Katja | Drága Örökösök ✅

Huszonhetedik

Külső szemlélő

Földkupac a hátuk mögött... pipa.
Megtisztított ajtó... pipa.
Csőre töltött pisztoly... pipa.

Bumm!

A hosszú éveket megélt vészkijárat rozsdás zárja szabályszerűen hullott le a poros padlóra, ahogy Szása egy tökéletesen irányzott lövéssel széttörte a zár belsejét. Mind belül, mind kívül, engedelmesen utat engedve a megszámlálhatatlan percek óta munkálkodó csapatot. Nem is tökölődtek, azonnal megindultak befele a megbeszélt alakzatban, fegyver a kézben, ha támadásra kerülne a sor – ha őszintén meg kellene mondaniuk, arra is számítottak, hogy lesz valami ellenállás.

Amit találtak, az viszont igencsak meglepte őket. Az egész helyiség – ami, mint kiderült, egy szimpla raktárhelyiség volt –, teljesen üres volt a benne porosodó bútorokon és egy száradt vérköntösbe vont, vékonynak és gyengének tűnő, fiatal lányon kívül.

Szásának kiesett a kezéből a fegyvere, mely hangos csörrenéssel ért földet. Kék tekintete könnytől áztatott volt, ahogy térdre rogyva nevelt lányához sietett és szorosan magához vonta, úgy, mint egy aggódó apa a rég nem látott gyermekét, óvva őt minden külső ingertől és bajtól. Finoman vonta magához, nehogy véletlenül is megnyomja egy sebét, a lány apró buksiját edzett mellkasára fektetve. Arcát belefúrta a loboncos hajba, úgy szippantotta magába Katja édes illatát.

– El se hiszem, hogy itt vagy. Hogy egyben vagy – suttogta bele a tincsek tengerébe, élvezve az apró test közelségét. Nem tudta visszatartani a remegést, ami a megkönnyebbülés és a feltörő öröm miatt rátört.

Hiába a pozitív gondolatok mantrálásának, ott lappangott benne a gondolat, hogy netán túl későn találnak rá a lányra. Hogy elkésnek – azonban Isten megkegyelmezett bűnös múltján és meghagyta neki a lányt.

Hirtelen beugrott neki a lányról kapott kép, avagy a megszáradt vérköpeny, ami övezte. Finoman elhúzódott tőle, nehogy ráijesszen, s úgy vette szemügyre a rubin tócsát. Égkék tekintetével végigkövette az egyre vékonyodó csíkot, ami a lány maga mögött heverő csuklójához vezetett – rajta egy félig lenyetélt hajókötéllel és egy vértől vörösen csillogó fémbilinccsel.

Szása, miközben könnyed mozdulattal, pillanatok alatt kibújtatta a félig szétszedett kötél-bilincs kombóból Katja gyenge és az erőlködéstől kihűlt kezeit, akarva-akaratlanul elmosolyodott. – Nem is te lennél, ha nem próbáltál volna kiszabadulni, Katja.

S azzal lent is volt a kézszorító kombó. A szerb határozott mozdulatokkal jelzett katonái felé, hogy minden létező orvosi kötést és piperét nyújtsanak oda neki, legalább a sebeket had kezelje le és kösse be. Ahogy a szerb egyre több sebét látta el a lánynak, s közben folyamatosan beszélt hozzá megszokott, csipkelődő de kedves hangszínén, Katjának is egyre jobb színe lett. Kapott egy kis vizet, hogy szomját oltsák, illetve egy Snickers is akadt Nátán egyik zsebében.

Katja

Igyekeztem erős maradni, s a józan eszemet fent tartani. Ugyanis, ha bármiféle étel és ital nélkül, megkötözött kezekkel bezárnak egy dohos pincehelyiségbe, amelyet ráadásul úgy ásott ki egy nagy bagázsnyi, mínuszos IQ-val rendelkező munkás, nem a legegyszerűbb feladat. Sőt, itt még az olyan világhíres túlélők, mint Bear Grylls se bírnák, hiszen egy tetves csótány sincs, amit elráspolhatnál utolsó mentsvárként.

Így, hiába a küzdésemnek és a különféle módszereimnek eszemnél-maradás tekintetében, lassacskán kezdtem elveszteni az eszméletemet. