𝐃𝐲𝐧𝐚𝐬𝐭𝐲 [𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬]

4.

Hogy is mondjam? Milyen érzés az mikor a nővéred arra ébreszt fel, hogy pakolj mert költözöl egy időre? Kissé kétségbeejtő nem de?

Így indult a reggelem. Egy enyhe szívinfarktust kaptam a hír hallatán, majd értetlenül rohantam le mamához.

- Ugye ez csak vicc? — álltam meg egy szál hálóingben a nagyi és Anderson előtt döbbenten.
- Előtte öltözz fel! — utasított éles hangon mama.
- Sarah mi történt, hogy el kell mennem? — lépett be a helyiségbe értetlenül Lando, akin szintén pizsama volt és az ő tekintetében sem volt elkerülhető az összezavarodottság.
- Téged is elküldtek? — suttogtam Landonak, aki hevesen bólogatott, eközben mindketten értetlenül meredtünk egymásra.
- Az Isten szerelmére öltözzetek már fel! — kapott nagyi idegesen a fejéhez, majd felállt a székről és ott hagyott minket. Anderson a fejét vakargatta, majd intett, hogy üljünk le.

Lando az asztalra támaszkodva, én pedig a szék háttámlájának dőlve vártam, hogy megtudjuk miért kell elmennünk.
- Gyerekek tudjátok, hogy már lassan agyvérzést kapunk kettőtök harciaskodásától. — nem kertelt Anderson. — Sarah-val arra gondoltunk, hogy mindkettőtöknek jobb lenne a változás..
- Ezt, hogy érted Anderson? — kérdeztem a homlokom ráncolva.
- Nemsokára beindulnak újra a futamok, neked meg Roisin elkezdődik az iskola. — Landoval összenéztünk, mert sejtettük, hogy mire akar kilyukadni Anderson. — Talán, ha Landot elkísérnéd a futamokra..
- Na még mit nem! Nem vagyok én a vakvezető kutyája.. — álltam fel idegesen, aminek hatására majdnem hátracsattant a szék, de Lando elkapta és olyan vigyorral nézett fel rám mintha a világot mentette volna meg a kipusztulástól. Most ezért körbe kellene tapsolnom?
- Nem is várjuk el ezt természetesen, de támogatnánk ha Lando családjához költöznél egy kis időre. Már beszéltünk anyádékkal — nézett Landora, aki pislogni se mert — ők örülnének, ha Roisin is ott lenne. Flo-t meg Cisca-t ismered, meg biztosra veszem, hogy Olivert is. — fújtatva ültem vissza a székre, amit Anderson türelmesen figyelmen kívül hagyott.
- De, hogy fogok tanulni? — néztem értetlenül.
- Vagy a helyi iskolába fogsz járni, vagy magántanuló leszel. Te döntöd el.
- Inkább lennék magántanuló.. — húztam el a számat. Igazából semelyik felvetést sem tetszett, legfőképp az, hogy Landohoz leszek ragasztva szinte.
- Papa ez mennyi idő lenne? — túrt a a hajába keserves arccal Lando.
- Mi mennyi idő? — ráncolta a szemöldökeut, úgy mintha ezt a kérdést világ életében egyszer sem hallotta volna. Életemet teszem rá, hogy hallodta már. Csak még jobban incselkedik velünk.
- Meddig kell Roisinnal élnem? — pillantott rám rettegve Lando. Ezt úgy mondta, mintha tíz éve kényszer házasságban élnénk.
- Veled remélem egy percig sem.. — Anderson a kijelentésemre csillogó szemekkel kacsintott rám, amolyan "na majd meglátjuk" nézéssel.
- Hány napról van szó? — faggadta Lando a nagyapját.
- Napok? — nevetett fel jóízűen Anderson. Kicsit szadista volt ránk tekintve, hisz számunkra az is kín ha egy légtérben vagyunk. — Hetek, sőt hónapok!
- Hogy mi van? — döbbentem le, mellettem ülő lángész pedig eltemette magát, vagyis próbálta.

Ezután jelent meg Katie, aki hatalmas vigyorral az ajkain sétált ide hozzánk.
- Szóval? Elmondtad nekik ugye? — vezette szórakozott íriszeit Andersonra, aki ugyanígy nézett vissza rá.
- Hogyne! Majd kicsattanak a boldogságtól, csak rájuk kell nézni! — levakarhatatlan vigyor jelent meg Anderson idős, karakteres arcán. Mi Landoval megszégyenítve, szívszaggatva fürkésztük a nővérem.
- Azért ennyire nem kell örülni.. — nyugtatgatott minket. Erre csak vicsorogni tudtunk neki.
- Mikor indulunk? — hunytam le a szemeimet fáradtan, már a gondolattól is kimerültem.
- Holnap. — vágta rá Katie, mire szinte kiestek a szemeim a helyéről, olyan nagyra nyitottam.
- Mi van?! — horkantott fel Lando.

A beszélgetés után, ami nem is beszélgetés volt hanem kényszer. Dühösen siettem vissza a szobámba ahol a sírógörcs kerülgetett. Szinte minden porcikám remegett az idegességtől. Még, hogy én ezzel a balfékkel legyek hónapokig? Még mit nem! Nincs az a pénz!