A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

22. rész - Egy boldog befejezés, csak veled

A fájdalom talán az egyik legkeményebb dolog a világon, főleg ha elnyomja benned a szeretet érzését. Nos, az én fájdalmam keveredett a bűntudat további rémséges felemésztésével, és nem akartam élni sem. Úgy éreztem, hogy meg sem érdemlem, hogy éljek. Belegondolva abba, hogy megannyi emberi életet elvettem,–igaz, hogy nem önszántamból, de ha erősebb lettem volna, akkor harcolhattam volna az utasítások ellen –, de nem tettem semmit sem, pedig kellett volna. Gyilkos vagyok, semmi több. Egy nyomorult, aki ezrektől vette a szeretteit, és nem is sajnáltam őket, egészen idáig.

Sokkos lelkiállapotban hagytam el a házat, ahol az eddigi vérengzések történtek, és sejtelmem sem volt arról, hogy hová mehetnék. Az öcsémen és JungKookon kívül nem volt senkim sem, így az éjszaka közepén indultam el, hogy kezdjek valamit a tönkrement életemmel. A legrosszabb az talán, hogy elüldöztem magam mellől azokat, akik segíteni óhajtottak volna nekem, de kegyetlen voltam velük. Ők végképp nem érdemelték meg azt, hogy így bánjak velük. El kellett ismernem, hogy valóban bolond vagyok, és még inkább tönkretettem az életemet. Őszintén megvallva nem tudtam, mihez is kezdhetek, így céltalanul jártam az utcákat. A hőmérséklet megfelelő volt az éjszakázáshoz, húsz fok környékén lehetett, légmozgás nélkül, és még a felhők sem voltak az égen, mely egyenletes fekete színben tündökölt. A belváros utcáit róttam, és amikor meguntam a sétálgatást, ledobtam magam egy padra. Nem járt senki sem arra felé, így könnyen átadhattam magamat a fájdalomnak, mely újra könnyeket hozott a szemembe. A térdeimen támasztottam a könyökömet, és közben az arcomat a tenyerembe temetve zokogtam, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. Hosszú percekig nem volt társaságom, majd egy autó parkolt le a közelben. Reméltem, hogy nem engem keres, mivel ismeretlen volt a jármű, majd lépéseket hallottam, melyek felém közeledő alakot jeleztek. Megijedni nem volt időm, sőt nem is  akartam, ha az a valaki megölni szándékozik, nem nagyon akarok ellene harcolni, annak ellenére, hogy még soha életemben nem adtam fel egyetlen harcot sem, de úgy éreztem, hogy végre itt az ideje.Az ismeretlen letérdelt mellém, majd egy zseblámpával megvilágította az arcomat. Eléggé zavart a fény, de nem fordítottam el a fejem.

–Soo?– hallottam egy régi ismerősöm hangját.
Hirtelen ezernyi emlék suhant át az agyamon, rengeteg kellemes emlék, mely az egykori kedvesemhez, Kim NamJoonhoz között. Elég régen láttam, a legutóbbi látogatása óta eltelt egy hónap, bár MiYeon meggyilkolásának estéjén szintén beszéltünk, és ígéretet tett, hogy elkapja a gyilkost. A gyilkos azóta halott, minden valószínűséggel, de most ez sem tudta feldobni a hangulatomat. 
–Mit keresel itt, és mi történt veled? – faggatott tovább, és közben nyugtatásképpen megsimogatta a karomat. – Nem kellene orvoshoz menned?
–Inkább börtönbe szeretnék – feleltem rekedt hangon, a hosszadalmas sírás miatt már a hangom is tönkrement, nem is beszélve a szavak közti hüppögésről.
–Ne butáskodj már! – intett le, majd leült mellém.
Nem néztem rá, mivel nem mertem, de az aggodalmaskodása valamilyen okból kellemes érzéssel töltött el.
–Gyere!– Felállt, majd kinyújtotta a kezét felém, amit ugyan vonakodva, de elfogadtam. Nem tudtam, mit szeretne, de őszintén megvallva szükségem volt valakinek a támogatására, bár ezt még magamnak sem mertem bevallani. – Bemegyünk a kapitányságra!
–Az tökéletes lesz – suttogtam. – Ott is tarthatsz az egyik cellában.
–Miért?– vonta fel a szemöldökét.
–Majd elmondom – mondtam egyszerűen, majd elindultam az autó felé.

