Igor pov.
- Mi volt bent? - kérdeztem Vladimir.
- Mindent elrendeztem, de majd később elmesélem. - adtam neki egy csókot és a pici arcára is adtam egyet. Kíváncsian felnézett rám majd ásított egyet. Kuncogva mosolyogtam rá és megöleltem a gyerekeket. Az én kis családom... A két nagyobb gyerek leült és közösen játszottak a picivel míg én elmeséltem Vladimirnak mindent.
- Szegény teremtés... - dőlt vállamnak és megszorította összekulcsolt kezünket - Neki is rossz lapokat osztott az élet.
- Igen, de ő sem tehet róla. - sóhajtottam a nevető gyerekeinket nézve - Nem tudom mi lett volna velünk is, ha Dia... - nem bírtam befejezni a mondatot.
- Ne is folytasd! Mi lesz most vele?
- Nem tettem feljelentést, de szigorú pszithiatriai kezelésen kell reszt vennie.
- Értem. - bólintott, majd fejét vállamra hajtotta, majd kuncogva kérdezett - Mesélte az egyik orvos, hogy a folyosó közepén imádkoztál. Igaz?
- Hát izé... - vörösödtem el.
- Semmi baj. - szorította meg a kezem. - Szeretlek te nagy mamlasz.
- Én is szeretlek.
Békés napok következtek az életünkben. A ház újra gyerek zsivajtól volt hangos és boldog kacagásoktól. Mindenki eljött látogatóba és meglepetésünkre, az ikertesóm nem egyedül jött. Egy fiatal fiú állt az oldalán, aki éppen Katyt tartotta kezében.
- Jó látni, hogy jól vagytok! - mosolygott fivérem és megleste Stevet - Szerbusz tök mag!
Erre gyermekünk csak nagyokat pislogva nézett rá, majd rám. Ajkai megremegtek és halkan sírni kezdett.
- Sejtettem, hogy ez lesz. - kuncogott Vladimir és a kicsit kezdte nyugtatni.
- Katy is gyakran összezavarodik, ha együtt lat minket. - mosolyogtam majd a fiúra néztem.
- Igor, ő itt Alex. A kedvesem.
- Üdv. - biccentett zavartan.
- Te vagy a szpihológus, ha jól sejtem. Mark mesélt rólad, de csak köntörfalakban.
- Igen, én vagyok. - bólintott.
- Azta! Gyertek be! - mondtam mosolyogva. Alex Katyt babusgatta és leült vele Vladimir mellé.
- Mama! - mondta a kislány és Alex nyakába bujt. Erre kedvesem kiköpte a narancsléjét, amit éppen fogyasztott.
- Mih?
- Így hív engem mióta találkoztunk... - motyogta zavartan.
- O... Oké... - motyogta.
- Nagyon cuki a kicsi.
- Igen az.
Steve anyja mellkasába bújva nyugodott meg, majd egyszerűen elaludt. Ivan mosolyogva fogott vállamra és ölelt meg. Tudtam mit jelent számára ez a gesztus, ezért szorosan vontam őt magamhoz.
Vladimir pov.
Mosolyogva néztük az ikreket ahogy ölelkeznek majd kimennek a konyhába.
- Ööö... Van egy kis gondom! - mondta Alex.
- Tessek?
- A... A helyzet az, hogy én... Én állapotos vagyok.
- Tessék? - hökkentem meg - De... Hogyan... Vagyis tudom, hogy hogyan csak...
- Én sem tudom! - rázta meg a fejét értetlenül - Nekem feleségem volt, mint tudod. Ő róla ismertem fel a jeleket.
- Ivan tudja?
- Nem. Épp csak befogadtak maguk közé, ez lehet, hogy mindent elrontana.
- Laura elég hirtelen haragú, ebben az apjára ütött. - értettem egyet és Katy arcára simítottam - Mit akarsz tenni?
- Tőled szeretnék tanácsot kérni.
- Rendben, nos, ismerem Laurát és szerintem a legutóbbi után tanult a hibájából. Talán mondd el neki először. - magyaráztam miközben megigazítottam a pici takaróját.
