Csillaghullás

21.

Huszonegyedik fejezet, amelyben Osszián és Bálint nem szakít január 15-én

Osszián idegesen járkált a szobájában. Ritkán fordult elő, hogy még a rajzolás sem nyugtatta meg. Bálint órák óta nem volt elérhető, és Osszián már háromszor ráírt, hogy minden rendben van-e vele. Kezdte megérteni, mit érezhetett Bálint, amikor a szilveszteri csók után ő napokra felszívódott. Mintha a Karma most visszaadná neki a jussát.

A telefonja 00:42-t mutatott, így Osszián feladta a zsebkendőnyi szobájában való ide-oda csámborgást, és lefeküdt az ágyba. A csillagok halványan derengtek a plafonon, de a látványuk csak elszomorította. Az apjának annyi munkája akadt a héten, hogy csak egy rövid telefonhívásra futotta a hétvégén, ami kifejezetten kínosra sikeredett Auróra terhességi tesztes esete miatt. A beszélgetés közben Osszián csak ült és hallgatott. Az apja azt mondta, nagyon sok a munka az építkezésen, így valószínű, hogy nem tud hazajönni a legközelebb tervezett hétvégén.

Ossziánnak a szobája sötétjében újra és újra eszébe jutott az a sok visszautazós vasárnap, az a sok rövid szombat, az elmaradt mozik, a kihagyott beszélgetések. Látta maga előtt az apja szeme alatti karikákat, a lassan őszülő szakállát és halántékát. Normális az, hogy harmincöt évesen az apja őszül? Osszián torkában egyre nagyobbra nőtt a gombóc. Bálint apja és az övé ég és föld voltak, de ettől az apja hiánya csak még jobban fájt. Egy olyan apa, mint Bálinté fele annyira sem hiányozna, ha csak havonta látná. Vagy mennyivel könnyebb lenne az élete, ha az apja lelépett volna, mint Nóri esetében. Nem szorítaná ez a fájó hiány. A sötétben világító csillagok most csak zavarták, mint hogy megnyugtatták volna. Megrázta a fejét. Tudta, megint hülyeségeken gondolkodik.

00:56-kor megrezzent a telefonja.

„A mamámnál vagyok.”

Osszián ülésbe tornászta magát az ágyban, nekidőlt a nagypárnának. Minden álmossága egy szempillantás alatt tovatűnt.

„Minden rendben?”

„Megvagyok.”

„Felhívhatlak?” Gépelte Osszián gondolkodás nélkül.

„Nem tudom.”

Ez a két szó megrémítette Ossziánt.

„Csak látni szeretnélek, hogy minden oké.”

Bálint erre nem reagált azonnal. A másfél percnyi csend egy egész örökkévalóságnak tűnt Osszián számára, mire végre megérkezett Bálint válasza.

„Sötét van. A mamám pedig már alszik.”

Osszián begépelte, hogy „Akkor csak a hangodat szeretném hallani.”, de visszatörölt, mert újra eszébe jutott az első csókjuk utáni pár őrült nap, és az is, hogy Bálint tiszteletben tudta tartani, amit ő kért, pedig valószínűleg neki is éppen ilyen nehéz volt.

Osszián mélyre vackolta magát a takaró alatt, úgy válaszolt.

„Bárcsak tudnék segíteni.”

Bálint nem írt többet. Osszián percekig bámulta a kis ikont a szavai mellett. Bálint zöld pöttye mutatta, hogy még ő is ébren van. Osszián felsóhajtott, a párnája alá dugta a telefonját, és összeszorította a szemét, hátha úgy gyorsabban jön az álom.

*

Január tizenötödike. Osszián egy hónappal ezelőtt megváltásként várt erre a napra, hiszen most kellett volna szakítaniuk mindenki szeme láttára. Az elmúlt hetekben számtalan jelenetet képzelt el, például vízzel arcul öntött Bálintot az ebédlőben, verekedésbe torkolló szakítást a focipályán, folyosón végigvisszhangzó kiabálást; de arra nem számított, hogy egy szokásosnál is szótlanabb Bálint várja majd reggel, és zsebre tett kézzel, nyakát a vállai közé behúzva áll a kapu mellett.