Nem volt kíváncsi arra, hogy miért vagyok kibukva, de szándékomban állt elmondani a teljes igazságot a történtekről és a múltamról is, s reménykedtem abban, hogy végül is elérem a célom, vagyis egy cellában töltöm az életem hátralevő részét, vagy épp elítélnek, és részem lesz egy kivégzésben. Ennek örültem volna a legjobban. Nem volt hosszú az út, és csendben követtem NamJoont fel az emeletre, egyenesen az irodájában. Láthatóan ő volt a főnök, „a nagy kutya", mivel gyönyörű volt az iroda,nagy és tágas, tökéletesen berendezve, márkás és minőségi bútorokkal. Emlékeztetett a dolgozószobájára, amikor együtt laktunk. Rengeteg időt töltött a munkájával, ahogy én az enyémmel, csak épp teljesen ellentétes volt a munkánk. De legalább adtam neki feladatokat, hosszú éveken keresztül. Leültem az egyik székre, és döbbenten figyeltem, hogy elrohan, majd pár pillanat múlva vissza is tér, de a kezében egy elsősegélydobozt figyeltem meg.
–Még mindig azt tartanám helyesnek, ha meglátogatnál egy orvost –jegyezte meg, amint kinyitotta a dobozt.
–Nem akarok – ellenkeztem, de ezzel elértem azt, hogy kezelésbe vegye az arcomon és a homlokomon lévő sebeket, és nagy gondossággal fertőtlenítette, kezelte őket. – Hol vannak az emberek?
–Hajnali négy óra van – mosolygott NamJoon. Olyan megnyugtató volt a gyönyörű szemeit nézni, szinte lehorgonyzott a földre, és visszahozott még néhány emléket. – A legtöbben csak hat óra után esnek be.
–De te miért jöttél be?
–Nem tudtam aludni.
–Nálad mióta jelent problémát az alvás? – kérdeztem döbbenten, visszagondolva az együtt töltött időre.
–Amióta nem alszol mellettem.
–Ó.– Ennyit voltam képes kinyögni, mivel amikor eljött látogatóba, akkor még nagyon is kedveltem őt évek múltán is, de amióta JungKook belépett az életembe, nem nagyon gondoltam arra a lehetőségre, hogy ismét összejöjjek vele, pedig NamJoon még mindig iszonyatosan jó pasi a fekete hajzuhataggal és határozott arcvonásokkal.
–Nem akarod elmondani, hogy történt veled? – kérdezősködött.
–De!– vágtam rá, mire ő hitetlenkedve meredt rám. – Csak előtte hagyd abba ezt az anyáskodást!
–Rendben– felelte, majd elpakolt és leült az asztala mögé. –Megfelel?
–Persze– mosolyodtam el. – Remélem, hogy amit mondok elegendő ahhoz, hogy börtönbe csukjanak.
–Miért akarsz börtönbe menni?
–Mert megöltem több száz embert, akik nem tehettek semmiről, vagyis az én szempontomból, azt nem tudom, hogy azoknak mit ártottak, akik megölették őket.
–Miről beszélsz?
–Arról, hogy én vagyok a rózsás gyilkos, bár nem önszántamból követtem el azokat a gyilkosságokat, vagyis... Egyiket sem önszántamból tettem – magyarázkodtam.
–Nem akarod ezt egy kicsit részletesebben kifejteni?
–Nem hiszel nekem, ugye?
–Nem!– nevetett döbbenetében. – Mindennek kinézel, csak gyilkosnak nem!
–Pont úgy beszélsz, mint JungKook!
–Jeon JungKook?
–Igen. Van valami baj vele?
–Nem, csak nemrég felhívtak, hogy kórházba került.
–Remek. Legalább jó kezekben van.
–Mi történt vele? Lelőtték, de hogyan?
–Nem tudom, hogy hogyan. Az öcsémet kérdezd!
–Az öcséd is ott van vele... Várj! Olyan zavaros ez az ügy!
–Tudom.
–Te meghaltál, amikor a szüleid, viszont élsz és ugyanaz a neved, sőt abban a házban laktál, de mi zsaruk nem tartottuk ezt furcsának, sőt az öcséd sem kérdőjelezett meg minket.
–Így volt. JiMint nem érdekelték a részletek, ő örült, hogy lát, de ti... Igen, ti bénák vagytok.
–Köszi– gúnyolódott. – Tudod, hogy ki áll a dolgok mögött?
–Természetesen. Kim SeokJin.
–Várj!– A férfi elgondolkodott egy pillanatra, majd hatalmas szemekkel nézett rám. – Nem értem. El tudod mesélni a történetet az elejétől a végéig?

–Igen, de nem hiszem, hogy ráérünk holnap délig – vontam meg a vállam, mire NamJoon felnevetett. Valószínűleg egy szavamat sem hitte el.– Jin és JungKook testvérek. Pontosabban féltesók, de egy az apjuk, viszont Jin bosszúból elintézte Kook édesanyját. Pontosabban megölette velem. A rózsás módszerrel Jin csak azokat intéztette el, akik az útjában álltak.
–Kim SeokJin az oka mindennek?
–Nem az oka, hanem a kitervelője és a főbűnöse.
–Miért ölted meg MiYeont? – értetlenkedett.
–Nem én öltem meg.
–De az előbb mondtad, hogy a rózsás gyilkosságok a te kezed művei.
–Az kivételével. Nem figyeltél a részletekre.
–Milyen részletekre?
–A rózsa. Milyen színű volt MiYeon esetében és a többi áldozatesetében?
–MiYeon-nál sárga volt, a többieknél mindig vörös és gyönyörű.
–Mindig ugyanott vettem. Ahonnan te hoztad nekem a fehér rózsákat.
–Sosem jutott eszembe, hogy emlékszel arra a helyre.
–Nem tudtam elfelejteni, hogy milyen gyönyörűek voltak azok a virágok– feleltem ábrándozva. – Visszatérve Jinre. – Egy kicsivel komolyabb hangon folytattam. – Ő ölette meg a szüleimet, csak azért, mert nem voltam hajlandó szeretni őt, viszont ő belém volt betegedve. Meg akarta öletni velem JungKookot, csak arra nem  gondolt, hogy belé fogok szeretni, és képtelen leszek rá. Aztán végül eldöntöttem TaeHyunggal, hogy végzünk Jinnel, de nem sikerült a tervünk. Tae feláldozta magát, hogy életben maradjak,de Jint szerintem, vagy JungKook, vagy JiMin megölte, viszont én elájultam, így nem tudom. – Úgy dőltek belőlem a szavak, hogy szinte képtelen voltam leállni, sőt még levegőt is alig vettem. NamJoon nagyon ki volt akadva, és hitetlenkedve meredt rám.