- Megpróbálom. - bólintott - Nagyon szép a kicsi, jó erőben van!
- Igen, szerencsére. - mondtam nevetve mivel a kisfiam addig kapálódzott, amíg ki nem bontotta magát a takarójából. Alexxel kacagva néztük a picit, aki kezével enyémet szorírotta magához.
- Dúl benne a küzdő szellem. - mosolygott a fiú.
- Igen, erős és energiával teli. - mosolyogtam és homlokon pusziltam, amit nevetve díjazott.
- Érdekes, hogy mennyire hasonlítanak a gyerekek egymásra. - nézte a két kicsit.
- Az apáik lehetnek az oka ennek. - mondtam mosolyogva. Bólintott és adott egy puszit Katy pufi kis arcára.
- Mamma! - kiáltotta nevetve a kislány.
- Sziasztok! - jöttek be a fiúk. Átadtam Igornak a kicsit. Párom pedig mosolyogva emelte őt a magasba, mint az Oroszlánkirályban. Steve mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
- Mi van, kicsim? - gügyögte neki. Kis fiúnk boldogan sikkantott egyet és mosolygott rá boldogan. Szívem boldogan dobbant és szerelmesen néztem őket
Alex pov.
Este haza mentünk és ahogy Vladimir tanácsolta, felkerestem Laurát.
- Kopp - kopp! - kopogtam be és benyitottam. Leckét írt.
- Óh, szia! Minden oké?
- Fogjuk rá... - motyogtam és leültem az ágyára - Beszélni szeretnék veled valamiről.
- Baj van?
- Laura, apad és én régóta együtt vagyunk és... Az van, hogy...
- Megkérte a kezed?
- Nem.
- Oh, bocsi, akkor mi az?
- Szóval én... Attól tartok lesz egy féltestvéretek.
Eltátotta száját és nagyokat pislogott maga elé. Még a könyv is kiesett a kezéből.
- Tessék?
- Én... Három hetes terhes vagyok. - mondtam csukladozva. Egy pillanatig meg bámult majd mint valami síp, felvonyított és a nyakamba ugrott. Szorosan ölelt magához, de vigyázott hasamra. Értetlenül karoltam át és szipogva hajtottam fejemet övére.
- Mi történt?! - nyitott be Ivan meglepetten.
- Apa, Alex... - mar belekezdett volna, de leolvasta az arcomról, hogy meg ne. - Megoldotta a... A matek házimat.
- Az nem az irodalom könyved?
- De... Csak közben a matekon is gondolkodtam.
- Értem. - válaszolta kétkedve és minket méregetett - Minden esetre fél óra és kész a vacsora.
- Oké. - mondtam mosolyogva. Kiment, Laura pedig izgatottan figyeltem.
- Apád még nem tudja! - suttogtam neki, mert attól féltem hallgatózik - Neked mertem csak előbb szólni.
- Értem és sokat jelent! - vidult fel.
- Akkor örülsz?
- Szórakozol velem? Annyira izgatott vagyok. - tapsikolt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és újfent megöleltem.
- Akkor számíthatok a segítségedre?
- Egyértelmű!
- Köszönöm Laura!
- Annyira boldog vagyok. Kisöcsém vagy hugom lesz?
- Azt még nem tudom.
- Apa nagyon fog örülni!
- Remélem... - motyogtam.
- Biztosan. Rengeteg vidámságot hoztál az életünkbe, Alex.
- De mi lesz ha megijed. Legutóbb mikor Katy született elveszítette édesanyátokat. Mi lesz ha megtiltja, hogy megtartsam?
- Azt soha nem tenné! - rázta meg a fejét és megfogta kezemet - Nem hagynám neki és Dany sem! Ő is boldog lesz a hírtől!
Mosolyogva bólintottam. Annyira megkönnyebbültem, hogy örülnek a hírnek. Lesz is meglepetés mivel meg nem biztos, de a doki szerint nagy eséllyel ikreket várok. Laura a továbbiakban nem hagyta, hogy bármi megterhelőt csináljak, amivel magunkra vonta Ivan figyelmét. Gyanúsan méregetett minket, főleg miután Dany is megtudta a hírt.
