Elsuttogott szavak

Bosszú

Három hete folyamatosan a nyomában vagyok. Erre tettem fel mindenem. Szinte mindenem eladtam azért az információért hogy hol van. Megölte az egyetlen embert aki nekem fontos volt. Ezért az életével fog fizetni; és még az is kevés lesz. Elraktam a címet tartalmazó papírt és felnéztem a házra. Egyszerű kis lakás egy hidegvérű gyilkosnak. Megigazgattam a kesztyűmet. Elvégezni a melót, gyorsan távozni majd elégetni a ruhákat olyan egyszerű lesz. Milesnak miatta kellett meghalnia. Azt terveztük hogy megkéri a kezem. Hogy boldogok leszünk. Mindent tönkre tett. Csöndben törtem le a zárat, nagyon szépen ki lehetett csavarozni a rögzítő csavarokat, a többi gyerek játék volt. Behajtottam az ajtót. A szobára síri csend telepedett. Aludtak. Csendben akarok végezni, még szerencse hogy a ház a külvárosban van. Óvatosan felkattintottam zseblámpámat. Az alsó szint meglepően ízlésesen volt berendezve, látszott hogy egy ideje itt él az a barom. Körbe sétáltam a nappaliban és szemügyre vettem minden részletet. Kis zseblámpámat körbe járattam mindenhol, épp a konyhába mentem amikor is lépteket halottam. Előhúztam hosszú késemet. Fel se kell mennem, ma mázlim van. Egy pillanatra megrettentem. Erősnek kell lennem. Nem fordulhatok vissza. Vissza pörgettem az agyamban minden egyes képkockát életem legrosszabb estéjéről. Amikor a nevét kiáltottam, amikor benéztem a véres szobába, amikor megláttam hogy ott fekszik holtan az életem és minden boldogságom. Menni fog! Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól és dühtől. A gyilkos lassan jött le a lépcsőn, bizonyára inni vagy mosdóba. Lesben álltam, a vér a fülemben dobolt. Hallottam hogy mellém ért, kilépett, egy termetes férfi alak ahogy sejtettem. Hasba rúgtam és egy ugrással a földnek szegeztem. Ordítani kezdett meglepetésében amivel semmi problémám nem volt. Fájjon is. Ám ekkor válaszoltak ordítására. Odafent egy nő kezdett sikoltani és gyermek sírást hallottam. Jajj ne. Akkor gyorsan kell végezzek. Fenébe. Felemeltem a késem hogy átszúrjam a torkát ám ekkor villany kapcsolódott és a kislány szívszagattó sírása töltött be mindent.
-Ap-a! Apaaa!
Hátranéztem és ott állt a lépcsőn a kislány az anyukája épp felkapta és rám nézett. Rögtön visszakaptam tekintetem az áldozatomra. Miért nem próbált meg kiszabadulni? Most mit csináljak? Nem szúrhatom le a családja szeme láttára. Dehogynem! Velem is ezt tették! Újra felemeltem a késem de képtelen voltam rá. Ekkor a férfi megszólalt:
-Tudom miért vagy itt.
-Annál jobb! De egy utolsó kérdés: HOGY TEHETTED EZT? Miért? Mit ártott ő neked? A legjobb ember volt akit ismertem! Semmi mentséged nincs rá! Nem érdekel csak az hogy ő már nem él, nem szól hozzám, soha nem néz újra rám!
-Nem tehettem mást! -beverten az arcát.
-VOLT VÁLASZTÁSOD!
-Nem volt, ha nem teszem meg megölik a családom! -kezdett el sírós hangon beszélni. -Figyelj, a párod droggfüggő volt.
-Tudom de már 2 éve tiszta.
-Igen viszont 2 évről maradt tartozása. Sok. A főnököm elakarta intézni mivel megpróbált megszökni.
-Mivel épp csak annyi pénzünk van amivel életben tudunk maradni. Heh az irónia.
-Nem akartam senkit se megölni. Mire azt mondta hogy ha nem teszem meg a családomnak annyi.
-De ez- ez nem mentség- ez nem lehet, annyi energiámba telt megtalálni és azt mondtad azért öltél hogy megvédd őket? -mutattam a lépcsőn rémülten álló családra.
-Minden este az ő arcát látom. Minden este hányok.
-Ez nem fogja visszahozni őt. Ez semmin sem változtat. Kitépték a lelkem nem érted? Vele együtt halt meg. -menthetetlenül sírni kezdtem. Leszálltam a még mindig fekvő férfi melkhasáról. Ő is sírt.
-Megtennél nekem egy szívességet?
-Persze. -mondta az apa, és felesége aggódó pillantásával nem törődve kikísért a ház elé. Hangos szavak, kérlelés. Sírás, zokogás, veszekedés. Majd egy fegyver dördült el. Olyan nyugodt most minden. Annyira békés. Jövök Miles. Megtalállak. Azzal elindultam a felhő kapu felé.