–Jin egy kicsit hibbant – ismerte el végül.
–Csak ennyi a véleményed? – háborodtam fel. – Üzletként kezelte a gyilkosságokat, fizettek neki az emberek, akiknek gondjaik voltak valakikkel, és én voltam az a bérgyilkos, akinek végre kellett hajtania a feladatokat, és ha nem tettem volna meg, akkor megölték volna a testvéremet.
–Vele zsaroltak?
–Igen vele, de Jinnek voltak még vágyai. Úgy értem rajtam kívül. Magának akarta az apja cégét, tudod fegyvereket gyárt.
–Tudom– bólintott, majd kitette az asztalra a szolgálati fegyverét.
–Nekem is ilyen van – jegyeztem meg mosolyogva.
–Én sosem adtam volna a kezedbe fegyvert.
–Sejtettem, de hidd el, hogy nagyon jól kezelem.
–Nem kételkedem benned. Miért akarsz börtönbe menni?
–Te viccelsz? – emeltem fel a hangom. – Most vallottam be egy rakásgyilkosságot, és te nem akarsz letartóztatni?
–Nem tudom – akadékoskodott. – Ha csak kényszerből tetted, akkor nem vagy annyira bűnös, meg egyébként bizonyítékokra van szükség.
–Tudok bizonyítékokat mutatni.
–Amúgy meg... Nem akarom, hogy börtönbe kerülj.
–Miért?
–Mert vissza akarlak kapni téged – jelentette ki határozottan.
–Ezt inkább hagyjuk meg későbbre, és gyerünk azokért a bizonyítékokért – utasítottam vissza, majd felálltam, hogy visszamehessek abba a pokolba, hogy bebizonyíthassam, mennyire nem vagyok ártatlan.

Az autóban ülve, egész végig a szavain agyaltam. Vissza akar kapni.Legalább két éve nincs közünk egymáshoz, és igaz, hogy eléghosszú ideig voltunk együtt, és most, hogy JungKook is engem akar, fel vet némi problémát. Az a helyzet, hogy ha a kort vesszük,akkor NamJoon mellett döntenék, és kedvelem meg minden, de szeretem JungKookot, és nem akarok lemondani róla. Vagyis le kellene mondanom róla, ha a börtönben leszek. Hirtelen kicsivel bonyolultabbá vált a helyzet, mint azt én valaha is terveztem, de tartottam magam a régi ötlethez, hogy bevonulok a rácsok közé, hiszen attól jobban fogom érezni magam. Amint megérkeztünk, felfigyeltem a piros-kék villanó fényekre, a sárga szalagra, mely arra utalt, hogy a rendőrök már megszállták a házat. Én csendben követtem NamJoont, amint határozott léptekkel közelebb megy, sőt átbújik a szalag alatt, majd követni akartam, de az ott álló rendőr, aki ismerősnek tűnt, mert MiYeon halálánál sem óhajtott közelebb engedni a helyszínhez.

–Velem van! – szólt vissza NamJoon, és amint átbújhattam utána rohantam.
Megjelent egy magas és sovány férfi mellettünk, akinek rövid, szőke haja és mogyoróbarna szeme volt, és látszólag ő volt az, aki a holt testekkel foglalkozott.
–Jó reggelt, Kim! – köszönt. – Máris itt vagy? Nem is szóltunk a hivatalba.
–Más miatt vagyok itt. Mit találtatok? – kérdezősködött Nam.
–Hát...Nem túl szép. Húsz halott, ebből csak kettőt tudok biztosra beazonosítani, mivel ismertek.
–Kik azok?
–Kim TaeHyung és Kim SeokJin – feleltem behunyt szemmel. – A többiek, akiket nem ismernek csak Jin őrei voltak.
–Honnan tudtad? – nézett rám az ismeretlen férfi.
–TaeHyung a munkatársam, Jin a gyerekkori barátom volt – mondtam, majd NamJoonra pillantottam. – Akkor megmutathatom azt, amit szeretnék?
–Persze– bólintott, majd elsétáltunk a munkatársa mellett. –Lehetőleg ne áruld el magad! – fenyegetett meg.
–Mert?– döbbenten néztem rá.
–Mert felhozhatnak ellened vádakat.
–Ez lenne a fő szándékom.
–Kérlek! Te ölted meg azokat az embereket, akiket nem tudtak még azonosítani?
–Többnyire. Tae segítségével.
–Félelmetes vagy!
–Egy gyilkos vagyok, annál biztos nem vagyok több – sóhajtottam lemondóan, majd be akartam nyitni a szobámba, de NamJoon a kezembe adott egy kesztyűt. – Minek ez?
–Ujjlenyomatok ellen.
–Nem érdekel, amúgy is itt éltem eddig is, szerinted mennyi ujjlenyomatot hagytam szét eddig?
–Jina! – Felsóhajtottam ismét, de csak azért, mert azt a becenevemet használta, amit csak ő használt, amikor együtt voltunk. Sosem használta senki sem, és ő is akkor nevezett így,ha dühös volt rám, vagyis elég ritkán. Szinte sosem veszekedtünk, sőt hihetetlenül harmonikus volt a kapcsolatunk. Őszintén megvallva, nagyon is hiányoznak a beszélgetéseink. –Ne csináld ezt!
–Jól van! – adtam fel, majd felvettem a kesztyűt, és benyitottam.