- Kérsz teát? - kérdezte Laura mikor a kanapén ültem és olvastam.
- Jól esne, köszönöm!
- Hozzak neked almát? - kérdezte Dany.
- Na, jó!!! Mi a fene folyik itt?! - kérdezte Ivan türelmetlenül. Megszeppenve néztünk rá és a gyerekek fejére simítottam.
- Menjetek fel a szobátokba. - kértem őket halkan.
- De...
- Nem lesz baj. - mosolyogtam rájuk, majd páromhoz fordultam. Megvártam, amig a gyerekek felérnek és Ivanra néztem.
- Nos?
- Én... Terhes vagyok.
Szemei egy pillanatra elkerekedtek.
- Pardon, mi?
- Gyereket várok... Tőled... - motyogtam zavartan és látszott rajta, hogy menten rosszul lesz. Hintázva hátrált el a kanapéig majd lerogyott rá.
- Én nagyon sajnálom...
- Hát... Ennél több meglepetést... Ugye nincs ennél több?
- Nos...
Laura pov.
Danyvel próbáltunk hallgatózni, de semmi.
- Szerinted minden oké? - kérdezte.
- Remélem.
- MI VAAAAN?!?!?! - hallatszott apa hangja. Erre már kirohantunk. Apa falfehéren ült a kanapé közepén és hajába túrt.
- Mi történt? - kérdezte Dany.
- Elmondtam apátoknak, hogy ikreket várok... - vakarta tarkóját.
- He?!
- Nem voltam benne biztos, de tegnap a doki megerősítette.
- De klassz! - ujjongott Dany. Én is boldog voltam.
Apa lassan nézett ránk, majd Alexet karjánál fogva rántotta magához. Szorosan ölelte magához, míg Alex hozzá bújt. Apa lassan nézett ránk, majd Alexet karjánál fogva rántotta magához. Szorosan ölelte magához, míg Alex hozzá bújt.
- Ivan...
- Köszönöm. - suttogta apa meghatottan. Katy mintha erezte volna, hogy kimarad a családi idillből, sírni kezdett.
- Megyek és ide hozom! - siettem fel az emeletre és felkaptam hugomat - Gyere hugi! Van egy jó meglepink!
Apa továbbra sem engedte el Alexet, de az öcsém sem.
- Mama! - nyújtózott felé hugom is, mire kuncogva ültem lábukhoz és hagytam, hogy ráüljön a térdére. Annyira cuki volt.
- Szeretnétek képet a picikről? - kérdezte Alex.
- Ez kérdés vagy kijelentés volt? - adott neki egy csókot apa.
- Egyértelmű! - vágtuk rá egyszerre. Elővett pár ultrahangos képet és együtt néztük őket. Láttam a kis tesóimat.
- Remélem lányok lesznek! - ábrándoztam.
- Inkább fiúk legyenek! - kontrázott Dany.
- Lányok!
- Fiúk!
- Lányok!
- Fliá! - sikkantotta végül Katy nevetve.
- Örülhettek, mert mindkettő. A doki szerint ő itt lány, ő pedig fiú. - mutatta Alex a képen.
- Jah! - tapsikolt boldogan kishugunk.
- Úgy látszik ő is sejtette. - mosolygott apa.
- Vagy csak örül mert mindenki örül. - mondtam mire apa is felnevetett. Hugi elfeküdt Alex hasán és mosolyogva nézett fel rá. Nagyon édesen nézett ki így. Pár perc múlva már tátott szájjal hortyogott.
- Hogy tud ennyit aludni ha egész nap csak fekszik? - kérdezte Dany.
- Rejtély. - vont vállat apa.
- Még pici és szüksége van a pihenésre. - simogatta hátát Alex és rövid hajacskába csókolt - Imádom a baba haját, olyan édessé teszi őt.
- Én is, dús és világos.
- Hármunk közül ő hasonlít a legjobban anyára. - mondtam én is. Apa szomorúan mosolyogva bólintott és átvette hugomat. Alex feltűnően csendes lett, mire elszégyeltem magamat.
