Egy szerelem szimfóniája

Mi lehet a baja?..

Elteltek a hónapok, Cornelia és Colloredo még Bécsben összeházasodott, a herceg őröket álított a templom elé, hogy a menyasszony apja nehogy betoppanjon véletlen az esküvőre. Csak az elit kör tudott a gyermekük érkezéséről, Arco és a lány nagybátya, na meg a szabó, hogy olyan ruhát varjon a menyasszonynak amely nem simul a testéhez. Az esküvő után egy héttel utaztak vissza Salzburgba, a grófnak jól esett végignéznie rajtuk. Jó lecke volt számára, nem kell amiatt aggódnia, hogy a lány nem tud viselkedni az úri társaságba. Az esküvőn is pont úgy viselkedett, mintha kisgyermekkora óta gyakorolná. Egyáltalán nem olyan, mint egy Schallenbert. Amikor Bécsből elhozta piszkos ruhában, vágásokkal az arcán, piszkos hajjal, nem gondolta volna, hogy mellette lesz boldog az ő ura. Akkor olyan semmilyenek tűnt, mint kinézetre, átlagos alakja volt és az arcán sem volt semmi különleges. De ahogyan kitudott bontakozni teljesen másnak látszott, mint a nők többsége. Szabadszellemű és szerény is, de mégis, kiáll a jó ügy mellett. Arco örült a fiatalok boldogságának, de úgy érezte, hogy a boldogság az mulandó. Az érsek ugyan már nem érsek, de attól még ugyan úgy lehetnek és vannak is hangulat - ingadozásai. Ezektől talán féltette is, fogadott lányát.

- Arco én ezt már nem bírom tovább! - fakadt ki magából Cornelia és könnyes szemekkel tekintett a tőle nem sokkal álló grófra, ő maga egy hintaszékben ült. Alig van három hónapja, hogy összeházasodtak. Arco felnézett a lányra, vagyis már nem is lány hanem nő és hamarosan édesanya. Már a gyermeke nemsokára megszületik, ezért volt akkora pocakja. A gróf érdeklődve figyelt. - A férjem már rám, ránk sem hederít... Szerintem már aludni sem alszik velem. Amióta idehozott Salzburgba csak bezárkózik az egyik szobába és Isten tudja, hogy mit csinál. A gyermeke sem érdekli, pedig mindjárt itt lesz! Maga nem tudja,.hogy miért van ez? Annyira... Annyira rideggé vált - kezdtek volna kibuggyanni a szeméből a könnyek, de próbálta őket visszatartani. Arco lerakta a teáskannát a kezéből. Rossz érzésekkel töltötte el mindig amikor a szobájuk előtt elhaladva hallotta, hogy Cornelia folyamatosan zokog. Minden este álomba sírta magát, reggel meg piros szemmel, piros arccal és karikákkal a szeme alatt ébredt.
- Nyugodj meg Cornelia - simított végig a nő haján és lassan leguggolt elé. Öreg, csontos kezeit a kerek pocakrája csúsztatta és kicsit megsimogatta. - Lehet még nem tudta felfogni, hogy nemsokára érkezik egy fia vagy lánya... Egyépként erős gyerek... Nagyokat rúg - mosolyodott el kicsit és felegyenesedett. - Próbálj megnyugodni, neked és a babának is az lesz a legjobb. Igyál egy kis teát - ment vissza az asztalhoz és a kezébe vette az egyik csésze teát. - Egyépként hogy van ő? És te? - vett a másik kezébe egy széket és egyenesen Cornelia elé vitte. Leült vele szembe és lassan a kismama kezébe adta teát.

- Ő nagyon is jól van, úgy látszik tetszik neki, hogy odabent van - kortyolt egy kisebbet a teába, nem volt olyan meleg, hogy ne tudja meginni. Inkább langyos volt. - Én meg... - sóhajtott nagyot keservesen és elkezdte a pohara szélét piszkálni. - Élek. Talán ez a legjobb megfogalmazás. Azt hittem olyan lesz ez a néhány hónap, hogy vele együtt várjuk a pici érkezését. Nehéz egyedül nekem Arco, főleg amikor nyugtalan vagy összehúzódásaim vannak... Magát nem akarom traktálni a félelmeimmel, hogy mennyire rettegek attól, hogy anyuka leszek és a szüléstól. A megvető pillantásoktól és a sértő szavaktól amelyeket a szolgálóktól kapok nem is beszélve. Már elitélnek, pedig csak három hónapja van annak, hogy itt vagyok - kezdett el újra könnyezni. Megszorította a kezében lévő teát csészét, de nem annyira, hogy az véletlen összetörjön. Arco kicsit ijedten nézte a remegő Corneliat. Nem is sejtette, hogy a lány szívét ekkora baj nyomja. Meg is érti, miért nem érzi, hogy valaki mellette van. Neki is sok a dolga, de amikor csak teheti igyekszik időt szakítani rá. És azt is nagyon sokat látja, hogy Cornelia folyamatosan Olíviával társalog. Ennek a szerencsétlen lánynak egyetlen egy igaz támasza sincs. Még nem is felnőtt korú, még tizenhét éves sincs, de már készül egy gyermeket a világra hozni. Arco keservesen sóhajtott, majd kivette a kezéből a teát és a legközelebbi asztalra rakta. Megfogta a kezeit.
- Nem is gondoltam volna, hogy a herceg ennyire elhanyagol... - felállt és közelebb lépett hozzá. Kitárta a karjait, Cornelia szó nélkül átölelte a férfit. Arco gyengéden szorította magához a nő törékeny testét. Próbálta nyutatni, végigsimított a hátán. Neki volt amiatt bűntudata, hogy egyedül van, teljesen egyedül. Nem is erti hogyan bírja egész nap ebbe a szobában lenni, ugyanis az orvos Cornelia lelkére kötötte, hogy ne nagyon mozduljon ki, mert a pici bármikor jöhet.
- Már pedig igen... Alig látom, maximum csak a vacsoránál. De hozzám sem szol, még a babáról sem kérdez, pedig nagyon jól tudja, hogy bármikor itt lehet! A dolgozó szobájába van bezárkózva, igaz? Mit csinálhat ott?! Édes Istenem...
- Beszélek vele - nézett biztatóan a nőre és kezét megint Cornelia hasához érintette, érezte a csep baba rugását. Neki soha nem lehetett gyermeke, a nőket nem igazán foglalkoztatta, mint férfi.