A szobám semmit sem változott, így nem is néztem körbe, bár azt furcsálltam, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy itt is nyomokat kellene keresni, de nem foglalkoztam vele, mert meg kellett mutatnom NamJoonnak a titkos szobát, melybe a fürdőn keresztül vezetett az út. A mosdótálca felett nagy tükör lógott, de a tükör mögött valójában egy kulcs volt, mellyel ajtót nyithattam a világomba. A tükör melletti szekrény elég nagy volt, de csak felfüggesztették,így könnyedén arrébb toltam, és mögötte megjelent egy ajtó. Kinyitottam, majd beléptem, és egyből felkapcsoltam a villanyt, és Namra néztem. Az arckifejezése kicsit döbbent volt, de azért belépett, és rögtön körbenézett.
–Üdv a világomban! – jelentettem ki, majd elindultam, hogy leülhessek az egyik bőrfotelbe.
–Ez egy raktár? – kérdezte.
–Nem annak mondanám. Inkább irattár. Minden gyilkosságomat feljegyeztem, mindenkiről megvannak az adatok, sőt a gyilkos  fegyvereknek is van kódja, melyet máshol tárolok. Minden ABC sorrendben van, szétválogatva a gyilkos fegyverek szerint.
–Nem mondod komolyan, hogy te ennyire rendszerezed a gyilkosságokat. Még a rendőrségen sincs ilyen rendszer.
–Ez van! – vontam meg a vállam. – Nézz körbe, és elégbizonyítékod lesz ellenem!
–Viszont nincs indítékod. Mutass valamit a rózsás gyilkosságokról.
–Jobbra a sarokban. Gyertyát gyújtottam minden egyes gyilkosság után, és eltettem egy fekete rózsát is, hogy megemlékezhessek a kegyetlenségről, mert ezeket a tetteket sosem tudtam kiverni a fejemből.
–Egy gyilkos, akiben van érzés – szomorodott el. – Ez azért elég különös.
–Abban igazad van, hogy van bennem érzés, de megtettem. Megöltem embereket.
–De nem önszántadból – közelebb lépett hozzám, majd letérdelt elém, és a kezei közé vette az arcomat.
Olyan puhán fogott, és olyan sok érzés jelent meg az arcán, hogy hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyiknek higgyek. Aggódott értem, de láttam az irántam érzett gyengéd érzelmeket is,viszont ott volt a düh is, meg persze azért, jó munkát is akart végezni, így teljes káosz lett úrrá rajtam. Olyan szívesen megcsókoltam volna, de aztán eszembe jutott, hogy ott van nekem JungKook, akit nem akarok látni, vagyis nem tudom, hogy mit is kellene tennem vele kapcsolatban. Az viszont biztos volt, hogy én csak gondolkodtam azon a csókon, NamJoon viszont nem, így olyan közel vont magához, hogy elérje az ajkaimat, és végül megcsókolt. Nem volt benne nagy szenvedély vagy tűz, ezzel szimplán azt fejezte ki, hogy komolyan gondolja a visszaszerzésemet.
–Ne haragudj! – szabadkozott azonnal, amint elengedett.
–Nincs gond – böktem ki végül pár pillanatnyi agyfagyás után. Sajnos túl jól esett a csókja, és sejtettem, hogy ebből még baj lesz,főleg ha JungKook rájön. Felálltam, és NamJoon felé nyújtottam a kezem, hátha ráteszi a bilincset. – Ideje, hogy végre túl legyünk rajta!
–Nem, SooJin! – tiltakozott. – Ne kérd ezt tőlem!
–Gyerünk!– követeltem.

Éppen szóra nyitotta volna a száját, de megakadályoztam abban, hogy elmondhassa a szokásos szöveget, melyet a letartóztatáskor szükséges.
–Nem kell a szöveg! – szakítottam félbe a gondolatait. – Tudom, hogy jogom van hallgatni, és ügyvédet fogadni, de az a helyzet,hogy rosszul vagyok az ügyvédektől.
–Nem mindenki olyan, mint Jin – vetette ellen, majd rácsatolta a csuklómra a bilincset.
Mindig is szerettem a szabadságot, és a kezemen lévő vasbéklyó hűvössége kegyetlenül fogva tartott, melytől nem igazán éreztem jól magam, de nem ellenkeztem. Nem hittem, hogy van értelme. Végül pár pillanatnyi csend és feszültség után kifelé indultunk, én pedig nem szólaltam meg. Egészen untam már a végtelen autózgatást, de csak megkaptam azt, amire vágytam. A rácsokra és a bűnhődésre.