- Semmi baj. Csak néha még mindig bűntudatom van, hogy mamának szólít. - mosolygott és megsimogatta Katy fejet, aki álmosan húzódott össze.
- Ne legyen! - fogta meg kezét Dany és rá mosolygott - Anya is így szeretné, hidd el.
- Nem akarom elvenni tőletek az emlékét...
- Nem fogod. - hajtottam fejemet vállára.
- Inkább újakat hozol nekünk és így ő is boldog lesz, mert tudja, hogy jo kezekben vagyunk. - mosolyogtunk rá. Alex szemeibe könnyek szöktek és szorosan vont minket magához, míg mi készségesen bújtunk hozzá.
- Köszönöm gyerekek!
- Én is köszönöm. - mosolygott apa és mindenkit magához ölelt. Eszembe jutott az anyával töltött utolsó hetünk. Minden boldog volt, mégis érezhető volt a feszültség. Emlékszem mondott valamit a kedvenc képéről a falon, de már nem tudom mit.
- Ivan, valamit majd mutatni szeretnék. - mondta Alex mire apa bólintott.
Ivan pov.
Felvittük később Katyt a szobájába és Danyék is elvonultak filmet nézni.
- Ivan, valamit mutatni akartam.
- Óh, tényleg, mi az?
Elment az éjjeliszekrényhez és az alsó fiókból ki vett egy borítékot.
- Ezt találtam egy régi kép mögött. - adta oda, mire meglepetten néztem a kézírást. Ezt... Ezt Victor írta Katynek.
- Azt hiszem tudta, hogy nincs sok hatra. - motyogta.
- Mikor találtad? - fordultam felé.
- Pár napja.
- Nem bontottad ki.
- Nem lett volna helyes. Ez Katyé, azt javaslom te se bontsd ki.
- De megöl a kíváncsiság...! - válaszoltam szenvedve.
- Tudom és megértem. - simított hátamra.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem. - csókoltam a homlokara majd a hasára simítottam.
- Részemről a nagyobb boldogság. - ölelt meg és nagyot ásított - Én szerintem lefürdök, majd lefekszek.
- Veled mehetek? - puszilt a nyakamba mire fülig pirultam.
- Elvileg lehetne, de a doki szerint az ikrek miatt kockázatos.
- Akkor csak segítek a hátadat megmosni. - dörmögtem és szorosan megöleltem.
- Oké.
Így vele mentem és megmosdattam őt, aztán kentem krémet a hasara is. Álmosan nézett rám, amikor végeztünk és mellkasomra hajtotta fejét. Mosolyogva szemeztünk egymással, amíg el nem nyomta őt az álom. Annyira örülök, hogy ő az életembe csöppent. Ha nem így lett volna, elvesztem volna a gyászban. Remélem Victor nem bánja, hogy új eletet kezdtem. Sóhajtva döntöttem oldalra a fejemet és szemem megakadt a kis levelén. Ajkamba harapva szemeztem vele a kettős érzésre, ami rám tört. Szívem szerint azonnal feltéptem volna a borítékot, de a Victor iránt érzett érzéseim nem engedték. Vajon nekem miért nem hagyott semmit? Miért nem hagyott nekem utószót? Ezen gondolkoztam, de aztán Alexre pillantottam. Talán csak azt akarta, hogy újrakezdjem, a nélkül, hogy fájdalmat okoznék a kedvesemnek. Hiányzik még mindig, de tudom hogy nem szeretné, ha miatta bánkódnék. Szomorúan mosolyogva néztem körbe a szobában, majd Alexhez fordultam. Adtam egy lágy csókot homlokára, majd én is lassan elszenderedtem. Másnap a gyerekek suliba mentek, én pedig úgy döntöttem vissza terek a kórházba. A főnököm szerencsére elnéző volt mert ő is nagyon kedvelte Viktort. Minden vissza került a régi kerékvágásba, vagyis majdnem. Nem volt ott Victor, aki a betegekkel foglalkozzon és egy-egy lopott pillantást vessünk egymásra. Beletemetkeztem a munkába és csak arra koncentráltam. Aztán egyszer csak gyerek kacagást hallottam és Alexet láttam Katyvel a babakocsiban.
