Zavaros szálak

II. Fejezet

Egy lány ült a kocsiban, kezében egy fehér könyv volt, sebesen száguldott rajta a tolla. Körülötte hasonló egyenruhájú emberek ültek, némelyik elfojtott hangon csevegett, mások némán kémlelték az elhaladó tájat. Már egy ideje a valaha lengyel területen vesztegeltek, de most hogy Varsó lázadt és jött a parancs, menni kellett. Sokan felháborodva fogadták a hírt, miszerint le kell verni a lengyeleket, azokat a lengyeleket akiket olyan sok fűzött össze a magyarokkal. A lánynak már a gondolattól is hányingere lett hogy ők, magyarok lengyeleket öljenek. Ezért fogadta relatív örömmel mikor kiderült hogy csak a város körbekerítésére kellenek. Biztos volt a lány hogy mindegyikőjüknek ugyanaz visszhangzik a fejében, de kimondani egyik sem meri; segítség kell a lengyeleknek.

Tolla szorgalmasan rótta a sorokat a hófehér papírra. Ám mikor észrevette hogy lassul a jármű gyorsan eldugta a könyvet egyik zsebébe a sok közül, megérkeztek az déli erdőbe. Oda, ahova társai már megérkeztek egy napja és már csak az orvosokra vártak. A lány követte a többi orvost és kiugrott a járműből. A járgány azzal a lendülettel el is hajtott nyugatra a németekhez. A tábor kicsi volt, néhány katona fel-alá járkált, mások csevegtek vagy tisztították a fegyvereket.

"Héderváry!" Egy nyers, mély hang visszhangzott a táborban, a lány egyből haptákba vágta magát.

"Jelen uram!" Figyelme ismét elterelődött. Az erdő sűrű volt, kicsit kiégett az augusztusi hőségtől. A távolból a már mindennapivá vált puskarecsegés még a táborba is elhallatszódott. Egy elnyújtott sóhaj mellett ő is elment a konyhába segíteni néhány másik fiatallal.

*****

A lány ismét írogatott a fehér könyvbe, épp hogy feljött a nap. Rövid firkantás után ismét eltette a könyvét és elkezdett egyre beljebb menni a Varsó melletti erdőben. Lenyűgözte a látvány ahogy a felkelő nap fénye átszűrődött a faleveleken. Nem csavargott el túlságosan, hiszen az kész öngyilkosság lett volna.

Hirtelen a közeléből puskalövést hallott, a baljáról jött. Gondolkodás nélkül a hang felé vette az irányt. Csak pár méterre volt a tett helyétől, úgyhogy elég hamar odaért.

Egy civil ruhába öltözött fiú állt egy német egyenruhás hulla fölött, vállából csak úgy folyt a vér, vörösre színezve koszos, szürke kabátját. Stílusos, rövid szőke haja és csillogó zöld szeme egyből elnyerte a lány tetszését, elég jóképű pasi volt. Csak egy volt a bökkenő, az meg a karján büszkén virító fehér-vörös karszalag volt.

"Ki maga?" Kérdezte lengyelül. A lány nem igazán tudott ezen a nyelven, szókincse hiányos, nyelvtana hibás volt. Na meg a kiejtéséről ne is beszéljünk. Jobb az ha neki nem kell beszélnie. A fiú egyenesen a lányt vizslatta és a biztonság kedvéért a halott német hullájából kihúzta a kést, de tudta jól hogy semmi esélye a győzelemre szemtől szembe egy katonával, akkor sem ha az a katona egy nő.

"Elizabeta Héderváry. Ön?" Valahogyan sikerült kinyögnie a lengyel mondatot, megérteni amit mondanak mindig is jobban ment neki. Most sem volt biztos benne hogy a sérült megértette amit mondott. A szőke összevont szemöldökkel vizsgálta a lány öltözékét válaszolás helyett.

"Magyar?" Amint kimomdta azt az egy szót szinte megváltozott az egész lénye a fiúnak. Gondterhelt arca sugárzott a reménytől, kis mosoly is bújkált az arcán és az egész testtartása nyugodtabb lett.

"...igen." Elizabeta hezitálva válaszolt. Nem tudta mit kéne ilyenkor csinálnia. Csak nem ölheti meg ezt a szerencsétlen, reményteljes balgát. Ha csak tudná hogy mi folyik a világban, mi van a nácikkal, a szovjetekkel, a britekkel a franciákkal és azokkal az amerikaiakkal nem lenne ennyire boldog egy szál magyar láttán. Fájt neki látnia azt a reményt az arcán, mikor olyan elérhetetlennek tűnt a győzelem. De ha valamit tanult az élete során a lány az az, hogy a remény hal meg utoljára, akkor sem teljesen.