Elsuttogott szavak

Ígéret

Walery még sohasem szegett meg ígéretet és nem ma fogja elkezdeni. Ezt mondogatta magában miközben átvágta magát az őrökön és felfutott az őrtorony lépcsőjén. Hamis tanúk segítségével csukták le. Minden egyéb más napon talán keseregve ülne a cellájában és siratná a tényt hogy a poltikában tisztán játszó emberek mindig így végzik de ma vasárnap volt. Ő pedig tett egy ígéretet. Ezzel az egy gondolattal küzdötte át magát minden akadályon. Épp kiugrott az ablakon át a lapos tetőre amikor ismerős hang szólt ki egy tetőablakon.
-Wals! Hát eljöttél!
-Tealy! Na ugye hogy megígértem!
-Őrült vagy! - csóválta meg vigyorogva a fejét hősünk világi jóbarájta. Walery berúgta az ablakot majd gyorsan vágást ejtett barátja kötelein hogy elszakíthassa őket. Miközben kihúzta válaszolt: -Te menekülj ki innen, nekem jelenésem van. -azzal átugrott egy párkányra. Ám semmi sem tart örökké és mindennek ára van. Az udvarról nyílpuskák százai szegeződtek rá. Van amikor az ember érzi a véget; és eme különös vakmerőség, a tánc a halállal amely arra sarkallja az embert hogy úgy érezze magát mint aki már nem veszíthet semmit. Ez a furcsa bolond vértezet feljogosít arra hogy hamis sérthetetlenségedben őrült dologra vetemedj. Walery pedig késésben volt. Nyíl karcolta az arcát miközben megragadta a vízvezetéket és mit sem törődve a kezét átszabó acéllal csúszott le az udvarig ahol mint egy furcsa tollpihe kerülte ki az őröket átsuhanva köztük. Mint egy könnyed kísértet járta táncát, a nyílvesszők diktálták az ütemet. Elérte a kaput, szeme nagyra tágult a csodálatos szabadság küszöbén ám ekkor úgy érezte magát mint akit leforráznak. Testek fonódtak köré, ütés érte a fejét de nem engedett a csábító sötétségnek. Könnycseppek szelték át az arcát.
-Nana! -sírta csendben magának. Üvegszilánkok marták az arcát, kezeiről csepegett a vér. Mégis ki kell szabadulnia, megígérte. Nem látta kik fogták meg csak azt érezte minden ránehezedik. Húzzák. Elviszik. Vége. Ám ekkor tüdeje megkönnyebült. A szorítás lazult. Elengedték! Még homályosan látott, alig vette ki a kapu alakját. Mennie kell! Megígérte! Valahol a távolban Teals hangját hallotta. Ő segített volna? Már mindegy. Ki ért a kapun. Egy lépés. Mégegy. Haladni kell. Mögötte lövések hallatszottak és fegyver ropogás. Beért az erdőbe. Elhalkultak. Könnyek folytak le az arcán de abba kellett hagynia a sírást bármennyire szorított is a mellkasa. Látnia kellett. Letörölte könnyeit így a vért szétkente arcán. Elfeledkezett róla. Botorkált és szajkózta magának. Egyre csak egyre; megígértem. Mindene elveszett. A szava nem fog. A becsülete sem. Apró mosoly jelent meg szája szegletében. Arra gondolt mi várja majd. Az ő egyetlen nagymamája. Az utolsó élő családtagja aki már alíg lát, beszélni annyira se szokott de mosollyal az arcán kérte meg rá: Wals, vigyél el Vasárnap a templomba. Ennyit mondott a születésnapján neki. Hetekig nem mondott semmit, csak csendben tette a dolgát. Hát hogy is ne ígért volna meg mindent neki. Most pedig valószínű ott ül a kertben és várja őt. Ahogy befejezte a merengést meglátta a falu templomtornyát. Megcsinálta. Örömében fellemdítette a karját de fájdalmában majdnem összerogyott. Felszakított volna egy sebet? Nem bírta tovább. Görnyedve ment előre át az ismerős kis utcákon amíg össze nem esett a megkönnyebbüléstől. Nana ott ült a legszebb ruhájában amit nagy gonddal tartott az egyetlen vállfáján ami volt neki. Kis táskáját szorongatva ült a kertben. Egy éve nem volt kint. Walery összeszedte minden megmaradt erejét és odalépett hozzá. Gyengéden kezeibe fogta az öreg kemény kezeit.
-Nana? -vajon felismeri?
-Wals - mondta olyan halk hangon hogy azt csak ő és az úristen hallhatta. Idős ajkai mosolyra húzodtak oly sok idő után. -Eljöttél. Nem hagytál magamra.
-Hiszen megígértem Nana. Megígértem. -reszkető véres kezekkel ölelte a törékeny nőt, még mindig párás volt a szeme.
-Menjünk!
Belekarolt és bevezette a templomba. Nana utolsó szavai ezek voltak: -Hallani akartam még utoljára éneket. Köszönöm hogy elhoztál; hogy nem felejtetted el. Nem felejtettél el.
-Hisz megígértem Nana. Megígértem. -szorítottam kezét könnyes szemmel.
Erre márcsak mosolygott egyet és mintha csak képzeltem volna utolsó lehellete ezt formálta: Valóban.