- Sziasztok! Mit csináltok itt?
- Hoztunk ebedet. Ezt most én csináltam, egy kis csirke jang gyökérrel.
- Köszönöm! - öleltem meg és adtam lányomnak egy puszit.
- Pappa! - mondta édesen és felém nyújtotta kezeit.
- Hiányolt téged. - mosolygott párom - Egyfolytában azt mondogatta: "Papa, menni!"
- És te hoztad.
- Nem bírtam magammal. - mondta mosolyogva. Maris sokkal jobban ereztem magam, hála nekik.
- Jó napot! - köszöntött főnököm minket kedvesen minket, amikor mellénk ért.
- Jó napot, Dr. Roots! - köszöntem. A doki mosolyogva nézett Alexre majd Katyre.
- Jó napot önöknek is.
- Jó napot, Katy, köszönj! - simogatta meg a kocsiban ülő pici fejét.
- Hi! - mondta nevetve, mire főnököm kuncogva rázta meg lányom pici kézét.
- Bájos, mint mindig kisasszony!
Mosolyogva ment tovább.
- Kedves ember.
- Az. Jó, hogy vele dolgozhatok.
Bólintott, majd arcomra adott egy pillangó puszit.
- Mi most megyünk. Egyél rendesen és ne terheld túl magad! - adta ki az utasításokat.
- Igen is, kapitány! - mondtam mókásan mire csak felnevetett és elvitte Katyt. Mosolyogva néztem utána és a továbbiakban újult erővel folytattam a munkát. Mosolyogtam és sok embernek segítettem. De a nap végen hirtelen történt valami. Egy fiatal fiút hoztak be mert beverte a fejét. A férje is vele volt. Mikor megnéztem a pulzusát valamit a kezembe csúsztatott. Kimentem és megnéztem.
- "Segítség. Ő nem a férjem."
Elkerekedett a szemem. Kihívtam a főnökömet és a főnővért, hogy megmutassam nekik is.
- Mit tegyünk? - kérdezte a nővér - Hívjam a biztonságiakat?
- Ne, az túl feltűnő lenne. - rázta a fejét Dr. Roots - Ki kell kérdezni a "férjet", de csak bizalmasan.
- Intézem én. - mondtam és visszamentem a beteghez. A tekintetemmel próbáltam nyugtatgatni őt. Most, hogy jobban megnézem ezt a fiút, kevesebb lehet húsznál, ez a csávó meg elmúlhatott negyven.
- Mióta házasok Mr. Green? - kérdeztem a férfit.
- Pár éve.
- Biztosan boldogok. Mivel foglalkozik, Mr. Green?
- Autószerelő vagyok.
- Charlie. - fordultam az agyban fekvőhöz - Hogy érzi magát? - kérdeztem komolyan.
- Jól van, csak megütötte a fejet. - válaszolt helyette a csávó. Mar fel - alá sétált, ideges. Nem akarja, hogy beszéljen.
- A beteget kérdeztem uram. - néztem rá szigorúan.
- Kicsit szédülök, de semmi bajom... - suttogta a fiú - Kérhetnék egy pohár vizet?
- Természetesen.
A csaphoz lépve adtam neki egy kis vizet és oda adtam. Ekkor volt lehetőségem a szemebe nézni. A tekintete könyörgő és segítségkérő volt, de aztán a sarokba nézett. A fickó miatt eddig nem láttam, de a kanapén egy egy kisfiú ült, alig idősebb mint Katy. Beteg állat. Leguggoltam elé és pici arcát kémleltem.
- Hogy hívnak kis manó? - kérdeztem kedvesen.
- Semmi köze hozzá! - lépett hozzám idegesen a pali.
- Orvos vagyok. Az a dolgom, hogy érdeklődjek, maga pedig az én rendelőmben áll szóval üljön le. - néztem keményen a szemebe. Tudom, hogy hogyan kell az ilyen emberekkel bánni. Ciccegve levágta magát az egyik székbe és morogva nézett a fiúra, aki félve húzta össze magát - Hogy hívnak? - kérdeztem a picitől. Ő félve az anyjára nézett, aki csak bólintott.
