❝a lány szerelme, a fiú kitartása.
a lány mentsvára, a fiú fénysugara.
az ő Malfoy-a, az ő Granger-e.
ameddig az univerzum össze nem omlik. ❝
Az élet, amiről nem is gondolta, hogy valaha az övé lehet.
A család, aminek védelmére felesküdött.
Amedd...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
__________________
Úgy éreztem magam, mintha egy álomban lettem volna. A legboldogabb, mégis leghihetetlenebb álomban.
Lehetetlennek tűnt, hogy maradt még valami folyadék a könnycsatornáimban, de valahogy mégis éreztem, hogy folynak le az arcomon a könnycseppek.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de azt sem tudtam, hogy mit lettem volna képes mondani, ha a szemem, az agyam is le volt fagyva, nemhogy az ajkaim. Mozdulni sem bírtam. Az egyik karom a derekamat ölelte át, a másikat a szám elé tettem döbbenetemben.
Amint meghallottam a hangját, elakadt a lélegzetem, ami addig sem működött rendesen. A hangját ami reszelős volt, halk, erőtlen, és nem is lehetett tisztán érteni, mert ak lélegeztetőgép pumpált mellette, a szívhangja pedig gyorsabban csipogott.
De határozottan az ő hangja volt. Száz közül is felismertem volna.
Megszorította az ágy szélét mindkét oldalról, amennyire ilyen állapotában szorítani tudhatott, és megpróbálta magát feltolni ülő helyzetbe.
Erre már elkezdett beindulni a motoros képességem, és odapattantam hozzá, hogy a vállánál fogva visszanyomjam az ágyra.
- Feküdj vissza! Nem szabad erőltetned magad! - mondtam reflexszerűen, a kezem a vállán hagyva. Nem is igazán fogtam fel, hogy mi történt, így tovább folytattam a teendőeket, a tanításom szerint. - Blaise! Szólj egy orvosnak!
És az ajtó becsapódott Blaise Zambini után.
- Hermione! - ismételte meg a nevem... Draco Malfoy. A kezével megérintette a csuklómat, a mozdulat közben felnyögött.
- Szia! - huppantam vissza erőtlenül a székbe, amiben azelőtt is ültem, és még közelebb húztam magam az ágyhoz. A kezem még mindig a vállát markolászta, miközben Draco Malfoy továbbra is a szemével kereste a tekintetem.
Talán akkor tudatosodott bennem, hogy megtörtént, amiért imádkoztam, amikor találkozott a szemem az övével. Amikor végre valahára... belenéztem a viharszürke szemeibe, ahogyan éreztem a pehelykönnyű szorítást a csuklómon, és ahogyan megláttam, hogy a szája sarka egy önelégült vigyorra húzódott.
Végre felébredt.
- Szia - ismételtem magam, ugyanolyan erőtlenül, ahogyan ő is érezhette magát. - Sziasziasziasziaszia! Istenem, szia!
Ismételtem mániákusan, sokkot kapva.
Feléhajoltam, hitetlenül elnevetve magam. Félresimítottam a nyirkos haját, és az enyhén borostás arcára fektettem a kezem.
- Hiányoztam, Granger? - kérdezte Draco, elfúló hangon. A fájdalmát és a helyzet feszültségét próbálta palástolni a humorral, és azzal az önelégült vigyorral. Ami titkon az egyik oka volt annak, hogy beleszerettem.
