A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

13. rész - Szerelmem és Párizs

A helyiség gyönyörű volt, olyan kényelmesnek tűnt a hatalmas bőrfotel, hogy azonnal kiterültem benne. Volt bárpult is, tudtam kajálni is, és olyan nagy volt a hely, hogy akár táncra is perdülhettem volna. A kellemes magányom alig egy percig tartott,mivel JungKook megjelent, és leült velem szemben, hasonlóan kiterülve, mint ahogyan én tettem. Lehunytam a szemem, hogy végre pihenhessek, majd vettem egy mély levegőt, melyet nagyon lassan fújtam ki. Sikerült elszenderegnem, és pár óra múlva arra ébredtem fel, hogy a hajam az arcomba lóg, majd szorgos kezek igyekeztek kisimítani a tincseket az arcomból. JungKook ismét olyan közel volt hozzám, hogy zavart a közelsége, így hátrébb csusszantam az ülésben, de nem bírtam. A srác ott térdelt előttem, és úgy bámult rám, mintha valami csoda lennék, amit még sosem látott. A kóbor tincseimet igazgatta, de nem voltam képes elviselni őt, így a vállainál fogva ellöktem magamtól,mire ő a földön kötött ki.
–Te meg vagy hibbanva? – kérdeztem tőle emelt hangon. – Miért nézel így rám?
–Olyan szép vagy – vonta meg a vállát, majd feltápászkodott, és leült velem szemben. – Lefoglalt a szépséged.
–Hagyd már rá! – intettem le ingerülten, és ismét lehunytam a szemem.

Az út további részében is éreztem, hogy nem veszi le rólam a szemét. Nem értettem, hogy miért teszi, nem hittem abban, hogy esetleg belém esett volna, mivel a szenvedélyes érzelemfelhő nála nem a szerelemben, a kedves szavakban vagy épp a romantikában nyilvánul meg, hanem egyetlen dologra koncentrál. Amit tőlem sosem fog meg kapni. Amint leszálltunk a gépről, elindultam a csomagjaimért, és nem szóltam JungKookhoz, sőt nem is pillantottam rá. Volt egy olyan érzésem, hogy eléggé nehezményezi azt, hogy nem szólok hozzá, de ez engem abszolút nem érdekelt. A csomagomat cipelve cammogtam végig az utcákon, és ő is ott volt a nyomomban, meg persze számtalan diák. Megálltam egy kereszteződésben, mivel a diákok, akikhez az én elméletem szerint csatlakozni kellene, egyenesen mentek tovább, viszont JungKook jobbra indult el.
–Nekünk nem hozzájuk kellene csatlakoznunk? – kiáltottam a srác után,aki megtorpant.
–De– vágta rá, majd tovább indult.
–Hátakkor... Miért nem megyünk mi is arra?
–Nézd, SooJin! Én tisztában vagyok azzal, hogy te csóró vagy, és neked nem lenne nehéz egy koleszban lakni, én viszont nem akarok olyan helyen eltölteni egy percet sem.

Dühösen meredtem rá, amikor azt a jelzőt használta, hogy „csóró". Igen az voltam, hála annak, hogy a bérgyilkosokat meg sem fizetik,pedig igen kemény a meló, viszont én legalább nem vagyok egy elkényeztetett ficsúr, nem úgy mint ő.
–Nem vagyok csóró! Ha neked nem tetszik, hogy én nem származom olyan előkelő családból, mint te, akkor legalább engedd meg, hogy hazamenjek – ellenkeztem, de a villámok még mindig megmaradtak a tekintetemben.
–Én csak jót akarok neked, hogy élvezd az életet, és használj ki minden lehetőséget – magyarázkodott. – Egyébként is –folytatta vállvonogatva –, a koleszban egy szobában kellene lennünk, vagy épp egy ágyban, a hotelben meg lesz egy lakosztályunk, és külön szobád. Nem hangzik jobban?
–Temindig eléred azt, amit akarsz? – néztem rá döbbenten.
–Mindig– helyeselt, majd mosollyal az arcán indult tovább a bizonyos hotel felé.
Egy darabig még agyaltam a külön szobán, és nagyon is vonzott. Nem akartam vele egy helyiségben lenni, mert ha össze vagyok vele zárva, többnyire két érzés kerít hatalmába. Egyik egy vadrózsaszín felhő, a másik meg egy megmagyarázhatatlan dühroham,mely abban nyilvánul meg, hogy nagyon szeretném őt megütni,egyszer talán sikerrel is járok. Utána siettem, és pár perc múlva egy hatalmas épület előtt álltunk meg.

