𝐃𝐲𝐧𝐚𝐬𝐭𝐲 [𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬]

3.

- Kelj már fel az Isten Áldjon meg! — rontott be a szobámba éles hangon Katie.

- Hagyj már.. — motyogtam álmosan.

- Na ezt te sem gondoltad komolyan! — abban a másodpercben lerántotta rólam a takarót, amitől kirázott a hideg.

- Fejezd már be! — ültem fel idegesen.

- Már befejeztem. — vont vállat. — Öltözz, mert sétálunk egy kicsit! — én furcsán néztem fel rá, Katie nem viccelt. — Szerinted ennyire vucces kedvemben vagyok? Hát nem! Egy, kettő! — tapsolt a kezeivel, mire unottan keltem ki az ágyból.

- Te miért nem költöztél még el? — kérdeztem Katietől, ami elég furcsán jött ki.

- Most te elakarsz küldeni? — háborodott fel.

- Nem! Mármint csak kérdeztem.. — rúgtam bele egy kavicsba, ami a lábam elé került. — Ha én annyi idős lennék, mint te én már elmentem volna jó messzire.. — kacagtam fel.

- Ugye tudod, hogy nem vagyok olyan sokkal idősebb nálad? — fonta össze a karjait maga előtt.

- Persze, tudom. De akkor is! Nem mindegy, ha az ember tizenhét éves vagy húsz.

- Persze nem mindegy. De fiatalabbnak jobb lenni, hidd csak el. — forgattam meg a szemem erre. — Ne forgasd, mert kinyomom! — nevetett fel.

- Azt merészeld meg! — kezdett el szaladni Katie elől, aki egy idő után becsatlakozott a rohangálásba.

- Jó volt a séta? — érdeklődött vidáman Anderson, miközben besegített a kertésznek az udvarban.

A házunk nincs közel semelyik városhoz sem. Ez a régebbi időkből maradt meg. Mindig is a dinasztiánkké volt ez a porta. Az egész rezidencia a semmibe helyezkedik el. Mezők és erdők veszik körül vagy felváltva.

- Nagyon! — nevettünk, majd ránk is hagyta, mi pedig bementünk a házba. A konyhába siettünk, ahol egy pohár vízzel próbáltuk enyhíteni a fáradalmainkat.