A rácsok között töltött napjaim teljesen összefolytak. Nem is követtem az eseményeket, csak arra figyeltem, hogy mikor érkezik el a kajaidő, de étvágyam nem volt, vagy mikor mehetek ki sétálni egy kicsit, viszont rendszeresen visszautasítottam ezt a lehetőséget. A szobám negyedannyira sem volt szörnyű, mint a legutóbbi rabságom során, mert rend volt és tisztaság. Egész jó elhelyezést kaptam, ahhoz képest, hogy egy nyomorult gyilkos voltam, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt odabent a kapitányságon nem tudta senki sem, hála NamJoonnak. Teljesen titokban tartotta, hogy ki vagyok, és miért is kerültem oda be. Untam magam, de legalább volt időm gondolkodni. Csak feküdtem az ágyban, és aludtam, vagy agyaltam. Többnyire az járt a fejemben, hogy JungKook és a testvérem mivel töltheti az idejét, eszükbe jutottam legalább egyszer az elmúlt napokban, vagy sem. Erre nem tudtam választ adni, mert nem láttam a fejükbe, bár megjegyzem nemártana néha egy olyan képesség, mellyel ki tudnám találni mások gondolatait, de sajnos ilyenre nincs lehetőség a mai világban.

A másik dolog, mely nem hagyott nyugodni, az NamJoon volt meg a felvetése. Nem mintha mondta volna, hogy kezdjünk előröl mindent, mert az két év kihagyás rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra, és szinte sosem beszéltünk, de nem is volt szükségem rá.Viszont nem tudtam kiverni a fejemből azt a jelenetet, amikor megcsókolt. Semmi extra nem volt benne, de még is olyan jó volt. Bajban voltam, nagy bajban, mert nem tudok szétszakadni, nem tudok egyszerre két embernek is jót tenni. Mert én nem szeretnék senkinek sem fájdalmat okozni. Már így is elég sok embert sebeztem meg az őrültségeimmel és a cselekedeteimmel. Tehát sejtelmem sem volt arról, hogy mit fogok tenni, mert szeretem JungKook, de NamJoon újonnan való felbukkanása az életemben, kicsit megkavarta a dolgokat.

Éppen aludni készültem, amikor valaki belépett a szobám előtti folyosóra, és feloltotta az egyik kisebb lámpát, mely enyhe fényt varázsolt a szobámba. A következő furcsa dolog, amire felfigyeltem az egy illat volt, még pedig pizza illata. Már napok óta szenvedtettem magam azzal, hogy nem ettem, de ezúttal az illat miatt, a gyomrom működésbe lépett, és elárult. Hangosan megkordult, és nem akart elhallgatni. A következő pillanatban nevetést hallottam, és tudtam, hogy NamJoon kínoz engem.
–Sejtettem, hogy nem nagyon tetszik a kaja – jelent meg az ajtóban, majd kinyitotta és belépett a helyiségbe.
–Nem a kajával van a bajom! – ellenkeztem, majd felültem, és összefontam a karom a mellkasom előtt, közölve vele, hogy nemszeretem, ha játszadozik velem.
–Persze– nevetett megint, s gyorsan letette magát mellém az ágyon. –Akkor egyedül eszem meg. Pedig a kedvencedet hozattam.
–Hol vannak az emberek?
–Alszanak! Éjjel egy óra van!
–Miért vagy még itt?
–Miattad– felelte, majd a kezembe nyomta a pizzás dobozt.
–Na, ne már! – forgattam a szemem. – Ugye tudod, hogy a munkáddal játszol?
–Nem játszom vele! Én vagyok a főnök és kész!
Kinyitottam a dobozt, és valóban a kedvenc pizzám volt benne. A legnagyobb méretet rendelte, a sonkás-gombás-kukoricás volt a kedvencem, főleg ha rengeteg plusz sajttal is megszórják. Nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy pizzázókba járjak, de amikor együtt jártunk gyakran mentünk el ilyen helyekre. Hiányoznak azok az esték is.
–Te is kérsz? – nyújtottam felé a dobozt, és ő szó nélkül kivett egy szeletet.

