Korlátozott szabadság //befejezett//

Harminckilenc

- Máris összecsomagolom. - pár perc múlva vissza is jött kezében a megmaradt szeleteket tartalmazó dobozzal. Lássan elvettem tőle, és megvártam, míg szerelem fizet.

Kocsiból szótlanul meredtem a hat emeletes fehér épületre, melynek ablakain rácsok helyezkedtek el. A fal egy két helyen megkopott, de ezen kívül más hibát nem tudtam volna mondani, kívülről.
- Biztos, hogy be akarsz menni. - válasz nélkül nyitottam ki a kocsi ajtaját és indultam el a fehér ajtó irányába, melyen a festék kifogástalan állapotban volt. Megéreztem Grayson kezeit vállamon biztatás képpen. Lenyomtam a kilincset és beléptem. A földszinten az iroda ajtaja volt látható mellette egy lifttel. A szemben lévő falnál volt egy lépcsősor, és voltak ülő alkalmatosságok, asztalokkal. A nagy helyiség közepén csak egy üres tér volt, ahol elszaladt egy-két ápoló.
- Merre kell menni? - néztem fel rá.
- Először az igazgatónál kell aláírni pár papírt. Elmondja mit kell tudnod, és ő élvezet minket oda.
- Akkor menjünk. - indultam el az iroda felé. Bekopogtam a szintén fehér színű ajtón, amire rögtön jött is a válasz.
- Szabad. - remegő kezekkel kinyitottam és beléptem a helyiségbe. Az iroda közepén volt az igazgató dolgozóasztala, ami előtt két szék volt.. Mind a két oldalán szekrények sorakoztak. A helyiség közepe itt is üres volt, annyi különbséggel, hogy a padlón egy fehér szőnyeg helyezkedett el. Minden fehér színű volt.
- Jó napot. - köszöntünk egyszerre.
- Jó napot. Kérem foglaljanak helyet. - intett a székek felé, de mielőtt leültünk kezét fogott Graysonnal, majd velem is akart, de én csak lehajtottam a fejem. Nem bírom ha egy férfi is hozzám ér, kivéve persze szerelmem. Ő mellette biztonságban érzem magam, nem úgy mint másnál. Hiába van itt, nem bírok hozzáérni máshoz. Összehúzott szemekkel nézett rám, de nem szólt érte semmit - Már vártam magukat. - ült vissza, így mi is leültünk. Kíváncsi tekintetem láttán rögtön megmagyarázta - Tegnap este felhívott a vőlegénye, hogy meg szeretné látogatni rokonát, személy szerint Isla Wilsont. - nagynéném nevét csak egyszer hallottam, akkor is az egyik bántalmazásom közben, az elrablásom alatt. Összeszorult a torkom és könnyek folytak végig arcomon.  Nem törhetsz össze! Most nem! Szedd össze magad! Az már a múlt, és most csak a látogatás a fontos! Letöröltem könnyeim, és válaszoltam rekedt hangomon.
- Igen, a nagynéném szeretném látni. - támasztottam alá állítását, és mondtam meg milyen családi kapcsolat is van közöttünk.
- Ez esetben alá kéne írnia pár papírt. - tolta elém a lapokat. Át se olvastam őket, csak gyorsan aláírtam. Bíztam benne, hogy ebből nem lesz bajom. - Rendben, akkor induljunk. - kapta fel az asztalról a kulcscsomót.
- Hogy van? - utaltam rokonomra, de a választol való félelem, miatt rászorítottam a mellettem sétáló, biztos pontot nyújtó férfi kezére.
- Sajnálom, de nem szolgálhatok jó hírrel. 16 és fél éve a klinikánk páciense. Ez idő alatt végig gyógyszeres kezelésben részesül. A csoportos terápiákon nem vesz részt. Az ide kerülése óta egy kislány rugdalózót szorongat. Úgy gondoskodik róla, mintha egy élő gyerek lenne. Többször ringassa, hogy elaltassal és próbálja megetetni. Nem kimosa, hanem inkább fürdeti. Beszél hozzá és szentül állítása, hogy az a ruha válaszol is neki. Úgy bánik vele, mintha a gyereke lenne. Az orvosokkal csak, akkor beszél, ha valamire szüksége van, neki, vagy a ruhának.
- És velem fog beszélni? - kérdeztem, miután kiszálltunk a liftből.
- Többször látogatta meg a fia, de neki nem válaszolt. Mindig nézzük a látogatást biztonsági okokból, és mindig ugyanazt tapasztaltuk, hogy szótlanul ül és csak a tipegőt öleli magához.
- Ezzel arra céloz, hogy velem se fog?
- Nem látok rá túl sok esélyt, de ez kiderül, amint bemegy. - mutatott rá az előttem lévő ajtóra. Mellette egy nagy rácsozot ablak volt, amin keresztül be lehetett nézni a szobába.
Kinyitotta előttem, és én megláttam Islát, ahogy a "gyerekének" altatót énekelt. Ahogy végigvezettem rajta tekintem, rögtön magamra emlékeztetett. Gyönyörű hangja volt. Ugyanolyan barna, gyűrűgöndör hajzuhataga és zöld íriszeim voltak mint nekem. Sima arcán mosoly húzódott. Ha nem egy elmegyógyintézetben lennénk, és nem egy tipegőt altatna, nem lehetne, azt mondani rá, hogy beteg. Tisza és ápolt volt, ő is, és a ruhája is. Tudtam, hogy észrevette jelenlétem, mégse reagált rá semmit. Hirtelen ötletből kapcsolódtam be az éneklésbe. Könnyen ment, hiszen nekem is mindig, ezt énekelte anyum kiskoromban.

