Elsuttogott szavak

Igazság

A szürkületkor még finom ködfátyolnak tűnő vékony lebegő felhőréteg, az idő előrehaladtával egyre inkább látszott fehér takarónak mely készül teljesen ellepni, majd megfolytani a kis mocsári falu lámpásainak fényét. Lassan kúszott előre mint egy magabiztos ragadozó, ki tudja, hogy nincs mitől félnie, nincs ellensége akitől tartania kellene.

Amint láttam hogy régi tanácsadóm és útitársam az anyatermészet végre hajlandó kicsit felém fújni a szerencse szelét, én is mozgásba lendülhettem.
Békák kuruttyoltak csak, és a zsombék nyögött csizmám alatt, ahogy kevés sikerrel ugyan de igyekeztem minnél kevesebb zajt csapva átkelni a lápon. Persze az sem segítette rejtőzködésem hogy nyomom mentén szentjánosbogarak serege jelezte merre járok. Ha nem lett volna dolgom oly sürgős biztos még meg is csodáltam volna őket. Öreg barátaim.

Épp kotortam volna ki a századik indát is az arcomból mely utamat állta amikor is egy táblát pillantottam meg az egyik fa törzsére szögezve. Nem volt rajta felirat csak egyetlen egy nyíl és egy kis béka. A szívem hevesebben kezdett verni és remegő kezekkel kotortam ki a vászon darabot a zsebemből, rajta a belehímzett kis kétéltűvel. Zseblámpámat előhúztam és egy gyors kattintást, egyetlen kis fény villanást megengedtem magamnak az ügy érdekében. A békák megegyeztek. Mindkét tárgyat vissza süllyesztettem a táskámba, ott jobb helyen lesznek.

Az adrenalintól zakatoló szívvel szinte teljesen megbénultan követtem a nyíl által mutatott irányt. A láp egyre mélyebb, az indák egyre sűrűbbek lettek ám mikor vissza fordultam volna megkérdőjelezve az egész vakmerő és hihetetlen ötletet egy mondat mindig ott lebegett a szemem előtt "Tudnom kell az igazat." Ez vitt előre, de nem mondom hogy nem sírtam el magam majdnem mikor megpillantottam egy rozoga faház alakját két fa közé beszorítva. Már ez önmagában elég volt ahhoz hogy könnyeim versenyre keljenek arcomon ám amikor fényt is láttam világítani az ablakokban a Trevi-kút is megirigyelhetett volna.

Mégis össze szedtem magam és megtettem az ajtóig a maradék pár métert. Ez a pillanat éltetett évek óta és amikor itt van mégis rettegek. Lábaim remegtek, karomat kopogásra emeltem, ökölbe zárva ujjaim de nem tudom megtenni ezt a kis mozdulatot. Karomat leeresztem és leülök a lépcsőre. Szívem zakatol, tudatom elhomájosul és feljönnek az emlékek. Záporoznak az elnyomott gondolatok, az elzárt emlékek mint mikor egy gát szakad át mossák el minden józanságomat. Lassan lehunyom a szemem.

Édesanyám mosolyog rám. Alig vagyok öt éves, labdázunk a kertben. Tavasz van, meleg napsugarak simogatják az arcom, ő mégis fényesebben ragyog mint a nap. Dobom a labdát, ám elvétem és az eltörik egy szép tulipánt. Anyukám rám néz és ennyit kérdez: ,,Ki volt ez?" mire azonnal rávágtam "Nem én."
Változik a kép, az emlék elmosódik mintha sose lett volna. Ismét magamat látom. Tíz évesen az árvaházban zúzódásokkal van tele testem, egy másik gyerekkel állok a nevelőm előtt. A kérdés ennyi volt: ,,Ki kezdte?" a válasz pedig már alig hallható ahogy tűnik el az emlék, "Nem én."

Az új képen nagyobb vagyok, egy árokban fekszem, nem volt hová menjek, apát már nem is ismertem. Az árva házban mind azt mondták édesanyám adott be mert nem kellettem neki, de mikor ezt egy gyerek a fejemhez vágta csak rá ordítottam "Hazugság!". Aztán az ordításból kiáltás lett míg végül suttogássá nem vált. Abban az árokban is erre a szóra keltem. Valami kölyök a szüleivel veszekedett. Fordultam volna a másik oldalamra ám valaki megfogta a karomat. Ő volt a legfurcsább nő akit valaha láttam. Arcát köd mosta el ahogy tova szállt az emlék.

Körül nézek. A hely ismerős. A nő lakásán vagyunk aki Aerie néven mutatkozott be. Benszülöttre hajazó ruháját azzal magyarázta hogy ő valami mocsárban él ahol még mindig hagyományosan így öltöznek. Nem különösebben érdekelt, csak azért mentem vele mert egy napja nem ettem, és ételt ajánlott. Már az sem érdekelt hogy milyen szándékból. Ám amikor megettem a süteményt amit hozott, majdnem félre nyeltem az utolsó falatot mikor mint egy mellékes információként megjegyezte hogy ismeri anyámat. Azonnal feltűnt valami. Nem múlt időben beszélt. Megszólalni sem tudtam. Karjáról letekert egy vászon darabot és a textilt a kezembe nyomta. Egy kis béka volt rajta. Majd amíg én az anyagot néztem a nő eltűnt. Ahogyan az emlék is.

Évek telnek el, a mocsári falucska egy ajtajában állok és a nő aki ajtót nyit mintha nem is változott volna semmit. "Már vártalak." mondja "Mi tartott ennyi ideig?" immáron én is az ő öltözetükben vagyok. Otthonra leltem és egy családra mégis nem hagyott nyugodni valami. A kérdés: ,,Kellettem e valaha valakinek? Elhagyott vagy meghalt?" egy nap újra feltettem ezt a kérdés Aerienek. Ő csak annyit felelt menjek el a "látóhoz" mert ő látja a szíveket és tudni fogja rá a választ. Útmutatásnak csak a rongyomra mutatott, mást nem is volt hajlandó mondani. Azóta egy év eltelt.

Mikor felébredtem fájt a fejem de semmi sem változott. Mintha a levegő mozdulatlan lenne, a köd sem oszlott. Fáradtságom új erőt adott nekem, nem volt veszíteni valóm. Nem volt senkim. Bekopogtam hát. Az ajtó magától kinyílt.
A szobában egy hintaszéken egy idős nő ült, szeme bekötve egy piros rongyal, rajta a békával. Én voltam az. Vagyis mégse, csak a nő szakasztott fiatalabb mása. Szívem összeszorult mikor felállt és felém lépett.
"Miért jöttél gyermekem? Mit akarsz tudni?" kérdezte.
"Az igazat."