El kell ismernem, hogy életem egyik legjobb pizzája volt, és az egyik legkellemesebb együtt töltött pillanatom NamJoonnal. Miután végeztünk a kajálással, kaptam kólát is, melyet szintén nagyon kedveltem, s a jelen pillanatban olyan érzésem támadt, mintha a mennyben járnék. De sajnos a valóságban egy rendőrségi cellában nyaraltam.
–Köszönöm– hálálkodtam, és cserébe kaptam egy puszit a homlokomra. –Nem kellene itt lenned!
–Nem tudok aludni – jegyezte meg a férfi, majd elmosolyodott.
–És két éve nem aludtál? – vontam fel a szemöldököm.
–De aludtam, csak nem úgy, ahogyan szeretnék. Hiányzol mellőlem.
–Miért nem kerestél valaki mást? Elég jól nézel ki ahhoz, hogy szerezz magadnak egy másik lányt!
–De téged senki sem pótolhat.
–Ugyan már!
–Komolyan gondoltam!
–Tudom,de nem kellene, mivel én... – Nem mertem befejezni, mert nem mondhattam azt, hogy JungKook miatt nem jöhetünk össze megint,  mert ez nem lenne teljesen igaz, mivel ő most nincs velem, és ha a börtönbe megyek, akkor nem is lesz.
–JungKookkal jársz? – kérdezett rá, de érződött a fájdalom a hangjában.
–Hát... Nem egészen.
–Nem tudom, hogy miért olyan fontos neked.
–Szeretem őt.
–Mégis itt akarsz maradni, és nekem úgy tűnik, hogy nem nagyon akarsz visszamenni hozzá, mert ha annyira szeretnéd, akkor már ott lennél mellette, de ehelyett te itt szenvedsz és sajnáltatod magad.
–Ez nem igaz – háborodtam fel.
–Meg kell bocsájtanod magadnak, majd továbblépned!
–Előbb azon voltál kiakadva, hogy nem kezdjük előröl a kapcsolatunkat, most meg azon vagy, hogy kijuttass innen, hogy össze jöhessek JungKookkal? Micsoda ellenmondás!
–Nem értesz engem, Soo! – rázta meg a fejét, majd a kezemre tette az övét. – Én szeretném, ha újrakezdenénk mindent, de nem akkor, ha ez téged boldogtalanná tenne.
–Egy hónappal ezelőtt még a pokolba kívántál.
–Ez nem igaz. Két éve azon vagyok, hogy valahogy túl tegyem magam rajtad, de nem megy.
–Meg sem kerestél, soha sem. Csak akkor, ha gondod volt velem –mérgelődtem.
–Ez ebben a formában nem igaz. Kerestelek, csak te nem vettél észre.Nem tűntek fel az apró jelek – magyarázta. – Kedvellek téged.Jobban, mint gondolod.
–Mégis mit akarsz, mit mondjak? Azt szeretnéd hallani, hogy eldobom JungKookot, csakhogy ismét veled lehessek?
–Ezt nem várnám el tőled, csakhogy...
Nem fejezte be, és ez bosszantott.
–Csakhogy?– Meggyőzően néztem rá, de ő csak mosolygott.
–Hiányzott ez a pillantás – fűzte tovább kerülve a választ.
–Mondd már! – pirítottam rá dühösen.
–Gondolj bele a korodba!
–Nem vagyok öreg!
–Nem is ezt mondtam. De te huszonnégy vagy, JungKook pedig...
–Azt hiszem, elég idős ahhoz, hogy tudja, mit csinál.
–Ez biztos, de mi lesz akkor, ha te családra vágysz majd...
–Amennyire szeret engem, nem lesz gond vele, viszont... – Volt abban valami,amit mondott. JungKook csak húsz éves, és eléggé csajozós a természete, de nem hittem abban, hogy gond lehet. – Te már huszonnyolc vagy, és neked sokkal jobban kéne azon agyalnod, hogy családot alapítasz.
–Igen, de nincs meg a tökéletes jelölt – értett egyet velem.
–Én lennék a jelölted?
–Hát.Erre gondoltam, de ez eléggé úgy hangzik, mint egy visszautasítás– felelte hűvösen, majd felállt, és összeszedte a dolgait,hogy kimehessen a cellából.
–Most megsértődtél? – faggattam gonoszan.
–Nem. Annak ellenére, hogy nem akarsz engem, kijuttatlak innen – mondta végszónak, majd bezárta az ajtót, és indulni készül. – Jó éjszakát!
Nem várta meg, hogy reagáljak, és sötétségbe borult a szobám, így kiterültem az ágyon, s alig pár pillanat alatt mély álomba zuhantam.