Arco néhány perc múlva, miután megtudta nyugtatni Corneliat, a herceg dolgozó szobájába haladt. Saját magát okolta amiatt, hogy nem vette észre a nő gondjait. Szólni fog a házvezetőnek, hogy beszélgessen el a cselédekkel. Cornelia nagyon jó ember, a családja miatt nem szabad elitélni őt. Kopogtatott a szobaajtón. - Ki az?! - kiáltott ki Colloredo.
- Én vagyok az, Arco - mondta a gróf nyugodtan, de a keze már a kilincsen volt.
- Jöjjön be - sóhajtotta. Az ajtón kívűl álló férfi vett egy mély levegőt és benyitott. Egy csomó papír között találta az urát. Az asztalon volt egy koponya is, hangvilla, egy kottaálvány, régi, poros könyvek. A szobában nem volt olyan sok dolog, az ablakot bíbor függöny takarta el. Fény alig szűrődött be, egyedül a gyertya adott egy kis világosságot a hercegnek. Kezeiben néhány megsárgult papír lapott váltogatott és a jobb keze mozgott. Kereszt volt a nyakában, mint mindig. Arco megköszörülte a torkát, a másik férfi felnézett. - Mit szeretne Arco? Esetleg elvelem érkezett? - kérdezte leplezett unotsággal. A gróf hátra rakta a karját és itt is fonta össze. Egyenesen próbált a herceg szemébe nézni.
- Most nem kancellárja ként vagyok itt, hanem, mint veje. Corneliaról lenne szó...
- Van esetleg valami baj? - helyezte a kezeit az asztalra és előrehajolt. A gróf közelebb lépett és fegyelmezetten, egyenesen állt.
- Van, és nem kicsi baj. Most éppen miért nem Corneliaval és a gyerekével van? Bármelyik pillanatban megszülethet a gyermeke... Azért illendő lenne ott lennie velük. Cornelia teli van aggodalommal és félelemmel. Nagyon fáj neki, hogy maga nincs mellette, arról nem is szólva, hogy az az ártatlan gyerek mennyi fájdalmat okozhat neki. Most megtudhatnám mi ütött magába? Maga akarta minden áron Corneliat, mindent megtett azért, hogy visszakapja. Most visszakapta és az eskü haláláig fűzi magához, ahogyan a gyerekük is. És amikor a legnagyobb szüksége lenne magára, hátat fordít neki s ellöki? Már az sem érdekli ha neki vagy a gyerekének valami baja esik? Ha ez a hozzáállása, jobb lett volna vigyáznia, nem egy gyereket fogantatni egy tizenhat éves gyerekbe, mert ő maga is az - mondta talán kicsit tapintatlanul, de most mindent kiadott magából amit talán Cornelia érezhet, lehet ő ennél sokkal nagyobb fájdalmat érez magában. Arco meglepetésére a herceg szemeibe könnyek gyűltek, remegni kezdett, a gróf már azt várta, hogy mikor tör ki zokogásban. A kezével megmarkolta az asztalon, előtte heverő papírokat. Össze is gyűrt néhányat. Lehajtotta a fejét és könnyezet. Az egyetlen barátja is megveti.
- Óh Arco - nyelt nagyot könnyes szemekkel. - Nagyon is érdekel, hogy mi van a feleségemmel és a gyermekemmel! Mindig megkérdem az orvost, hogy hogyan vannak - felnézegt a grófra és ahogyan csak tudott a szemébe nézett. - Szeretem őket, mind a kettőjüket, de... - sóhajtott egyet.
- A viselkedése nem ezt tükrözi, már megbocsásson. Csodálom, hogy Cornelia még eddig nem menekült el innen a gyermekkel együtt. Tartsa az eszében, hogy akármikor elválhat magától... Miért nem megy most oda és kérdezi meg tőle, hogy hogyan van? Biztos vagyok benne, hogy jól esne neki. Nekem van bűntudatom amiatt, hogy maga nem gondoskodik róluk! Maga is olyan akar lenni, mint az öreg Schallenberg?!
- Mert nem tehetem Arco! - fakadt ki magából. - Higyje el, nekem is nehéz nélküle. Nem élvezhetem a meleg ölelését, a csókjait, nem érezhetem a gyermekem rúgását, mocorgásait!.. De nem tudok Cornelia szemeibe nézni.

- Nagyságos uram! Nagyságos uram! - halattszódott a távolból Olívia hangja. Egyenesen a szoba ajtajában állt meg, kicsit még liheget is. Arco ijedten kapta a nőre a tekintetét. Colloredo is ránézett, mégmesszebbről egy nő fádalmas ordítádait hallhatták. Olívia a grófhoz lépett, a herceggel mit sem törődve. - Nagyságos uram...
- Mi a baj Olívia?
- Nem baj az, uram - rázta meg a fejét a nő. - Attól tartok, hogy a gyermek hamarosan érkezni fog... Cornelianak nagyon fáj már.