Csillaghullás

5.

Endre bá elköszönés előtt még bejelentette:

– A következő órán is az emberalak ábrázolással foglalkozunk, és ha minden a terveim szerint alakul, akkor élő modellt is fogok tudni nektek szerezni.

Osszián még sosem rajzolt élő modellről, ahogy valószínűleg senki más sem a teremben, ezért mindenki izgatottan kezdett beszélni. A csigalépcsőn lefelé haladva is ez volt a téma. Osszián Nóri mellé sodródva szólalt meg.

– Ez izgi volt. Vajon milyen modellt tud szerezni nekünk Endre bá?

– Remélem, nem az idióta gyúrós fiúkat, akik mindig imádják mutogatni magukat.

Osszián felprüszkölt. A gyúrós fiúk csoportjába Rókán és Kornélon kívül Bálint is beletartozott. Osszián gyomrában ideges kavargás kezdődött a gondolatra, hogy milyen lenne a fiút lerajzolni az élő, előtte álló, hús vér Bálint alapján.

*

„Na? Jutottál valamire a faktotokkal?”

Osszián még haza sem ért, a lift felé tartott, amikor megrezzent a telefonja.

„Éppen emberalakot rajzolunk, ami kapóra jön, de nem sokat láttam senki rajzából. De jövő csütörtökön folytatjuk.”

Bálint látta az üzenetet. Osszián várta a választ, de mire felért az ősrégi lifttel a tizedikre, az nem érkezett meg.

Amikor belépett az ajtón, dübörgő zene fogadta. Eszerint Auróra még mindig Devecserit gyászolta. Osszián elhúzta a száját az énekes hörgésére, de a Korpiklaaniban legalább volt hegedű.

Ledobta a táskáját a szobájában, aztán becsukta az ajtót, hogy kevésbé szűrődjön be a zene, majd nekilátott a leckének. Ujjai bizseregetek a vágytól, hogy inkább a rajzfakton elkezdett férfi alakját rajzolja, de ellenállt. Később, bűntudat nélkül sokkal jobban fogja élvezni a rajzolást.

Tíz perc múlva, amikor Osszián körzővel és vonalzóval épp egy paralelogrammát szerkesztett, Auróra rontott be a szobájába, majd szó nélkül Osszián komódjához lépve kihúzta a legfelső fiókot, és kivette belőle Osszián vázlatfüzetét.

– Mit művelsz? – Osszián a fiók hangjára olyan gyorsan fordult meg a pörgős székén, hogy egy pillanatra elszédült. Talpra ugrott és kikapta a húga kezéből a vázlatfüzetet.

– Csak bizonyítékot keresek.

Osszián magasra vonta a szemöldökét.

– Mégis mire?

Auróra felszegte a fejét.

– Arra, hogy velünk együtt shippeled Bálintot és önmagadat.

Osszián párat pislogott, aztán elnevette magát, de érezte, a hangja nem csendül eléggé természetesen.

– Nemtom, miről beszélsz.

– Oszkó, minimum négyezerszer hallottam a sztorit, amikor két éves korodban lerajzoltad az első macskát, és mennyire tökéletes volt a bajszával, meg mindennel. Igaz, hogy engem akkor még bőven pelenkáztak, de minden egyes nap láttalak rajzolni. Tudom, hogy te vagy Páli Malvina.

Osszián megrázta a fejét. A szíve hangosan dübörgött a mellkasában a lebukás riadalmára.

– Az meg ki?

– Aha, szóval nem jegyezted meg azt, aki a Basszián csoportban a legjobb rajzot csinálta, és mindenki odáig van érte.

– Ja, most, hogy mondod... – bólintott, aztán visszaült a leckéje mellé, kezében szorongatva a vázlatfüzetet. – De nem én vagyok. Komolyan.