A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

4. rész - Légy a társam!

Az estére csak egyetlen remény maradt számomra, annak a reménye,hogy megúszom feladat nélkül, és alhatok. Érdekes, mert bejött. Olyan sebességgel aludtam, mint akit fejbe vágtak egy kalapáccsal, és talán így volt a legjobb. A további napokban igyekeztem elkerülni JungKookot, de nehéz volt, mert folyton a nyomomban akart lenni, és sajnos voltak közös óráink. Nem is sejtettem, hogy az a péntek lesz életem legszörnyűbb napja, mert túl kell élnem szinte mindent: a tanárokat, az órákat és persze az áldozatomat.

Talán csak a rajzórákat bírtam, mert értettem hozzá, annak ellenére is, hogy mechanikai alkatrészek szerepeltek a feladatlistán, mégis lekötötte a figyelmemet. Nem is vettem észre, hogy valaki a rajzomat figyeli, de olykor rám pillant, így kezdett bosszantani vele. Komolyan azt hittem, hogy JungKook az, de amint felemeltem a tekintetem a bámulómra, egy barna szemű, sötétvörös hajú lány nézett vissza rám. Az alól lévő hajtincsei feketék voltak, és önmagában az egész frizurája tépett volt, és feltupírozott. Bőre hófehér, mely szöges ellentétben állt a hajszínével, de ami a legjobban megdöbbentett, az orrában lévőkarika alakú piercing volt. Ránézésre is vagány csajnak tűnt,de eléggé bosszantott.
–Te új vagy itt? – kérdezte azonnal, amint feltűnt neki, hogy figyelek rá.
–Igen– bólintottam. – A nevem SooJin!
–MiJoo vagyok – mosolyodott el, majd kezet fogtunk.
–Szép neved van – jegyeztem meg, mivel tudtam, hogy anyuéknak is tetszett ez a név, és majdnem nekem is ezt adták.
–Öhm...Köszönöm! Nagyon tehetséges vagy! – Egy pillanatig zavarban volt, majd a rajzomra terelte a szót.
–Nem hiszem! – legyintettem. – Talán ehhez értek, de ha számokról van szó, akkor nagyon elveszett vagyok.
–Nem olyan biztos az, én szeretek számolni!

Nem feleltem, csak elmosolyodtam, mert őszintén megvallva nem sok kedvem volt beszélgetni. A csengetés után sebesen hagytam el a termet, hogy a lány ne jöhessen utánam, mivel egyedül akartam lenni. Lépdeltem a folyosón, amikor az egyik kereszteződésnél valaki az utamat állta egy szál vörös rózsával. Döbbenten néztem JungKookra, aki mosolyogva nézett vissza rám, de már a jelenlétével is idegesített.
–Neked hoztam – jelentette be. – Bocsánatkérésnek!
–Komolyan azt hiszed, hogy ezzel ki tudsz engesztelni? – kérdeztem döbbenten.
–Igen,erre gondoltam.
–Kicsit több kell, mint egy szál virág.
–Hozzak egy egész csokorral? – háborodott fel. – Csak kérned kell, és én megteszem.
–Még csak az kéne! Elég egy szó, és azzal sokkal többre mész, mintegy gazzal.
–Sajnálom!– mondta ki kelletlenül.
–Hangosabban,mert nem hallottam!
–Sajnálom,hogy bunkó voltam veled! Így megfelel?
–Tökéletes– vidultam fel, majd elindultam.
Nem néztem vissza, nem érdekelt, hogy milyen képet vág, mit gondolhat rólam. Megkaptam, amit akartam, a többi hidegen hagyott.