Másnap kellemetlen érzésekkel ébredtem. Nem bűntudat volt, hanem sajnálat. Gonosz voltam NamJoonnal, mivel ő őszintén elmondta, hogy mennyire szeretne visszakapni engem, nem adtam neki esélyt, és attól még rosszabbul éreztem magam, hogy el akarja intézni, hogy szabad lehessek. Valahol ezt nem tartottam igazságosnak. Gyorsan rendbe szedtem magam, amennyire csak tehettem, mivel Nam annyira rendes volt, hogy ruhákat is hozott nekem, így belebújtam az egyik sötétkék farmerbe, a lila, karcsúsított szabású ingbe, és felvettem a sportcipőmet is, majd megfésültem a hajamat. Úri cellám volt, szinte nem is éreztem magam úgy, mint ha börtönben lennék, de azért az a rács bosszantott egy kicsit. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi lehet az idő, de nappal volt, abban biztos voltam. Az ágyon üldögéltem, amikor egy nő lépett a cellámhoz. Elég alacsony volt, barna göndör haja épp csak a válláig ért, de szépen keretezte a szív alakú arcát, és gyönyörűek voltak a vonásai. Kék szemében vidámság csillogott, és az öltözetéből arra következtettem, hogy valamilyen irodai munkát végezhet.
–Seo kisasszony! – szólított meg hivatalos hangnemben.
–Igen? Maga az ügyvédem? – kérdeztem rögtön.
–Nem– nevetett. – Én azért jöttem, hogy elengedjem, de előtt el kell intéznünk a papírmunkát. Kérem, jöjjön velem!
Amint kinyitotta az ajtót, kicsit hevesebben vert a szíven, de sebesen összedobáltam a cuccaimat, egy táskába, melyben az új ruháimat kaptam, majd csendben követtem az ismeretlen nőt. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz. Tudtam, hogy NamJoon keze van a dologban, és olyan kellemetlenül éreztem magam miatta. Gyorsan aláírtam apapírokat, feleltem pár kérdésre, majd a központi folyosón haladtam végig, és ott találtam a volt kedvesemet. Fürkésző tekintettel nézett rám, de nem tudtam megszólalni sem.
–Neked elment az eszed! – figyelmeztettem, de ő közelebb vont magához, majd megcsókolt, de ezúttal sokkal hevesebben. Azon kaptam magam, hogy visszacsókolok, de aztán eszembe jutott, hogy igyekszem JungKookkal beszélni, és majd meglátom, hogy mi lesz belőle, viszont akkor nem ezt kellene tennem. Elhúzódtam tőle, és dühösen néztem rá.
–Miért tetted? – kérdeztem tőle.
–Mit?– nézett rám ártatlan szemekkel.
–Miért szabadítottál ki?
–Én csak elintéztem, hogy legyen óvadék, amivel elmehetsz, bár ennek is volt ára, amit nem te fizettél – magyarázta, majd megrázott előttem egy slusszkulcsot.
–Nem akarom tudni, hogy mibe keveredtél.
–Nyugi, nem illegális. Az nem az én világom! Viszont van másik dolog is.
–Mivel kapcsolatban? – gyanakodtam.
–A szabadságoddal, de ezt majd elmondja neked a szerelmed!
–JungKook?
–Ja! Sajnos nem én, de holnap reggel nyolcra szeretném, ha megjelennél.
–Miért?
–Majd elmondom akkor. Ne feledd, holnap reggel nyolc. – Megfordult, majd elindult, de félúton visszapillantott. – És még valami! Ne késsel!

Fogalmam sem volt arról, hogy mit akar és mire gondol, de örültem a szabadságnak. Kisétáltam az ajtón, és elterveztem, hogy megkeresem JungKookot, hogy megbeszélhessek vele egy-két dolgot, de úgy tűnt, hogy inkább ő keresett meg engem. A kijárattól nem messze megláttam azt a sárga sportkocsit, amivel JungKook rendszeresen furikázott, és most is ott állt mellette. Egy hasonló magasságú, sötét hajú srác is volt vele, aki napszemüveget viselt, de még így is felismertem az öcsémet. Boldogan rohantam oda hozzájuk, és legelőször a testvérem karjaiba vetettem magam.
–Örülök, hogy jól vagy! – mondta JiMin, miközben szorosan tartott, és úgy tűnt, mintha nem akarna elengedni.
–Én is örülök, hogy te jól vagy! – feleltem, majd megpusziltam a homlokát.
–Rólam, mintha megfeledkeztél volna – morgolódott JungKook, de egy csókkal belefojtottam a szót. Hirtelen beugrott ez előtt alig öt perccel, egy másik férfit csókoltam, még akkor is, ha ő kezdeményezte, és nem akartam hűtlen lenni JungKookhoz
–Sosem felejtenélek el – jegyeztem meg boldogan. – Remélem, nem te vezettél el idáig!
–Nem!– felelte JiMin. – Én voltam, de egyébként is, könnyes búcsút vesz a kocsijától.
–Miért?– néztem a testvéremre kérdő tekintettel.
–Mert ez volt az alkum tárgya – feszengett JungKookhoz.
–Te eladtad a kocsidat NamJoonnak? – Ezt én nem tudtam elhinni. – Te megőrültél?
–Nem! Szükségem volt arra, hogy szabad lehess, mert nekem mindent megérsz, pedig szeretem az autómat.
–Mi a másik alkutárgy? – léptem át a magyarázatán.
–Nem indítanak nyomozást, minden semmissé tesznek veled kapcsolatban, ha dolgozol a rendőrségnek!
–Mi van?! – csattantam fel dühösen. – Ezt te sem gondolod komolyan!
–Segíthetsz nekik gyilkosok után kutatni, mert te ismered a módszereket, és tudsz úgy gondolkodni, mint egy gyilkos.
–Gondolom, nincs választási lehetőségem – mondtam csalódottan.
–Nem hiszem – értett velem egyet JiMin.
–Remek.
–Jó lesz! – nyugtatott JungKook, majd a következő pillanatban egy autó parkolt le mellettünk, és JungHwa gyönyörű tincseit fedeztem fel. Ő ült a volán mögött, és nagyon boldognak tűnt.
–Szia, JungHwa! – köszöntem rá.
–Szia! Örülök, hogy látlak! – üdvözölt a lány mosolyogva.
–Remélem,nem gond, ha most kettesben maradtok – nézett ránk Chim, majd elindult JungHwa felé. – Randim van, és vár a partnerem!
–Szia!– köszöntem el tőle, majd búcsúzóul megöleltem.
JungKook nem mondott semmit, csak nagy szemekkel nézte, ahogyan JiMin beszáll a kocsiba, és csókkal üdvözli a lányt. Neki támaszkodtam az autónknak, majd vártam arra, hogy a srác észre vegyen, de hosszú percekig meg sem szólalt, így végül én törtem meg a csendet.