Odakint szökőkút is volt, óriási kert, melyben minden zöldellt, de JungKook körbe sem nézett, csak besietett az épületbe. Némán követtem, miközben ő a recepcióshoz sietett, nekem sem volt időm körbe nézni, igyekeztem arra koncentrálni, hogy mit is mond az ott dolgozó nőnek. A recepciós középkorú volt, olyan harmincöt körül lehetett, fekete haját kontyba kötötte, és a barna szemeit, halványbarna árnyalattal emelte ki. Mosolyogva üdvözölt minket, és figyeltem JungKook minden szavát.
–Miben segíthetek? – kérdezte végül a nő.
–Foglaltak nekünk egy lakosztályt – felelte JungKook, majd elsütött egy bájmosolyt, amitől én már rosszul voltam.
–Milyen néven?
–Jeon JungKook.
A nő gyors keresésbe fogott, kattintgatott a számítógépen, majd megcsóválta a fejét. – Sajnálom, de ilyen néven nem foglaltak lakosztályt.
–Egyetlen hozzá hasonlító név sincs? – kérdezte a srác homlokát ráncolva.
–De van – hangzott a válasz. – Mr. Jeon, és azt írja, hogy lakosztályt foglalt a fia és a barátnője számára.
–Az lesz az – bólintott JungKook.
–A barátnőd lennék? – néztem á nagy szemekkel.
–Csak az egyszerűség kedvéért mondtam ezt.
–Oké– bólintottam.
–A belépőkártyájuk – mondta a nő, majd átadta JungKook a kártyákat. – A harmadik emeleten, jobbra a második ajtó. Az lesz az önök lakosztálya.
–Rendben– mosolygott a srác, majd elindult az emeletre.
Tehát nem akarja, hogy a barátnője legyek. Valahogy nem bántam, hogy ezt mondta, bár amilyen hanglejtéssel, kifejezéssel mondta, nem feltétlenül örült a saját kijelentésének. Immár biztosra vettem, hogy kicsivel többnek tart, mint egy haver, és őszintén megvallva én sem tudtam csak úgy gondolni rá, mint egy ismerős vagy épp csak egy áldozat, mert ő sokkal, de sokkal több volt annál.

Elég gyorsan felmásztam az emeletre, talán kicsivel gyorsabban is, minta srác, mivel én már alig vártam, hogy aludhassak egy kicsit,lehetőleg messze JungKooktól. Amint beléptem a lakosztályba a legszembetűnőbb a hatalmas tér volt. A nappaliba fekete bőrfotelek, modern elektronika, üvegasztal, és gyönyörű szekrények, mindenféle elegáns dekorációval, a falakon pedig festmények. Nem sokáig nézelődtem, inkább ledobtam a bőröndömet,és igyekeztem hálószobát keresni magamnak, de csak egy volt.Igaz, hogy olyan nagy volt az ágy, hogy hatan is kényelmesen elfértek volna rajta, viszont ezt nem tartottam fairnek JungKook részéről. A tekintetem megakadt az ágy azon részénél, mely a fal mellett helyezkedett el, és vasból volt, kecses, ívelt mintákat hajlítottak belőle, és nem tudom, hogy mi ütött belém,de nagyon huncut dolgok jutottak az eszembe.
–Tudom,hogy mi jár a fejedben – lépett mellém JungKook – Hozzak egy bilincset vagy valami hasonlót?
–Köszi,inkább nem! – emeltem fel a hangom. – Átvertél! 
–Ez nem igaz – tiltakozott. – Csak szerettem volna, ha látod, milyen jó, ha az ember bármit megtehet és megengedhet magának.!
–Nem fogok veled egy szobában aludni – határoztam el, majd kirohantam a szobából.
A hálótól nem messze rátaláltam egy ajtóra, amely egy titkos szobába vezetett. A legkülönlegesebb az volt, hogy nem találtam egyetlen ablakot sem, csak fehérség és egy fotel. Kicsit fojtogatóvolt a légkör, de legalább nem kellett elviselnem JungKook baromságait. Kiterültem a fotelben, mely nagyon kényelmes volt, és végre sikerült lazítanom pár órára, békében és csendben.