Mindig is gyűlöltem a matekot, így a mostani óráról is szívesen meglógtam volna, de nem tehettem meg, mivel JungKook is ott volt, sőt nem is hagyott békén. Igyekeztem felfogni, hogy miről van szó, de a táblán lévő méteres hosszúságú képlet, nem mondott nekem semmit. Kitartóan bámultam a táblát, meg tanárt, de az, hogy valaki a hátam mögül belefújt a hajamba, és összekócolta a tincseimet, megzavart a koncentrációban. Hátrafordultam, és természetesen az áldozatom volt az.
–Nem tudsz békén hagyni? – mérgelődtem, a kelleténél kicsit hangosabban, mert a tanárnő felfigyelt a hangomra.
–Nos, Miss Seo biztos, tudja a megoldást, és tűkön ül, hogy megmutassa nekünk a tudását – fordult hozzám, a magas, végtelenül sovány tanárnő.

Lefagytam. Én nem értek a matekhoz, de nem jelenthettem ki ezt az egész osztály előtt, mert akkor felvetődhet bennük, hogy mit keresek a mérnökök között. Én is felteszem magamnak néha a kérdést. Mit keresek én itt? Felálltam, nem pillantva a srácra, mert még zavarba is jöttem volna tőle, és így is elég nagy égés lesz a vége a szereplésemnek. Álltam a tábla előtt, néztem a betűk és számok tömkelegéből álló képletet, mely egy egyenlet volt, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kell megoldani. Pár pillanat múlva valakinek a lélegzetét éreztem a nyakamon, majd egy hűvös kézérintését a kezem, miközben kivette belőle a krétát. Hallottam az íróeszköz karistolását a tábla fekete lapján, de felnézni nem mertem, hogy ki lehet az, aki azonnal a segítségemre sietett.
–Nos,úgy látszik, hogy máris szert tett egy hódolóra, aki önkéntesen bevállalja a feladatot – jegyezte meg a tanárnő, enyhe dühvel a hangjában.

Rám volt dühös, de nem érdekelt, csak tudni akartam, hogy ki az, aki segített rajtam. Éppen csengettek – rendszeresen ez menti meg az életem a további megaláztatástól –, és felpillantottam a hősömre, de erőteljes csalódás ért, amikor egy önelégült fej nézett vissza rám, JungKook személyében.
–Te sosem tudsz leszállni rólam? – lázadoztam rögtön.
–Jól kezdted! – nevetett. – Sosem!
–Köszi, hogy segítettél, de nem kellett volna.
–Szánalmas a matek tudásod!
–Neked meg a viselkedésed és a modorod!
–Segítek neked szívesen!
–Miben?– értetlenkedtem.
–Korrepetállak matekból – ajánlotta fel, mely ugyan nem hangzott olyan rosszul,mert ha kettesben vagyok vele, több esélyem van meghódítani, de a jégcsap-szindróma újra működésbe lépett.
–Tartsd meg magadnak a segítségedet, és felejts el! – követeltem, majd faképnél hagytam.

Ennél szarabb napot még életemben nem pipáltam. A tököm ki volt, és szerettem volna haza menni, pihenni egy kicsit, de olyan sok órám volt hátra, hogy belegondolni is rossz. Unottan másztam leebédelni, bár még az étvágyam is elment, amikor megpillantottam JungKookot a haverjai társaságában. JiMin különösen morcos volt, melyet nem tartottam túl jó előjelnek, sőt pont olyan arcot vágott, mint amit öcsém gyerekként, ha megsértődött. Nem hallottam, hogy mit mondhatott neki az a barom, de tüntetően elvonult, JungKook pedig utána rohant, hogy beszélhessen vele.