- Harry.
- Szép neved van. - mosolyogtam rá és a zsebemből elő vettem egy csomag matricát - Tessék, ez a tiéd.
- Szabad?
- Vedd. - mondta Mr. Green. A pali olyan undorral mondta, hogy az már nekem fájt és ami érdekes egyszer sem hívta őt apának Harry őt. A kisfiú megszeppenve bólintott, majd remegő kezekkel elvette a lapot tőlem. De nem figyelte és pici karján felcsúszott a hosszú ujjú pólója. Lilás-zöldes foltokat láttam rajta és mikor észre vette, hogy megláttam gyorsan elhúzta pracliját. Nálam itt gurult el a gyógyszer és a pasi elé álltam, akit felkentem a falra.
- Dr. Frost! - jött be Dr. Roots. Megmutattam neki a kisfiú karját mire ő is mérgesen a férfi elé lepett. A kisfiú annyi idős lehetett mint az unokája.
- Eresszen el maga mihaszna! - morogta.
- Lucy! - kiáltotta Dr. Roots a kint álló nővérnek - Hívja a biztonságiakat és a rendőrseget. - mondta. Én odaleptem Charliehoz és odavittem a kisfiát. Óvóan ölelte magához sírva a remegő gyermekét. A rendőrök hamar kiértek és elrángatták a fickót, mi pedig kikérdeztük a fiatal fiút.
- Alig 15 voltam mikor elrabolt. Azt mondta eltűnt a kislánya és megkért, hogy segítsek megkeresni. Megtettem. Leütött és elvitt magával. A padláson bezárt egy szobába, amit mintha előre berendezett volna ehhez.
- Valószínűleg előre kifundálta az egészet. - motyogta a nővér és egy tálcát tett a fiú elé.
- Harry, ha jól sejtem az övé. - néztem a kisfiúra.
- Igen... - lettek könnyesek szemei - Egyik éjjel részegen tántorgott fel és letepert. Sokkal erősebb volt és nem tudtam ellene semmit sem tenni...
- Sajnáljuk. - mondta Dr. Roots.
- Néha én is, de... - itt a már szuszogó kisfiúra nézett. - Olyan gyönyörű, nem?
- Nagyon édes.
- Mai napig nem tudok rájönni, hogy lehet egy ilyen szörnyetegből valami ilyen édeset teremteni.
- Megértjük. - bólintottam - Most már minden rendben lesz. Van rokonod, akit tudunk értesíteni?
- Volna valaki... - motyogta halkan - De lehet már feladta a keresésemet...
- Ki?
- Az akkori pasim. Árva voltam és ő... Azt terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre.... Hogy összeházasodunk... De mar hat év telt el.
- Ha igazi volt a szerelem, akkor nem adta fel! - válaszoltam. Elmondtuk a rendőröknek a fejleményeket, akik a fiú keresésébe kezdtek. Pár napig eltartott a kutatás, de végül sikert ért el. Végig bent voltam Charlieval és a kis Harryvel, aki alig mert az emberekre nézni.
- Elnézést! Charlie Hoodot keresem! - hallatszott kintről.
- A 38-as szobában van. - felelte egy nővér.
- Nem lehet... - motyogta az előttem lévő fiú, de ekkor nagy lendülettel nyílt is az ajtó - Noah...
- Charlie! - szaladt közelebb - Tényleg te vagy az?!
A kis Harry felsikoltott a hirtelen zajra és összegubózva az anyjához bujt.
- Harry, Harry, semmi baj. - próbálta nyugtatgatni.
- Anyu félek! - sírta el magát.
- A-anyu...? - sokkolódott le Noah.
- Nincs semmi baj, kicsim. A sötét nagyúr mar nem bánt minket. - mondta mosolyogva mire a kicsi felemelte a fejét.
- Felhúzzuk a gyűrűt és eltűnünk.
- Nem, kicsim. Már nincs szükségünk rá. Előbújhatunk.
- Biztos? - nézett körbe félve.
- Igen, biztos. - puszilt hajába, mire szorosan bújt oldalához.
