Zavaros szálak

Epilógus

"Még mindig olyan gyönyörű ez az Olaszország!" Liz csak úgy áradozott a körülöttük elfutó tájról, ahelyett hogy az utat figyelné.

"Drágám, nem vagyok ütközős kedvemben!" Szólt rá Feliks, játékosan megdorgálva a párját. "Vagy ha ennyire elvarázsoltak a hegyek, vezethetnék én is."

"Na azt már nem! Már levezetted a részed, a maradék pár percet csak kibírom. Még a kicsivel is." Ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki a magáét. Ilyenkor a lengyel csak hagyni tudta, olyan makacs volt mint egy női testbe bújt szamár- bár ezt a párjának sose vallaná be. Túl fájdalmasnak tűnt az ütés amit Gilbertre mért a serpenyővel. De a kicsi említésénél nem tudott nem odanézni Liz nagy hasára, már hét hónapos volt a kisfiuk. A férfi nagyot sóhajtott, de egy mosollyal a száján.

"Olyan szép vagy, tudod?" Kiszedett egy kósza tincset a magyar arcából és gyengéden a füle mögé helyezte. Majd minden figyelmeztetés nélkül egy gyors puszit nyomott a nő arcára.

"Te!" A nő kicsit megrezzent és tett egy kis kitérőt a sávjából. "Nem az előbb mondtad hogy nem akarsz ütközni? Hát akkor bírd ki ezt a maradék utcát." A nő vezetés közben gyorsan oldalba bökte a könyökével a férjét, ezzel jelezve számára a mondata véglegességét. A szőke csak felszisszent, de visszaszólni már nem mert. Csakhamar vége lett a kacskaringós utcának, és elértek egy emeletes házig. Halványpiros falait hatalmas, sárga keretes ablakok díszítették, a kertje tele volt színesebbnél színesebb növényekkel. A kerítése fából volt, akárcsak a terasz és a bejárati ajtó. Amint leparkoltak az épület előtt egy ismerős hang köszöntötte a párost.

"Elizabeta? Feliks?" Jött a hang a kertből, ami egy új barátjukhoz tartozott. Kis idő múlva már az autó előtt állt, izgatottan mosolyogva az újonnan jött vendégekre. Rozsdabarna rövid hajából mindig kiállt egy tincs a feje bal oldalán - akárcsak most is. Nagy borostyán színű szemeitől, pisze orrától és az állandó angyali mosolyától a lengyelnek mindig egy kisgyerek jutott eszébe valahányszor csak ránézett. Igaz, sokkal fiatalabb is volt mint ő vagy a felesége, közel egykorú volt Ludwiggal. Miközben Feliks kiszállt, a vidám házigazda Lizus körül sürgölődött.

"Feli!" Lizus gyakorlatilag a nyakába ugrott az olasznak. "Olyan jó újra látni. Tényleg sajnálom hogy nem tudtunk karácsonykor eljönni."

"Áh, ugyan! Tudjuk hogy elég híresek vagytok. Amúgy még mindig festesz annak az orosznak?" Feliciano izgatottan kérdezte, de a szeme nem Lizus szemét nézte. A lengyel elmosolyodott; az olasz nagyon izgatott volt a kicsi miatt. Éppen Franciaországban tevékenykedtek, Feliks üzleti papírok és tervek közé temetve, Lizus meg annak ellenére hogy csomó karácsonyi megbízást kapott még mindig volt ideje 'titkárnősködnie' férje részére - komolyan, Feliks életének legjobb döntéseként kezelte a házasságukat - és kiderült hogy Lizus gyereket vár tőle, a fiatal házaspár azonnal elújságolta barátaiknak. Legfőképpen Feliciano tüzelődött föl, és postán el is küldött a párizsi szállásukra egy csomó, de tényleg, rengeteg játékot a kicsinek. Pedig még azt se tudták hogy fiú lenne vagy lány! 

"Aha.. Elvégre ő volt az aki megengedte hogy maradjunk. És mindig olyan boldog amikor küldök neki egy festményt. Mivel annyira gyönyörű ez az Olaszország, le is festem!" És ezzel elkezdett áradozni a fiatal olasznak, kezével vadul hadonászva a különböző dolgok irányába amiket említett. Feliks magában elmosolyodott, olyan boldog volt a felesége és ez neki bőven elég is a boldogsághoz. Egy apró sóhaj után odasántított a beszédes asszonyhoz és karon ragadta, aki észre sem vette jelenlétét mindaddig amíg a lengyel gyengéden meg nem csókolta. Erre persze elpirult, zavarodottan pislogott vigyorgó férjére.