Tudom, gonosz vagyok, és kicsit szemét, de nem érdekelt, mert utánuk mentem, természetesen észrevétlen maradtam, nem messze tőlük, a sarkon megbújva hallgattam, hogy miről beszélnek, miért sértődött meg JiMin.
–Neked is feltűnt a hasonlóság? – faggatta végül a barátját.
–Mármint te és SooJin? – kérdezett vissza JungKook.
–Te barom... Igen, arra gondoltam.
–Hát annyira azért nem mondanám, hogy hasonlítotok egymásra,maximum abban, hogy ő is olyan lökött, mint te.
–Köszi– fintorgott a srác. – Mi van, ha tényleg a rokonom?
–Nem azt mondtad, hogy a nővéred meghalt.
–Én is úgy láttam, hogy lelőtték, amikor a szüleimet is, de ... Nem tudom, Kook. Pont olyan, mint én. A mosoly, még a szemöldököm íve is olyan, mint az övé, egyedül a hajam nem olyan mint az övé,de azt bármikor meg lehet változtatni, olyan, mintha szerepet játszana.
–Beszélned kellene vele – tippelt JungKook elgondolkodva.
–Persze– intette le Ray ingerülten. – Menjek oda hozzá, és kérdezzem meg, hogy nem véletlenül a nővérem...
–Tudsz más megoldást?
–Nem!
–Mi az utolsó emléked a nővéredről?
–Kellemes emlékem? – kérdezte JiMin elmélkedő arckifejezéssel.
–Igen– bólintott JungKook.
„Hintáztunk!"– Gondoltam magamban, és lejátszódott a fejemben az a régi, tízévvel ezelőtti jelenet.


Tíz évvel ezelőtt

Az udvaron voltunk, és hintáztunk. Egyre magasabbra löktem magam, megakartam érinteni az eget, és egy pillanattal később Chim gyermeki nevetésére figyeltem fel.
–Nem vagy madár, hogy elrepülj – nevetett rajtam, szinte már kiesett a hintából.
–Nem vagyok az, de attól még vágyhatom szárnyakra – vágtam vissza.
Folytattuk a hintázást, belefeledkeztem a szárnyalásba, de a tesóm félbeszakított.
–Tesó!– fordult hozzám. – Megígérsz nekem valamit?
–Természetesen– mosolyogtam. – Mi lenne az?
–Ígérd meg nekem, hogy bármi is lesz, nem fogsz elhagyni, mellettem leszel mindenben.
–Megígérem...


Napjainkban...


–Megígérte,hogy nem hagy el, de még aznap megölték a szüleinket, és azt hiszem, őt is – folytatta JiMin a mesét. – De mi van, ha mégis...
„Nem öltek meg – gondoltam. – Csak elhitették vele!" Na, meg keresztül kellett mennem, ez jó pár évig, a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiképzéseken, hogy aztán tizennyolc évesen megölhessem, az első embert, azóta sem hevertem ki. Bár YoonGi még engem is megelőzött, ő tizenhat volt, amikor először gyilkolt, ám aztán volt olyan taplnyali, hogy főnök legyen belőle. Milyen szánalmas...

Pont azt a történetet mesélte el, ami lejátszódott a fejemben. Az ígéretről, melyet megszegtem, nem önszántamból ugyan, de megtettem, arra nincs bocsánat. Ugyan az elmúlt időszakban olykor láthattam a testvéremet, amikor meg akartam győződni arról, hogy még valóban életben van-e, de legutóbb például fél éve láttam, az alatt elég sokat változott, főleg a haja. Úgy változtatja a hajszínét, mint egy kaméleon. De ezek az ötperces látogatásoknál is egyedül volt az öcsém, csak utcán sétálva láttam, és egy távcsőből. Nem ölelhettem meg, nem vigasztalhattam meg, amikor maga alatt volt, és egyetlen pillanatig sem láthattam JungKook, vagy a további barátai közelében. Ez nem feltétlenül elég arra, hogy fenn maradjon egy megfelelő testvéri viszony. Persze írhattam volna neki, találkozhattuk volna titokban, de féltettem az életét, és még a mai napig féltem, YoonGi bármire képes, az ő főnöke meg még kegyetlenebbnek tűnik úgy, hogy még soha sem láthattam élőben. Ez csak az én főnököm kiváltsága.