–Lehet, hogy meg kellett volna kérnem őket, hogy hazavigyenek – jegyeztem meg csevegő hangon.
–Mi?– nézett rá JungKook összezavarodva.
–Nem is figyelsz rám! Lehet, hogy visszamegyek a cellámba, ott gyakrabban látogattak. – Ebben volt némi hazugság, de nem érdekelt, mert elértem a céljaimat, és végre csak rám pillantott.
–Bocsi, csak olyan nehéz elfogadni, hogy azok ketten... – Dühös volt, de nem értettem, hogy miért, hiszen olyan édesek együtt.
–Nyugodj meg! – kértem csendesen, majd megfogtam a mindkét kezét, és szorosan összefontuk az ujjainkat. – Nem hiszem, hogy gond lenne,hiszen láttad, hogy mennyire boldogok.
–Igen, de... – Egy pillanatra elhallgatott, majd inkább másról kezdett elbeszélni. – Mi lesz velünk?
–Mire gondolsz?
–Ez a... Boldogan élünk, amíg meg nem halunk?
–Azt kétlem.
–Ne már! – Bevágott egy grimaszt. – Én szeretném. Te nem?
–Nem tudom! – feleltem őszintén. – Nem gondolkodom előre! Elég, ha a mai napot túlélem!
–Ez ám a dráma! Nem hogy örülnél!
–Minek? Neked kellene?
–Természetesen– mosolyodott el, majd megcsókolt. – Nem hiszem, hogy találnál nálam jobb pasit!
–Nálad beképzeltebbet és arrogánsabbat, biztos, nem.
–Ugyan már! Azt mondtad, hogy te ezt szereted bennem!
–Igaz, de néha unlak!
–Jaj! Ez nem hangzik túl jól! Mit akarsz, mit tegyek meg érted?
–Nem tudom! Elméletben zsarusegéd leszek, és ha rossz leszel megbüntetlek!
–Majd kigondolok valami rosszaságot, hogy megbüntethess!
–Örülnél neki, mi? – nevetve kérdeztem vissza, majd elengedtem az egyik kezét, és magammal húztam őt, hogy elindulhassunk.
–Igen,de nem veszlek rá semmi olyanra, amit nem szeretnél – felelte vállvonogatva, majd vetett egy utolsó vágyakozó pillantást az autójára. – Szerinted, mikor lesz újra ilyen kocsim?
–Holnap reggel – válaszoltam szemrebbenés nélkül. – Mivel veszel egy másikat!
–Csak szeretnék, de ahhoz adnod kell pénzt – jegyezte meg sétaközben.
–Nekem?– kérdeztem nevetve.
–Igen, mivel nálad van a pénzem!
–Rosszra bíztad.
–Miért?El fogod szórni?
–Kettőnk közül te költesz többet.
–Igaz, de akkor nem néznék ki olyan jól, ha nem költenék magamra.
–Ugyan már! – intettem le mosollyal az arcomon.
–Hát jó! – adta fel. – Majd közösen kinézünk valamilyen csúcsstílusú verdát!
–Nagycsaládos autót.
–Hogy mit?
–Tudod, a gyerekeknek is kell hely.
–Amiknek? – kétségbeesetten nézett rám, én viszont nagyon jót röhögtem az arckifejezésén.
–Gyerekek. Családot is kell alapítani.
–Igen, de nem most. Mi lett azzal a gondolattal, hogy nem tervezel előre? Ez nekem nagyon is előre tervezésnek tűnik.
–Félsz– állítottam.
–Talán egy kicsit. Nem hagyhatnánk rá. Élvezzük ki egymás társaságát, majd aztán gondolkodunk a többin. Mit szólsz hozzá?
–Rendben, de vannak feltételeim.
–Oké. És mik azok?

Továbbfolytattuk a civódást, mely könnyed volt, és ugyan nem gondoltam komolyan a gyerekek gondolatát, de egyet kellett értenem NamJoonnal. Nagyon okosan csinálta, mivel elérte, hogy ott legyek a közelében anélkül, hogy JungKookban felmerülne a gyanú. Annak örültem, hogy végre lesz tisztességes munkám, de sejtettem, hogy lesznek gondjaim. Nehéz volt visszaállni az élet rendes síkjába, mert nehezen tudtam feldolgozni, hogy elveszettem a szeretteimet. Várt rám egy fájdalmas megemlékezés, és el kellett mondanom TaeHyung menyasszonyának, hogy mi történt. De arra rájöttem, hogy nem lehet minden csak jó. Szükséges némi rossz is az életünkbe, de jelen pillanatban boldog voltam, nagyon, nagyon boldog...