Zavaros szálak

IX. Fejezet

Ki kell jutnom a városból - ennyi járt Tolys Laurinaitis fejében. Halkan osont a romos falak mentén, a tompa fényben szinte vörösesen csillogott csokoládébarna haja. Magabiztossága az egekben volt - már napokkal ezelőtt kitervelte a menekülését, be is szerzett a szükséges ételekből egypárat. Azonban minden bizalma mintha kámforrá vált volna amikor meglátta az utcán somfordáló szőke alakot, éppen a csatorna mellől tápászkodott föl. Tolys szeme egyből a zsebéből kikandikáló vörös anyagra tévedt.

Egy ellenálló! - riadt meg, maga sem tudta miért. Ám minél többet vizsgálta lányos vonásait, macskaszerű zöldes szemeit és nyurga alkatát, annál erősebb lett az érzése hogy ő ismeri azt az embert. Aztán halkan felkacagott a fiú, és mintha rögtön nappal lett volna, úgy világosodott meg az író.

"Feliks? Hé, Feliks! Te vagy az?" Tolysnak semmiség volt az idegen nyelvét használnia. Mintha tapadtak volna rá a nyelvek, játszi könnyedséggel sajátította el mindegyiket amelyikbe csak futott.

"Ki--! Nem hiszek a szememnek. Tolys, ugye! Tolys Laurinaitis!" A szőke, Feliks arca egy nagy vigyorrá olvadt. Mint egy ragadozó, olyan fürge léptekkel sietett régi barátjához, aki szintén mosolyogva várta a másik hatalmas ölelését.

"Olyan régen láttalak! Hogy vagy? Mesélj!" Noszogatta az idegesen körülnézegető litvánt a szőke, még mindig a hatalmas ölelésük közepette..

"Örülök hogy látlak, nagyon is, de nem lehetne ezt egy házban megbeszélni?" Amint befejezte a lengyel egyből kuncogott.

"Te jó ég Tolys, még mindig annyira elővigyázatos vagy! De, gyere, van egy házunk--"

"-unk?" Emelte ki kicsit gyanakodva Tolys.

"Igen! Lizusé és az enyém." A litván szépen lassan elmosolyodott, barátja arcán látszódott a halvány megbánás. Még emlékezett hogy mi történt mikor legutoljára egy lányt emlegetett neki, egy egész álló héten keresztül sem hagyta békén az író.

"És? Van-e barátnőd? Jut eszembe, mi is van azzal a cseh lánnyal?" Feliks egyből elvörösödött, olyan lett mint egy paradicsom a felfújt arcával.

"Na de--! Mi--! Hogy--!" Össze-vissza hebegett, a litván egy önelégült mosollyal nézte a teljesen zavart barátját. "Argh, ez komplikált! És amúgy is azt a lányt  iskola óta nem láttam!" Eközben halkan behatoltak a lengyel és a lány szállására.

"Ezt hogy érted- mármint a komplikációt." Kérdezte az író félkomolyan.

"Hát... van valaki akit szeretek, de nem tudom ő szeret-e engem." Vallotta be lenyugodva Feliks. Tolys egy felvont szemöldökkel biztatta hogy folytassa. "Jól van, Lizusba vagyok belehabarodva!" Ekkor már a nyikorgó lépcső tetején jártak.

"Lizus?" Feliks óvatosan pisszegett a félhomályban. Gyorsan berontott a kanapés szobába, de rögtön megtorpant. Tolys kíváncsian követte barátját.

"Halkan, elaludt." Mutatott egy alvó alakra. Szinte az egész arcát eltakarta a szabadon engedett gesztenyebarna haja, a lengyel gyengéden kisimította a tincseket a füle mögé. Finom vonásai voltak, jött rá a litván. Feliks lekapta magáról a kabátját és betakarta vele a lányt.

"Ő Lizus?" 

"Hát, hivatalosan Elizabeta. Csak Lizusnak hívom, így még szebb a neve. Mármint az eredeti is szép, de így még szebb." Feliks fölvette a földről egy fehér könyvet és szépen elrejtette a kanapé alá. "Azt hiszem itt az ideje hogy mi is aludjunk." Már éppen kész volt kimenni a szobából a régi barát, mikor Tolys megragadta a karját.