Nem kellett tovább hallgatnom, tudtam, hogy megvan az, amit kerestem,ezt esetben, akit kerestem, mert ő volt az, a testvérem. Soha senkinek nem meséltem az ígéretről, nem beszéltem a tesómról sem, csak is Jinnek, de benne teljes mértékben megbíztam. Amikor elszakítottak minket egymástól, én tizennégy voltam, JiMin pedig csak tíz. Nem maradt nekem senki sem rajta kívül, és szerettem őt, örültem, hogy megtaláltam és hogy ennyire közel is van hozzám valójában, de jobb, ha azt hiszi nem élek,í gy megmenthetem attól, hogy csalódjon bennem, mivel meg fogom ölni a barátját, akár tetszik, akár nem...

Az utolsó órám, maga volt a rémálom. A percek kínzó lassúsággal teltek, és már alig bírtam a szememet is nyitva tartani, elég közel álltam, ahhoz, hogy bealudjak, de a következő pillanatban az igazgatónő viharzott be, megszakítva az órai nyugalmat.
–Nos,kedves Diákok! – indította a hosszas szöveget. – A tavalyi évtapasztalatait figyelembe véve, idén is elindulunk az országos tanulmányi feltalálói versenyen, és ha tudtok nyerni, akár a világbajnokságra is kijuthatunk. Idén szeretném, ha mindenki jelentkezne, de nem egyedül! Nem árt a csapatmunka. A mostani feladat, olyan elektronikai tárgy megalkotása, mely könnyen eladható, elfér egy kisebb lakásban is, és dekorációnak is felhasználható. Fontos, hogy működjön, és tekintettel kell lenni az megújuló energiaforrásokra is! Aki elég bátorságot érez, akkor írja fel a nevét és a társainak a nevét is, akikkel egy csapatban szeretne lenni. Az elkészítésre csak tíz napot tudunk adni, így jól gondoljátok meg!

Felvontam a szemöldököm, és kiakadva meredtem magam elé. Nem volt kedvem sem egy ilyen baromsághoz, nemhogy tudásom. Egyre lejjebb süllyedtem a székemben, és figyeltem, hogyan rohangálnak a többiek a teremben, de én tudtam, hogy nem lesz párom, vagy épp társaim, bár elismerem, jobb is. Egy másodperccel később társaságot kaptam JungKook személyében. Nem szólt hozzám, csak rám mosolygott, majd mindketten összerezzentünk, amikor az igazgatónő dühösen és nagyon hangosan mondta ki a nevét.
–Jeon JungKook!– kiáltotta el magát. – Miért éppen Seo SooJint választotta társának?
Döbbenten meredtem először a nőre, majd amint észhez tértem a srácra, de hihetetlenül lazán válaszolt az igazgatónak.
–Csak,mert! – vonta meg a vállát. – Miért ne? Vele úgy sem foglalkoznának, majd segít nekem.
–Én nem segítek neked! – jelentettem ki határozottan, dacos arckifejezést öltöttem fel, de kinevetett.
–Nincs vissza út, szívem!
–Miért nem szóltál előre?!
–Légy a társam!
–Már mindegy! – dühöngtem.
–Mi a terved a hétvégére? – váltott témát.
–Semmiközöd hozzá.
Elővett egy darab papírt, meg egy tollat, majd felírt rá valamit, és végül a kezembe nyomta.
–Estehétre várlak! Ezen a címen megtalálsz – mondta mosollyal az arcán.
–Mit akarsz? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
–Nálam töltöd a hétvégét!
–De...– elakadt a szavam és a lélegzetem.
–Nincs de! Várni foglak! Ha nem jössz, megkereslek és erőszakkal viszlek el!
–Nem teheted ezt velem! – sziszegtem összeszorított fogakkal, nagy nehezen préseltem ki magamból a szavakat, mert majd'szétfeszített az ideg.
–Én bármit megtehetek... Ehhez szokj hozzá!
Felállt és indulni készült, de én legszívesebben szétvertem volta azt a beképzelt, önelégült, nagy képét, melyet csökkenteni kéne egy-két hatalmas pofonnal, hogy végre észhez térjen. Ott ültem lefagyva, a gondolataimba meredve, azon gondolkodva, hogy vajon, hogyan fogom túl élni a hétvégét. Tudtam a választ nagyon jól...
Nehezen...