Gyermekem, ó, aludjál,
alszik már a kismadár.
Pihen az erdő s a rét,
erdőben az őzikék.

Holdfény ragyog odakint,
ablakodon betekint.
Rád nevet a holdsugár,
gyermekem, ó, aludjál.

Csendes és néma a ház
Álmodra az ég vigyáz
Nem mozdul már senki sem
Az egész világ pihen

Elül a nagy lárma már
Álmod majd valóra vál
A földre az est leszáll
Gyermekem , ó aludj már

Náladnál nincs boldogabb
Édes, mély álom fogad
Álomba hív már az éj
Aludj el kicsim, ne félj

Anyád itt van teveled
Hunyd le a kicsiny szemed
Édes álom vár ma rád
Gyermekem, ó aludj már!
~ Mozart - Altatódal ~

Amire befejeztük a dalt egymás szemébe néztünk. Mindketten bőgtünk, mint az óvodások. Nem birtokoltam információt, hogy ő miért is sírt pontosan, de én az emlékek miatt, hogy az akitől ezt oly sokszor hallottam, az már nincs az élők között.
- Kaylee? - kérdezett rá névemre. Döbbentemben elkerekedtek íriszeim, de amint felfogtam mit is kérdezett pontosan, heves bólogatásba kezdtem.
- Én vagyok az. - adtam hangot válaszomnak.
- Vigyázz Ethannal! - figyelmeztetett fiáról, bár ezzel már elkésett és ennek gondolatra, lábaim összecsuklottak. Nem ismer, mégis figyelmeztet. Meg akar óvni a saját fia ellen. Engem, aki miatt elveszítette gyerekét, és erre a szörnyű helyre került. Védeni akart, és nem nekem esni a történtek miatt. Hogy lehet ilyen jószívű velem, mikor beteg.  Gondolataimból, egy engem ölelő hideg kar zökkentet ki. Ez nem Grayson. Fátyolos tekintetem vezettem fel, az engem ölelő személyre. Íriszem rögtön találkozott Isláéval. - Miért sírsz? - simított arcomra óvatosan.
- Már késő. - szorítottam magamhoz. Különleges módon ugyanolyan biztonságban éreztem magam, mint Grayson karjai között.
- Úgy sajnálom. Tehetek érted valamit? - kérdésén nagyon megdöbbentem, és ez miatt keserves sírásom is abba maradt. Biztos, hogy beteg?
- Gyógyulj meg, és legyél az én anyukám. - szorítottam magamhoz mégjobban. Nem értettem miért kértem, hogy pótolja anyut, de nem is érdekelt csak az, hogy meggyógyuljon.
- Megfogok, miattad megfogok. - kezdett el ő is újra sírni. Nem hittem a fülemnek.  Tényleg miattam gyógyulna meg. Pont miattam, aki ugyanúgy beteg, és nem tudja feldolgozni a történteket. Fájt beismerni, de jobban ütöttem rá, mint bárki másra a világon.
- Lejárt az idő. - hallottuk meg az orvos, döbbent szavait.
- Vigyázz magadra. - engedett el és búcsúzóul egy apró puszit nyomott arcomra.
- Gyógyulj meg. - kértem mégegyszer, majd leutánoztam cselekedetét. Mivel egy lépéssel Grayson előtte estem össze, így miután felálltam, csak hátranyújtottam a kezem, amit nem volt rest megfogni. Mellém lépett, hogy kényelmesebb legyen tartani a kezünket.
- Kaylee.
- Igen. - néztem vissza rá szipogva.
- Rád szeretném bízni Tracyt. - nyújtotta felém a rugdalózót. Mosolyogva vettem el tőle és öleltem magamhoz. - Ha velem van, csak hátráltatna, hogy gondoskodnom kell róla. - szavai megerősítették, azt az elméletet, hogy igenis beteg, hiába viselkedett, úgy az előbb, mintha egészséges lenne.
- Vigyázni fogok rá, és amint lehet meglátogatlak. - bólintott egyet, majd az ágya felé sétált és lefeküdt rá. Elálltunk az autóból, hogy az igazgató be tudja zárni. Hirtelen öleltem magamhoz Graysont, amin meglepődött, de ő is körém fonta karjait..
- Beszélt velem. - néztem fel rá.
- Büszke vagyok rád. - lehet egy apró puszit ajkaimra. Fura érzés volt, hogy még egyszer se csókolt meg magától rendesen, de betudtam annak, hogy félt a reakciómtól, amiről még én sem tudtam mi lenne. Akkor csókolt meg normálisan, mikor én kezdtem. - Menjünk. - bólintottam egyet és indultunk el a lift felé.