- Mi folyik itt? - fordult felém Noah riadtan.
- Mr. Tresure, ha jól sejtem. - ráztam vele kezet.
- Igen?
- A kisfiú, Harry. Charlie gyermeke. A fogsága alatt fogant meg és született.
- Hogyan...? - lepődött meg és a bogár szemű kisfiúra nézett.
- Az aki elrabolta Charliet szexuálisan zaklatta és bántalmazta őt. - mondtam neki miután félre hívtam - Feltehetőleg a kis fiút is bántotta, mert zúzódásokkal volt tele az alkarja. De mivel még fél tőlünk nem tudtuk rendesen megvizsgálni őt.
- Atya isten... Én mindig... Mindig magamat okoltam az egészért mert úgy volt, hogy haza viszem aznap, de késtem mert elmentem egy haverommal bulizni.
- Nem a te hibád. - suttogta mögülünk Charlie halkan.
- De igen az!
- Nem, mert emlékezz vissza még én mondtam neked, hogy nyugodtan menj! Mindig velem törődtél, magadat teljesen elhanyagoltad!
- Mert te a saját életemnél is fontosabb voltál nekem. Én akartam lenni a családod, ami sosem volt!
- Noah... Mi lenne ha nem keresnénk bűnbakot? Hanem csak örülnénk?
- Mami? - hallatszott az agyból. - Felhúzhatom a gyűrűt, ha a sötét úr visszajön?
- Mi ez a Gyűrűk ura őrület? - kérdezte Noah.
- Azt olvastuk. Gyakran.
- Értem. - bólintott, majd elővett egy kis dobozkát - Akkor tegyünk róla, hogy a sötét úr örökre ne találjon meg titeket!
- Noah... - döbbent le Charlie.
- Eredetileg az egyetem végén terveztem, de most már mindegy.
Egy gyűrűt vett le a nyakából és Charlie elé térdelt.
- Charlie... Szeretlek, azóta is. Hozzam akarsz meg jönni?
- Noah... Istenem... Igen...
- Ő a gyűrűhordozó. - suttogta elámulva a kicsi.
- Igen kicsi, az vagyok! - kuncogta az idősebb és magához intette őt.
- Gyere ide kincsem. - tárta ki kezét Charlie szipogva - Bújj el te is velünk.
- Jó! - mászott le és hozzájuk sietett. Aranyos volt ahogy átölelte az anyukája lábát. Halványan mosolyogva néztem őket, de később magukra hagytam, hogy kicsit együtt legyenek. Alex kint vart rám a gyerekekkel.
- Hogy ment?
- A helyzethez képest jól. - sóhajtottam és megöleltem őt - De minden jóra fordult szerencsére.
- Büszke vagyok rád. - mondta Alex és homlokon csókolt.
- Megmentetted őket apa! Nem mindenki vette volna a segélyhívást!
- Charlie bátor volt, hogy ő jelzett. - öleltem magamhoz a gyerekeket - Bár kicsit elgurult a gyógyszerem, amikor a fián láttam az szorítás nyomokat...
- Jól tetted! - mondta Dany. Megborzoltam a haját és haza indultunk. Otthon együtt ettünk és nevetve hallgattuk, ahogy Katy beszélgetni próbál velünk. Dany és Laura a járást próbálták vele, mert már négykézláb mindenhova elmászott. Ez alatt Vladimirék is sokat átjártak hozzánk. A kis Steve gyakran próbált beszélni Katyvel, de nem is nagyon akart hangot kiadni. Igorék boldogak voltak, mint valaha és a szerelmük is virágzott, akárcsak Mark és Thomasé. Thamara és Marta is boldogan éltek, de ők nem régen külföldre költöztek és ott élnek. Mindannyiunk élete tele volt csavarokkal, de azt hiszem ettől volt olyan különleges. Ebben a családban mindenkinek megvan a maga története, de ez mind egy szívdobbanás alatt futott végig.
Vége
Köszönjük, hogy ismét Feketealkony16-tal és velem tartottatok ebben a történetben! Hálásak vagyunk a bíztató kommentekért!
Még találkozunk!🤫
💄