Zavaros szálak

X. Fejezet

Gilbert némán ült a kanapén, próbálta földolgozni a hallottakat. Egyszerűen nem akarta elhinni a történteket. Megfigyelése szerint öccse is hasonló lelkiállapotban volt, hatalmas sóhaj hagyta el a száját.

"Még aznap hajnalban sikerült elérnünk a főnök csapatait és Raivis ellátta őket." Fejezte be a történetet az író.

"Milyen főnök?" Kíváncsiskodott West.

"Ivan Braginsky. Egy nagyon befolyásos veterán katona aki... nos, imádja a művészetet. Én, Elizabeta és Fekiks amolyan személyi szórakoztatói vagyunk, Raivis meg az orvosa." Magyarázta el a németeknek Tolys.

Gilbert még tudakolózni akart erről a katonáról, de egy zárcsörgés gátat szabott a kérdéseinek. Hamarosan nevetgélés töltötte be házat, ugyanaz az élettel teli nevetés ami régen még az apjuk kertjét is mikor fogócskáztak, ugyanaz a dallamos nevetés volt. A testvérpár alig akart hinni a fülének. A hangot egy mélyebb, idegen férfi hangja szakította félbe, a hangzásból kiindulva oroszul beszélt.

Az író erre rögtön fölpattant a székből és az ajtó felé sietett. Mintha aggodalom is megjelent volna az arcán, majd kisvártatva visszajött a csukott ajtó másik oldaláról egy hatalmas szatyorral amit a sarokba rakott le.

"Minden rendben?" Az aggodalom nem tűnt el az arcáról, sőt, még erősebb lett hogy Gilbert rákérdezett.

"A főnök akiről meséltem, Ivan Braginski, üzente Feliksékkel hogy vacsorára át fog jönni." Egyből lejött hogy miért lehetett probléma ez a láthatóan kényelmetlenül álldogáló írónak.

"Te jó ég, milyen modortalan vagyok!" Kiáltott fel Gilbert. Az tény hogy néha teljesen el tudja felejteni a apróbb formaságokat ha elég fontos a cél. Ez általában csak annyira terjedt ki mint mondjuk a mocskos ruhában betörés egy hálószobába, vagy éppen hogy egy nem túl eltakart testtel közölte mondandóit. De ez sosem fajult el addig, hogy elfelejtkezzen bemutatkozni! Mellesleg ez a viselkedés az öccsére is igaz volt, különösen vicces szituációkat okozott még kisgyerek korukban köztük és Eliza között.

"Be sem mutatkoztunk! Én Gilbert Beilschmidt vagyok, ő meg az öcsém, Ludwig Beilschmidt." West egy röpke másodpercig összezavarodva figyelte bátyját, de neki is hamarosan leesett.

"Öh- igen. Elnézést." Zavartan köszörülte meg a torkát. Tolys először mintha meglepettnek tűnt volna, de rögtön felváltotta azt egy mosoly.

"Rá se rántsanak. Valahogyan sejtettem..." Az utolsó mondatrész nagyon elkapta Gilbert figyelmét. Gyanakodva méregette az írót, kíváncsi volt mire alapozta a megérzését. Őszintén nem volt ötlete.

"Már bocsánat, de honnan?" Ludwig tette föl a kérdést, láthatóan hasonlóan gondolkozott mint a bátyja. East magában elmosolyodott, tényleg egy olyan éles eszű öccse volt, mint saját maga. 

"Hát, nekem Feliks említett hasonló nevű embereket pár hónapja. De hogy ő honnan tudta, halvány lila gőzöm sincs." Tolys megvonta a vállát. "Jöjjenek, bemutatom önöket nekik."

A testvérek némán követték a litvánt. Az író még gyorsan bekukkantott a konyhába, valamit lebeszélt az ott sürgölődő Raivisszal majd egyenesen a lépcső felé vette az irányt. A lépcsőforduló tele volt festve virágokkal, Gilbert széles tudásával azonban csak a napraforgót ismerte fel. Az emelet hasonlóan volt kidekorálva mint lent, a fehér betonfalaknak csak a rajzok adtak életet. Egy csomó ajtó nyílt a folyosóról, mindegyiken lógott egy fatábla. Csak most kezdte el sajnálni hogy nem tulajdonított nagy jelentéket a nyelveknek, mert minden cirill betűkkel volt írva. Az egyik ajtó azonban feltűnően jó állapotban volt, de annyira, hogy arra még saját maga is büszkén mondta volna hogy tiszta. Tolys egy ugyanolyan fehér ajtó előtt állt meg, a tábláján két szó volt. Odabentről halk beszélgetés szűrődött ki, a hangsúlyból ítélve vidám dolgokról csevegtek. Az író hátranézett, majd Ludwig bólintása után halkan bekopogtatott. A beszélgetés elcsendesült, helyette ugyanaz a vidám női hang szólalt meg - csak oroszul.