*

–SooJin!– hallottam JungKook hangját az ajtóból. – Nem tesz jót, ha sok időt töltesz itt! A végén meg fogsz őrülni.
–Még mindig jobb, mintha tőled őrülnék meg! – vágtam vissza álmosan.
–Gyereki, kérlek, és beszéljük meg – próbálkozott kedves hangon kicsalogatni onnan, és valóban, olyan csábító volt a helyzet.
Vettem egy mély levegőt, majd kimentem, és hirtelen nagyon sok szín áramlott a tekintetembe. Nagyon zavaró volt, de sűrű pislogás után végre képes voltam észhez térni. JungKook ott állt mellettem, hatalmas mosoly terült el az arcán, mire átfutott rajtam az a megszokott dühhullám, így lendítettem az öklöm, és erőből orron vágtam. Fájdalmasan felnyögött, majd amint visszaillesztette az orrát, dühösen meredt rám.
–Ezt meg miért kaptam? – faggatott hevesen.
–Mert megérdemelted – vontam meg a vállam.
–Bocsánatot szeretnék kérni tőled, erre ez a hála?
–Bocs, de ez már régóta gyűlt bennem, most már ki kellett valahogy adnom.
–Nem lényeg! – legyintett, miután rájött, hogy nem tört el az orra,amit én sem nagyon bántam. – Sajnálom, hogy bunkó voltam!
–Te képes vagy bocsánatot kérni valakitől? – kérdeztem megjátszott meglepettséggel, mire ő büszkén kihúzta magát.
–Igen– bólintott, majd amint meglátta, hogy hogyan nézek rá,visszább vett magából. – Tényleg sajnálom! Voltál már valaha Párizsban?
–Nem– ráztam meg a fejem.
–Akkor készülődj, mert fél óra, és körbevezetlek.
Ellépett mellőlem, majd elsiettem, hogy vegyek egy zuhanyt, és felöltözzek.Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, de azért nemszámítottam túl nagy dolgokra. Ő amúgy is képtelen feladni a büszkeségét, és akkor is játssza az agyát, ha nem kéne, de jólesett a bocsánatkérése, na meg az is jó érzéssel töltött el,hogy végre megüthettem.

Egy óra múlva már az utcákat jártuk, és a kellemes hőmérséklet miatt még jobb volt a kedvem. JungKookra pillantottam, de csak lopva, nehogy észrevegye, hogy éppen őt bámulom, és olyan kérdések merültek fel bennem, melyekre szerettem volna választ kapni, lehetőleg tőle.
–Lehet egy komoly kérdésem? – fordultam végül hozzá.
–Persze– bólintott. – Majd igyekszem elővenni a komoly arcomat.
–Olyan hülye vagy – szidtam le mosolyogva.
–Hát ez van, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te, vagyis mint mi.
–Hagyjuk!– intettem le, mert kezdtem elveszteni a türelmemet.
–Mi a kérdés?
–Te képes lennél megölni azt, akit a világon a legjobban szeretsz?
–Nem hiszem! Ha valóban nagyon szeretem azt az illetőt, akkor biztos,hogy nem. – Hirtelen, mintha kicserélték volna. Kezdtem hinni abban, hogy JungKooknak is van lelke.
–És ha a testvéred élete múlna rajta?
–Simán feláldoznám a bátyám életét a szerelmemért.
–Ennyire nem szereted őt?
–Gyűlölöm.Ő sem kedvel engem, de ez így van jól.
–Mi a neve? – faggattam kitartóan.
–Nem mondom meg. Nem is emlékszem rá. Engem eltiltottak tőle, mert agresszív volt, és folyton megvert.
–Volt olyan időszak az életedben, amikor elnyomtak téged? – nevettem elképedve.
–Nem vicces – rázta meg a fejét. – És igen volt, de nem tartott sokáig. Anyu rájött, hogy a testvérem gonosz, és eltávolították tőlem.
–Mi lett vele?
–Nem tudom. Engem átvittek Busanba, és mire visszamentem a fővárosba,addig a bátyám már felnőtt. – Nagyon ritkán találkozunk.
–De ha olyan közeli lenne a viszonyotok, mint nekem JiMinnel, akkor...
–Hát...– gondolkodott el egy pillanatra. – Megfontolandó. Két fontos személy között választani piszok nehéz, de logika alapján...
–Logika alapján?
–Szerelmes még lehetsz, de az öcsédet már nem kaphatod vissza.
–Ez így van – helyeseltem, majd némán folytattam az utat.

