Feel Real│i'll be good 2.

Chapter 21.

A felé eső karom el volt gémberedve, tehát biztosan egész éjjel átkaroltam Scorp derekát, nehogy leessen az ágyról, de azt is elősegítettem, hogy ne nyomjuk össze az egymást... Ami valószínűleg nem ment túl jól, hiszen egy centi sem volt a testünk között.

Egy apró puszit nyomtam a feje búbjára, az orrom egy pillanatra belemerült a szőke, kócos tincsei enyhe, reggeli hullámaiba, és csikizte az arcom. Olyan illata volt, mint Hermione-nek szokott. A sampon illata és... Valami más is, ami annyira egyedien Scorpius volt... Egy édes, ismerős illat, ami mindig felmelegített és megnyugtatott. Az otthont jelentette, a biztonságot... És a szeretetet.

A másik kezem még mindig Hermione párnájába süppedt és... Az ujjaim mintha hozzáértek volna valamihez. Egy leheletnyit felemeltem a takarót és ott találtam... Cassie-t. Kis hercegnőm teljesen magára húzta a dunyhát, szőke, göndör tincsei szétterültek a párnán, aminek csak az alján feküdt.

Hát persze, hogy ő is itt van.

Valahogyan, amikor Scorpius megérezte, hogy már nem ölelem át, kicsit elkezdett nyűgösködni és a lábát az enyém köré csavarta.

– Scorp... Ideje felkelni – gyengéden megsimítottam a vállát, amin félig le volt csúszva a pizsamafelsője, és közben feljebb szenvedtem magam, hogy neki tudjak támaszkodni az ágy háttámlájának. Így mindkét gyerekem álmos arcát, kócos szőke haját és csukott szemeit láttam.

Scorpius nem nyitotta ki a szemét, de jól láthatóan ébren volt. Csak egy újabb nyűköskődő hang jött ki belőle, és beletemette az arcát a mellkasomba.

Sóhajtva összeszorítottam a számat, örlődve, hogy mit is kéne tennem. Sürgősen fel kellett volna kelnem, hogy beérjek a Parancsnokságra időben. De ugyanakkor... annyira vágytam rá, hogy ottmaradjak a gyerekeim között. Jobban, mint bármire az utóbbi időben. Még jó sokáig elmélkedtem volna azon, hogy milyen elbaszott is az, hogy kifogásokat kell keresnem, hogy ebben a kis biztonságos, meleg buboréknyi békében maradjak a saját gyerekeimmel... amikor valami más is felkeltette a figyelmemet.

Egy hirtelen mozdulat a láb mellett nyilvánvalóvá tette, hogy nem vagyunk egyedül. Lenéztem az ágy végébe, és megtaláltam Csámpást, aki Cassie lábánál fészkelte be magát a takaró redői közé.

– Cassiopeia... – szólaltam meg halkan, de félig szigorúan. – Te idehoztad a macskát?

– Olyan szomorú volt, Apu! – panaszkodott a lányom, álmos hangon, kijjebb kecmeregve a takaró alól, de nem nyitva ki a szemét. Kétkedve Csámpásra néztem, aki úgy nézett vissza rám, ahogyan én is viszonyultam hozzá. Enyhe undorral.

– Cassie, Csámpás már nagyon öreg! Szerintem nem is tud máshogy nézni, csak szomorúan! – ellenkeztem, gondolatban számolgatva, hogy Hermione macskája már hány éves is lehet. Az utóbbi években már sokat betegeskedett, de életem kínzója erős kis állat volt. – És megbeszéltük, hogy nincs macska az ágyban!

– De tényleg szomorű volt! – Cassie ekkor nyitotta ki a szemét. A szemeiből, amiben keveredett a barna és a szürke, az anyja nézett vissza rám. A hangsúlyából meg főleg. Így akaratlanul is elhittem neki mindent. – Este bejött a szobámba, állandóan velem alszik, mióta Anyu elment! Szerintem érzi, hogy nekem is annyira hiányzik Anyu, mint neki!

A szívem kicsit belesajdult ebbe, és már nem is voltam annyira dühös, hogy a macska az ágyban van. Pedig alapesetben, amikor én otthon vagyok, az állat még csak a szobába se teszi be a lábát, annyira nem bírja elviselni a társaságomat.