Csillaghullás

13.

Tizenharmadik fejezet, amelyben Osszián coming outol

Auróra Osszián üvöltésére kapta fel a fejét. Róka is megfordult, és felé nézett. Osszián csak az alakjukat látta a távoli bejárati ajtó lámpájának fényében. Elátkozta a panelrengeteg tervezőjét, aki egymás mellé két tízemeletest húzott fel, mert kezdett elfogyni tüdejéből a szusz, pedig csak félúton járt. Éppen gyorsabb iramra kapcsolt volna, amikor felzenélt a telefonja.

Megtorpant. Soha nem hagyta figyelmen kívül, ha valaki hívta, mert mindig lehetett esélye, hogy az apja az. Pár pillanatig tétovázott, aztán kikapta a mobilt a zsebéből.

Az apja vigyorgott rá a kijelzőn.

Osszián felnyögött. Hangosan lihegve gondolta át a lehetőségeit. Választania kellett, hogy az apjával beszél, vagy inkább megöli Rókát. Egy egészen rövid pillanatig gondolkodott, aztán felsóhajtott, és elhúzta a kijelzőn a zöld hívásfogadás gombot.

Auróra és Róka még mindig az ajtó előtt álltak, amikor Osszián a füléhez emelte a mobilt. A húga idegesen hadonászott a karjával, mondott valamit, de Osszián nem értette, mit beszél. Róka válaszul megrázta a fejét.

– Szia, apa – szólt bele Osszián a telefonba, de közben folyamatosan Aurórát és Rókát figyelte.

– Kisfiam... csak azért hívtalak, mert láttam valamit a Facebookodon.

A francba! Már el is felejtette, hogy kiposztolta, együtt járnak Bálinttal.

– Öhm... én raktam ki, hogy Bálint és én...

– Ja, akkor jó. Csak mivel említetted, hogy hírbe hoztak, arra gondoltam, talán feltörték a fiókodat. De örülök, hogy semmi ilyesmi nem történt.

Osszián elgyengült. Vadul vágtató szívét átmosta a szeretet. Legszívesebben az apja nyakába ugrott volna, és végkimerülésig hajtogatta volna a fülébe, hogy köszönöm.

– Minden oké otthon? – kérdezte az apja, aki talán értette, miért van olyan csend a vonal túlsó végén.

Osszián Aurórát figyelte. A húga éppen ellökdöste Rókát a másik irányba, aki megrázta a fejét, de azért ment. Osszián csalódottan vette tudomásul, hogy Rókát januárig nem fogja látni, addig be sem húzhat neki egy isteneset. Auróra eltűnt a bejárati ajtó mögött.

Osszián a szomszédos panel falának dőlt a kukatáróló ajtaja mellett és felsóhajtott.

– Minden rendben – válaszolta Osszián az apjának.

Bálint mellé sétált. Osszián a fülére szorított telefonnal bámult rá. Teljesen megfelejtkezett róla, hogy a fiú is ott van vele. Elszégyellte magát, és inkább a cipőjére nézett.

– És nálad mi újság?

– Karácsonyi őrület.

– Mikor jössz haza? – bukott ki belőle, pedig mindig megfogadta, hogy nem nyaggatja ezzel az apját.

– Huszonnegyedikén. Még négy nap.

– Már várom.

– Én is. – Osszián tudta, hogy az apja mosolyog a túloldalon. – Majd még hívlak. Holnap videócseteljünk!

– Rendben.

Osszián kinyomta a telefont és a zsebébe dugta. Fejét hátra hajtotta a hideg falnak. A panel rücskös, koszbarna oldala nyomta a fejbőrét, de nem törődött vele. Bálint fekete foltként simult a látótere szélébe.