Én is az alapján gondolkodom, mint ő. Kénytelen leszek megölni őt,mert nem akarom a tesómat elveszteni, de kedvelem JungKookot. Nem tudom, hogy mit tegyek. Egy pillanatra egy hatalmas torony előtt álltunk meg, majd a srác befelé igyekezett, vett két jegyet, és felfelé indultunk a lépcsősoron.
Hosszadalmas séta volt, egészen a legtetejére meneteltünk, és én ámulva figyeltem a vasszerkezetet. Még sosem láttam élőben az Eiffel-tornyot, de a képeket nézegetve is nagyon tetszett, így viszont szinte rabul ejtett. A lépcsőknek valahogy sosem akart vége lenni, de húsz perc múlva, végre fellélegezhettem.
–Nem mehettünk volna lifttel? – érdeklődtem lihegve.
–Nem!– vágta rá JungKook, akinek látszólag nem esett nehezére a séta. – A látványért amúgy is megéri szenvedni.
A korláthoz sétáltam, pontosabban vánszorogtam, de egyet kellett értenem a sráccal, a kilátás varázslatos volt. Messzire elláttam, és rájöttem arra, hogy Párizs valóban meseszép.Nézelődtem, és Kook odalépett mellém, majd rám mosolygott.
–Igazad volt – jegyeztem meg. – Ez valóban gyönyörű.
–Én megmondtam – válaszolta magabiztosan.
–Miért hoztál ide?
–Csak azt szerettem volna, hogy láss csodát.
–Azért én ezt nem csodának mondanám, hanem csak szépnek.
–Tudod, hogy értettem.
–Talán– vontam meg a vállam.
–Miért is lettél mérnökhallgató? – váltott témát.
–Nem akartam az lenni. Okkal vagyok ott, ahol.
–Sejtettem, hogy nem sok kedved volt hozzá, ugyanis nem igazán a te világod.
–Köszike, hogy ilyen szépen körbeírtad, hogy béna vagyok – mondtam felvont szemöldökkel.
–Nem azért – mentegetőzött. – Mi az oka?
–Köze van hozzád.
–Nahát– csodálkozott el.
–Az a feladatom, hogy elérjem, hogy belém szeress, de ez kemény meló.
–És miért ez a feladatod? Miért pont én?
–Ha én tudnám? Nem tudom, hogy miért te?
–És miért kellene ezt elérned?
–Túl sok a kérdés – hárítottam, még mielőtt nagyon beleszabadulnék a beszélgetésbe, és olyan titkokat bíznék rá, amelyeket nem nagyon kellene.
–És ha azt mondom, hogy a feladat teljesítve van, akkor mit gondolsz?
–Azt,hogy... Nem veszem be.
–De ha igaz, és elérted beléd essek... Akkor?
–Nem akarom, mert akkor el kellene mennem.
–Hová?
–Gondolom haza. Új feladatokat kapnék...
–Mi is a munkád? – faggatott kemény hangnemben.
–Nem mondhatom meg, mert akkor meg kell, hogy öljelek... – suttogtam kicsit megrémülve.
–Te?– nevetett a fejét is hátravetve. – Ez vicces.
–Hagyjuk!– kértem tőle, majd a tájat figyeltem.
–Nem!– vágta rá, majd a derekam köré fonta a karjait, és közelebb vont magához.

