyen, ha valakivel játékszerként bánnak.
Felkellene hívnom Jace-t de nem tudom, hogy ilyen későn felveszi-e még.
Úgy döntök, hogy most facetimeon hívom a telómról.
Pár csengetés után felveszi majd álmos hangon, a szemét dörzsölgetve megszólal.
- Jenna?
- Szia - köszöntöm, mintha nem éppen az alvásából keltettem volna fel.
- Hajnali 1 óra van, minden oké?
-Igen, csak hallani akartam a hangod. - nem hazudok.
- Bébi, hívj fel legközelebb hamarabb akkor.
Kezd aggasztani ez a bébizés, ezt sosem preferáltuk.
- Ujjonan már bébi vagyok? - kérdezem csipkelődve, de tényleg tudni akarom a választ.
- Mindig az voltál. - mondja halkan majd pár másodperc múlva már csak a szuszogását hallom.
. Még várok kicsit majd leteszem a hívást, és kicsit megkönnyebbülve hajtom álomra a fejem énis.
■■■■■■■
Reggel arra ébredek, hogy valaki hevesen kopogtat az ajtómon mégis óvatosan. Kikászálódom az ágyból majd ajtót nyitok.
- Készen állsz várost nézni szépségem? - kérdezi Regina egy széles mosollyal az arcán.
Azt sem tudom hol vagyok, mèg félig alszom szinte, ezért csak egy biztató mosollyal válaszolok a szemem dörzsölgetve.
- Szedelőzködj össze, mert reggeli után indulunk. - azzal hátat fordít és elsétál.
Felkapok egy farmert és egy fehér blúzt, a hajam össze fogom szokásosan majd lesietek a konyhába reggelizni.
Nem számítottam rá, hogy Dylan is ott ül majd a reggelinél.
Regina sorba rakja az asztalra a finomabbnál finomabb étkeket, palacsinta, rántotta, pirítós és az elhagyhatatlan narancslé, mint a filmekben.
Mindenki kedvére vesz az ételből, de úgy érzem nem tudok enni sem Dylan közelében, mégis magamba erőltetek egy gofrit, mert nem akarok szemét lenni ha már ennyi időt rászánt a reggelire az anyám nővére.
- Na és merre tart ma a kis brigád? - kérdezi Brian tele szájjal.
- Brian! Ne úgy mint egy malac! - szólítja le férjét Regina, majd folytatja - amúgy shoppingolni megyünk és megmutatok nekik pár helyet a kedvenceink közül.
Dlyan egész végig rám sem nézett, szokásosan. Őszintén nem tudom hova tenni őt. Ha a szemébe nézek nem látok érzelmeket. Úgy érzem itt az ideje tényleg véget vetni mindennel vele kapcsolatban. Fáj, de igy helyes.
- Dlyan édesem - szólal fel Regina.
Nahát, az emlegetett szamaram.
- Mi az? - löki oda mogorván, mint általában.
- Szeretném, ha velünk jönnél.
Micsoda?
- Nem, kösz.
- Alig töltünk együtt időt, csak szeretnék a kicsi fiammal lenni mielőtt teljesen kinősz a karjaink közül.
Dylan nevetni kezd mire mindannyian nem tudunk mit reagálni. Még egy ideig folytatja majd megszólal.
- Miért most?
- Tessék? - kérdezi Regina megszeppenve.
- Miért most akartok észrevenni?
- Fiam! - szólal fel Brian ingerülten.
- De tényleg! Eddig szartatok rám, most miert az enyém a főszerep? - kérdezi feldúltan majd anya felé fordul és folytatja :
- Igazából mi nem ezek vagyunk, de remélem élvezitek a műsort.
Rám pillant, anyára, aztán megint rám majd kiviharzik a konyhába.
Regina Dylan után szalad Brian pedig csak sóhajtozik miközben az asztalterítőt bámulja.
- Mit rontottam el? - kérdezi, de szerintem csak túl hangosan gondolkodott.
- Semmit, csak kamasz és most lázad. - válaszolja anyám a lehető leglágyabb hangján.
- Nem volt ő ilyen gyerek. De mióta az anyja meghalt egyszerűen nem tudom őt megnevelni és rendes férfit faragni belőle, nem hajlandó velem beszélgetni semmiről sem, a lányokról, vagy hogy mi zajlik most a fejében.
Anyával csak csendben ülünk, aztán pár másodperc múlva Brian is feláll az asztaltól és távozik.
Rápillantok anyára aki csak mered előre a semmibe.
- Mi az anya? - kérdezem.
- El sem hiszem, hogy ennyire szét omlottunk.
Majdnem elkap a sírás, de inkább felvidítom őt, mert ha ő szomorú, akkor én mégjobban az vagyok.
- Hé, anya - fogom meg mindkét vállát és a szemébe nézek - Ma lesz az új életünk kezdetének a legjobb napja.
Látom bevált a tervem, ezért folytatom :
- Azért vagyunk most itt mert ennek így kell lennie. Jól vagyunk, jól leszünk, erősek vagyunk de ami a legjobban számít, hogy itt vagyunk egymásnak. Ezen semmi nem tud változtatni és most irány Washington.
Egyszerre felnevetünk majd letörli a mutatóujjával az éppen kibuggyanó könnycseppet.
- Szeretlek. - mondja, majd magához szorít.
- Énis szeretlek.
■■■■■■■■■
Éppen nyitom ki az autó ajtaját, mikor Dlyant pillantom meg a mellettem levő hátsóülésen.
Ez nem lehet igaz, tényleg ennyire viccet űz belőlem az élet? Lehetek még ennél szerencsétlenebb?
Vetem fel magamban a kérdéseket miközben vonakodva beülök az autóba.
Regina a visszapillantóból rám néz majd mosolyogva felszólal.
- Így már nem leszel olyan egyedül.
Dlyannel egymásra nézünk egy másodpercre de aztán mindketten elkapjuk a fejünket, majd egy erőltetett mosollyal válaszolok Reginanak.
Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez van. Egyetlen egy napot szeretnék az életemben amit aggodalom és idegesség nélkül tölthetek, erre itt ül mellettem ez az Isten csapása. Mégis hogy tudjak ne rá koncentrálni ha az illata betölti az egész autót?
Már egy fél órája úton vagyunk, anya és testvére zenét hallgatva énekelnek, nevetgélnek, én meg itt imádkozom mozdulatlanul ülve, hogy ne történjen ma semmi kínos vagy bosszantó dolog. Elég necces a helyzet de remélem türtőzteti magát ma Dlyan.
45 perc múlva odaérünk az első megállónkhoz, ami egy hatalmas park. Bejáratánál egy boltíves nagy fatábla áll Welcome felírattal. Ahogy elkezdünk egyre bentebb sétálni egy kis kőhidat veszek észre egy gyönyörű szép tó Felett, a híd rácsköves oldalához egy csomó lakat van hozzáerősítve.
- Istenem de édes - szólom el magam a híd felé pillantva mire Regina felszólal.
- Itt volt az első randink Briannel.
Ábrándozva bámul a hídra majd megint felszólal.
- Van kedvetek megetetni a kacsákat? Régen Dylan ezt a részt imádta a legjobban. - mondja majd végig simítja Dlyan hátát, amire ő csak egy mogorva pillantással válaszol.
Még elidőzünk itt egy jó órát aztán a következő helyre autózunk.