Elsuttogott szavak

Éjszaka

A távolban lágy zene szólt. Hajamat meglibbentette a finom, még meleg nyári szellő. Mezítláb lépkedtem a fák között a mohán, a talaj sem hűlt ki valahogy. Csodálatos nyári este volt. Boldogan táncoltam, ahogy közelítettem a zene felé. Mintha még a tücskök is a hangszerek dallamára játszottak volna. Szívem megtelt varázslattal és fénnyel ahogy karomat kitárva pörögtem egyet és felnéztem az égre. A csillagok mint megannyi gyémánt ragyogtak az égen utat mutatva. Fenyő illatát éreztem. Már közelítettem a holdfény fesztivál felé. Az egyetlen esemény amire önszántamból lejövök a hegyekből. A csodás zene, a tündérfények, az illatok...leírhatatlan. Az éjszaka sötétje válaszul finoman körülölelt, mire a szívemben lobogó láng még fényesebben kezdett izzani. Hiszen nincs fény sötétség nélkül. Ez a legcsodálatosabb része az évnek. Ilyenkor mindenki önmaga lehet. A sötét, a rejtélyes éjszaka. Mely minden rejtegetett szégyent eltakar. Nem kell aggódnod hogy milyen benyomást keltesz, nem kell finomkodnod. Elengedheted magadat, és szárnyalhat a benső éned kedvedre. Minden ami te vagy. Én az első napsugarakig fogok táncolni, ezt már elhatároztam. Lábujjhegyen perdültem át egy kisebb farönkön. Mindjárt oda érek. Követtem a muzsika hangját, csodálatos volt. A szívem is már arra húzott, nem is kellett navigáljak. Ahogy leértem a dombon megláttam a kis fényfüzéreket. Mindenféle színű és alakú fények voltak fellógatva a fákra. Körülnéztem, emberek és lények mind-mind suttogva beszélgettek egymással kis csoportokban. A szél szállította a súlyos titkokat; foglalkozni is fogunk velük. Viszont nem ma, és nem most, a csillagos ég alatt. Akik ismerték ezt a helyet mind tudták a törvényeket: némaság vagy suttogás. Ezen az estén a békét és a szeretetet ünnepeltük. Teljes elfogadás. Ezek voltak az alapjai az ősi törvényeknek. Én már ismertem a résztvevőket. Voltak akik intettek nekem, meghajoltak köszöntés képpen. Ünnepi ruhámon a flitterek csillogtak a holdfényben. Felnéztem az égre. Hát valóban. Végre előbújt az öreglány, a hold teljes alakjában ragyogott az égen, sejtelmes fényével beborítva a tisztáson őt ünneplőket. A zene vadabb ritmusra váltott mire mindenki táncolni kezdett. Nem voltak megszabva a lépések, mindenki úgy mozgott ahogy vitte a zene. Nem kellett szégyenleni semmit. Az éjszaka elfedte tetteiket, mozdulataikat. Az én szívem is hevesebben kezdett dobogni de gyorsan elnyomtam magamban. Nem lesz itt. Nem is ismerem. Elköltözött. Vége van annak ami el sem kezdődött. A szívem mintha belehasadt volna a gondolatba. A szakadékba amely keletkezett bennem végtelen űr tátongott. Csillagok hunytak ki, és elmosták őket könnyeim melyek mintha befelé folytak volna, átmosva a szívemet. Inkább átengedtem magam a zenének és az éjszaka sötétjének, had gyógyítsák be sebeimet. A csillag tenger ragyogott én pedig forogtam. Egyszer csak valaki finoman elkapta a karomat. Elrántottam a kezem, a szívem kihagyott egy ütemet, nagyon megijedtem. Aztán mikor megláttam Őt, a lélegzetem is elállt. Pont olyan volt mint egy éve. Amikor áttáncoltuk az estét és közölte hogy többé nem látjuk egymást és nem jöhet el ide. Pedig vártam rá. Minden évben az első alkalom óta. Nem beszéltünk sokat, csak táncoltunk és fogtuk egymás kezét. Mégis vele boldogabbnak éreztem magam mint valaha. Ahogy felkelt a nap el kellett mennie ahogy nekem is. Nem találkozhattunk, csak ezen az estén. Ezen a varázslatos éjszakán. Minden évben, és ígérete ellenére most itt állt előttem. Nem hittem a szememnek. Lágyan megfogta a kezemet mintha ő sem hinné el hogy itt vagyok. Óvatosan megforgatott, egy pillanatra sem kapta el a tekintetét. Sugárzóan mosolygott, mégis oly törékenyen mintha egy pislantásával el is tűnhetnék. Pedig itt voltam; és nem is megyek sehova. Láttam rajta hogy sok mindent mesélne. Én is annyi mindent kérdeznék. Mégis csak lépkedtünk a zene ritmusára, hagytam had vezessen a holdfényes parketten. Mintha a világ minden ideje a miénk lehetne. Csodálatosan táncolt. Teljes összhang volt köztünk. Ahogy testünkel és lelkünkel összefonódva mozogtunk, a körülöttünk lévők is meg-meg fordultak hogy egy pillantást vessenek ránk. Én csak kiélveztem ölelését és az illatát. Úgy szorítottam magamhoz a szám végén, mintha eltűnne ha nem fogom elég erősen.
-Eljöttél. -suttogtam halkabban mint egy lehhellet. Ám Ő hallotta. Apró bólintás, lenézett rám.
-De hát azt mondtad- kezdtem erőtlen és megtört hangon.
-Tudom. És életem legnagyobb baklövésének könyvelem el. -suttogta majd átkarolt és úgy billegtünk, forogtunk ide oda. Egész este táncoltunk. Többet nem hoztam fel a dolgot. Beszélgettünk is. Meg akartam ismerni. Tudni akartam róla mindent ahogy ő is rólam. Egy idő után elszakadtunk a többiektől. És amikor a nap sugarai a hegy oldalát kezdték nyaldosni, lerázva ezzel az ég gyémántjait, megrémültem. El fog menni? Megint nem látom egy évig? Ám Ő mélyen a szemembe nézett mintha megérezte volna gondolataim és ennyit mondott: Nem megyek sehova. Mostmár soha többé.
Megszorítottam a kezét mint egy ígéret képpen hogy én sem megyek sehova. Leültünk egy szirt peremére és együtt néztük a felkelő napot. A fényt mely felderít minden titkot. Szembesít saját magunkal. Lopva a mellettem ülő páromra néztem. Ám mostmár teljesen más lesz. Már nem félek attól ha feljön a nap és eltűnik az éjszaka féltő leple. Nem kell egyedül szembe néznem vele. Végigsimítottam a kézfején, mire rámmosolygott. Nem leszek egyedül soha többé.