Nem tudtam, hogy mit akar ezzel, de pár pillanat múlva már a kezeiben tartotta az arcomat, és még inkább lerövidítette a köztünk lévő távolságot. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, forró volt,szinte felperzselt vele. Tiltakozni akartam, de nem ment,ellágyultam, és lassacskán a térdeim is felmondták a szolgálatot.
–Szeretlek!– súgta a fülembe, alig hallhatóan, de így s felfogtam, amit mondott, de nem akartam el hinni. A mellkasára tettem a kezem, és ellöktem magamtól, nem túl erősen, nehogy valami baja essen, és döbbenten meredtem rá.
–Mondd még egyszer! – követeltem.
–Ne várd, hogy éjjel-nappal ezzel fogok jönni. Távol áll tőlem ez a túlzott romantika. Jól hallottad, mit mondtam – hadarta el hevesen.
–Nem, nem, nem. – Csak ennyit voltam képes kinyögni, mivel nem akartam,hogy igaz legyen. Láttam az arcán, hogy igazat mond, de nem tudtam,hogy csak azért, hogy elhitesse velem, vagy valóban ezt érzi.
–Nem akarod?
–Mit?
–Hogy igaz legyen? Félsz?
–Hagyj békén! – Elindultam, de visszarántott, és közelebb vont magához.
–Nem!– határozta el, majd megfogta az arcomat.

Éreztem a kisugárzásában, abban a szenvedélyben, amiben megnyilvánult e percben, hogy ez bizony nagyon komoly. Fel sem fogtam, hogy mire készül, de amint lágyan megcsókolta az ajkaimat, összeomlott az önuralmam. Olyan csodásan csókolt, mondjuk minden csókja hevesebb volt, mint az előző, hogy nem tudtam azt mondani, elég. Egy pillanatra engedett csak el, hogy lássa, milyen az arckifejezésem,hogyan reagálok a tetteire, de nem tudtam szóhoz jutni. Ismét megcsókolt, de ezúttal már olyan szenvedélyes volt, hogy a nyelve is táncot járt az enyémen, és hatalmas érzékiséggel kényeztetett. Kezdtem rosszul lenni, és mihelyst lazított,engedett a csókok rohamán, távolabb léptem tőle. Kifulladva figyeltem őt, de nem szólt semmit.
–Komolyan gondoltam – szólalt meg végül. – Nem tudnál visszacsó...
Belefojtottam a szót azzal, hogy hevesen lecsaptam az ajkaira, nem tudtam ellenállni, nem voltam képes megmondani a vágyaimnak, az érzéseimnek, hogy ezt nem kellene, a szívem azt súgta, hogy felejtsek egy percre, és tegyem azt, amire a legjobban vágyom.Hosszasan csókoltam a tökéletes ajkait, és teljesen rabul ejtettek. Úgy csókoltuk egymást, mintha soha többet nem lenne lehetőségünk arra, hogy megtegyük még egyszer. A legfájdalmasabb dolog az, hogy én valóban nem tehetem meg. Néhány percig nem szóltunk egymáshoz, nem is csókolóztunk, csak bámultuk a másikat, majd az lett a vége a szótlan kommunikációnak, hogy elmosolyodtam.
–Tényleg szeretlek – győzködött. – De többször nem fogom mondani,inkább bebizonyítom.
–Tudom– mondtam, majd újabb csókot nyomtam az ajkaira.
–És ez viszonzatlan marad vagy sem? – faggatott mosolyogva.
–Egyelőre szeretlek.
–Egyelőre?– vonta fel a szemöldökét összezavarodva.
–Amíg a halál el nem választ – sóhajtottam lemondóan, majd a vállára hajtottam a fejem.
–Vagyis hosszú ideig?
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez nem így van. Meg kell halnia.Nincs mese.
–Talán– feleltem sejtelmesen, és arra eszméltem fel, hogy egy könnycsepp szalad végig az arcomon.

A halál el nem választ... Csak pár nap... Azt hiszem, nem csak JungKook fog meghalni, hanem én is. Lelkileg és testileg egyaránt...