Korlátozott szabadság //befejezett//

Negyvenegy

- Én is szeretlek. - és ott akkor, a második szeretlek szó után, megtörtént az első hosszú és érzelmekkel teli csókunk, amit ő kezdett. Úgy szorított magához mintha, soha nem akart volna elengedni. Éreztem, ahogy féltett, és meg akart óvni mindentől, mindenkitől. Birtokló volt és egyben lágy is. Kimutatta a külső szemlélőknek, hogy az övé vagyok, velem mégis úgy bánt, mintha egy porcelán baba lennék.

Romantikus pillanatunak az ablaknak ütköző, egymást követő hangok vetettek véget. Egyszerre kaptuk oda fejünket, ahol Layla mosolygós arcával találtuk szembe magunkat. Grayson fogait összeszorítva húzta le az ablakot.
- Mit akarsz? - kérdése hangnem inkább azt fejezte ki, hogy húzz el, minthogy annyira érdekelné a válasz.
- Ugye nem zavartam meg semmit? - hiába próbálta visszatartani nevezését nem nagyon sikerült neki, főleg mikor arcom felvette a paradicsom színét. Íriszeit szerelmemre vezette, és nyakát behúzva válaszolta meg kérdését, mikor észrevette milyen dühös pillantásokat lövel felé - Nem hívtad fel apát, így nem engedi, hogy elhozzam Kaylee holmiait. Megjegyzem még, hogy elég ideges, mert elvitted engedély nélkül, és hogy most is el akarod.
- Akkor beszélsz vele? - kérdezte meg tőlem, amire válaszként kinyújtottam a kezem. Szó nélkül helyezte bele telefonját.
- Mi a kód? - kérdeztem rá rögtön, amint szembetaláltam magam a számokkal.
- Tizenegy tizenhat. - a két kétjegyű szám hallatán kezeim erős remegésnek kezdett. Az esküvő dátuma. Fájdalmaim kezdete, szüleim életének vége. Szemeim ellepték könnyeim, így ha még el is találtam volna a megfelelő számokat, akkor se láttam semmit, hogy jó írom-e be.
- Beírnád? - remegett meg hangom, és néztem fel rá könnyes szemekkel
- Nincs semmi gond. - simított rá arcomra és törölte le arcomról, majd feloldotta a zárat az ujjlenyomat leolvasóval. - Kikeressem a nevét, vagy menni fog. - amint újra rávezettem tekintettem, rögtön tudta a választ. Készüléket elvette és rögtön véghez is vette említett cselekedetét. - Gond lenne, ha kihangosítanám? - fejemet megrázva adtam válasz.
- Mielőtt felhívnád, kinyitnád a hátsó ajtót, hogy beküljek? - kérdésére ő is csak bólintott egyet válasz gyanánt. Apám már az első csörgés után fel is vette.
~ Mégis hova vitted a lányomat az engedélyem nélkül? Most hova akarod vinni? Minek kellenek a ruhái? Beszélni akarok vele! ~ hangján jól kivehető volt, hogy aggódott miattam, és ezen még is lepődtem.
~ Hallja amit mondasz. ~ kerülte ki a választ, és kíváncsian nézett rám.
~ Válaszolj nekem ha kérdezlek! ~ kezdett el kiabálni, amitől kicsit összerezzentem, hollott nem velem viselkedett így, csak fültanuja voltam.
~ Islánál voltunk. ~ válaszoltam halkan. A vonal másik végén néma csend állt be, de Layla helyette is feltette, azt a kérdést, ami benne is megfogalmódhatott.
~ Miért?
~ Látni, és beszélni akartam vele. Fontosnak éreztem, hogy megismerjem valamennyire.
~ De nem beszél. Teljesen elment az esze! ~ találta meg hangját apám, de inkább maradt volna csenden.
~ Ne merészelj így beszélni róla. Beszélt velem, és nem is akár miről. Féltett és nekem adta a rugdalózót. Ha őt elítéled, akkor engem is, mert én is beteg vagyok. ~ halkultam el a végére.
~ Te nem vagy beteg. ~ jelentette ki határozottan.
~ Ha nem vagyok az, akkor mért jutnak rólad eszembe a történtek? Mért menekülök előled és minden más elől, ami eszembe juttassa a történteket? Mért sírok még azon is, hogy rekedt a hangom a sok kiabálás miatt? ~ kezdtem el megint sírni. Grayson rögtön magához ölelt, de most ez sem segített.
~ Valaki jöjjön be a dolgaidért. ~ halkult el ő is, és rögtön bontotta a hívást.
- Nem akarja, hogy ilyen állapotban a lánya legyek. - sírtam fel még fájdalmasabban.
- Ne beszélj hülyeségeket. Meg szép, hogy akarja. Csak, neki is sok ez így egyszerre. - tiltakozott rögtön az engem ölelő karok tulajdonosa.
- Islát se látogassa. - szorítottam magamhoz.
- Bemegyek az összepakolt holmikért. Ki fogom kérdezni, és az egészet felveszem. De, ha számodra kedvező lesz a felvétel, erről egy szót se akarok hallani. - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon, majd az autó ajtaját hangosan becsapva távozott.
- Remek, most ő is haragszik rám. - töröltem meg arcom.
- Igen, de csak azért, mert mindig is felnézett az apjára.
- És eléggé rá is ütött.
- Az már egyszer biztos. Kár, hogy még így is jobb vagyok nála bármiben. - ezen már muszáj volt elmosolyodnom.
- Fényezd csak magad. Úgyis bármikor leverlek. - húztam ki magam büszkén.
- Szóval verekedni akarsz velem. Csak az a baj, hogy soha nem bántam a gyengébbeket, a gyerekeket, és a lányokat.
- Csak az a baj, hogy nem hiszek a nagy fejednek. - sértődötett játszva fordult el tőlem.
- Nem is nagy a fejem.
- Ó dehogynem. - nevettem fel.
- Azt elismerem, hogy formásabb a seggem a legtöbb csajnál, de hogy nagy lenne a fejem, az lehetetlen. - nem értettem, hogy jön idea segge, de nem is érdekelt. Ott, akkor vidám voltam. Sikerült elfelettetnie velem minden rosszat, mégha csak egy kis időre is.
- Végülis igazad van. A elég nagy a seggfej vagy. - folytattam tovább a hülyéskedést. Mindketten tudtuk, hogy nem így gondolom, mégis az, hogy úgy játszottunk, mint az öt évesek, nagyban dobott a hangulatom, ami a béka segge alatt volt.