𝐃𝐲𝐧𝐚𝐬𝐭𝐲 [𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬]

1.

- 2 hónappal ezelőtt

- Ugyan mama nem kell a mellé beszélés! Tudjuk, hogy nem nyaralni vagyunk Londonban! — pakol kissé megvetően ki a bőröndjéböl Katie.

- Katie drágám, ez az utazás nagyon fontos a számomra, kérlek értsd meg és bízz bennem.. — kedvesen kéri Katiet, hogy fogadja el a helyzetet. Katie megadja magát és megértően bólint, vagyis csak próbál megértő lenni.

- Köszönöm! — mama ad egy puszit a hajára, majd összecsapja két tenyerét és izgatottan kezd el mosolyogni, inkább vigyorogni.

- Mi az mama? — nevetem el magam a furcsa fején.

- Arra gondoltam, hogy a mai nap lehetne egy csajos, Nagymama-Unokás nap! Mit szólnátok hozzá?

- Ez fantasztikus ötlet! — nézek Katiere, aki csak mosolyogva bólint és hátra dobja félhosszú sötétbarna haját.

Katie sokkal inkább szeszélyesebb személyiség. Sosem mutatja ki úgy az érzéseit, viszont haláli őszinte. Mindig mer szembeszegülni és szög egyenesen kimondja a véleményét. Azonban, ha önmagát védi, olykor áttapos másokon. Nagyon meg tud bántani másokat. Mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, ahogy Katienek is, de ha valakit nagyon szeret, akkor személy felé a legangyalibb teremtés tud lenni.

- Gyors kérdés! — állítom meg magam előtt a nagyit.

- Mi lenne az? — teszi fel a kérdést nagyi, Katie pedig furcsálva néz engem.

Éppen a város nézés közepén jártunk, meg kell hagyni London igazán gyönyörű, de hirtelen mintha beugrott volna valami. Egy kis kétkedő érzés..

- Mama, mire megy ki ez az egész? Miért kellett ennyire kiöltözni? Hová viszel minket? — ugyanis koktélruhában és magassarkúban nem mindig jár az ember várost nézni.

- Igen.. — tűr egy tincset a füle mögé Katie. — Már felakartam tenni ezt a kérdést. Nos? — mama elhúzza a száját.

- Kérlek lányok! — olyan könyörgően néz ránk a nagyi, hogy inkább jobbnak láttuk nem firtatni ezt. Majd kiderül végülis.

Egy negyed óra sétálgatás után meg is álltunk egy nagy fehér épület előtt, ahová özönlöttek be a szépen felöltözött emberek. Mama pedig idegesen szemlélte a helyet.

- Lányok, ahogy tanítottam nektek. Illedelmesen! — fordul felénk parancslóan.

- Mint mindig.. — mormogja az orra alatt Katie, majd belekarol mama karjába, ahogy mindig is csináljuk.

- Roisin? — néz rám mama, én pedig egy nagy sóhaj után ugyanazt teszem, mint Katie.

Felmentünk a hosszú fehér lépcsőn, ami márvány kövekkel volt kirakva. A bejáratnál üdvözöltek minket és egyeztettük a névsor listát. Ezután beléptünk a hatalmas terembe, ahol rengeteg magas, fehér terítővel terített asztal volt kipakolva, amihez nem jártak székek. Mama és Katie a tálcáról elvettek egy-egy pohár pezsgőt. Nekem még nem lehet inni nyilvános helyen a korom miatt. Mama szóba elegyedett pár magas rangú emberrel, jól ismer itt mindenkit. Mi Katievel csak mosolyogtunk és csináltuk azt, amire tanítottak minket.

- Örülök, hogy összefutottunk Mrs. Collinson, remélem még az este folyamán találkozunk! — búcsúzik el a hölgytől mama.

- Én is örvendtem Mrs. Clarke és persze lányok nektek is! — mosolyogva bólintunk, majd elindulunk az asztalunkhoz.

- Szipirtyó.. — morogja az orra alatt mama.

- Na de Nagyi! — hülledezik Katie, de én csak nevetek az előbbin.

- Bocsánat, de kikívánkozott! — mentegetőzik mama. — Ott van a mi asztalunk! — mutat arra a helyre, ahol egy úriember és egy fiú cseverészik egymással.

- De hát az foglalt! — értetlenkedik Katie.

- Pont ez a lényeg. — köszörüli meg a torkát mama, majd üdvözli az ott állókat, amikor odaértünk.

- Ó.. — suttogom alig hallhatóan, de az ott álló fiú azonnal meghallja és rám kapja a tekintetét. Barna göndör haja tökéletesen párosul azokkal a gesztenyebarna szemeivel, amikben egy pillanatra el is veszek, de amikor felismertem magam, zavartan pillantok le a terítőre.

- Lányok, hadd mutassam be nektek Anderson Norrist és az Ő unokáját Landot! — mint kiderült, Lando továbbra sem veszi le rólam a tekintetét.

- Szia..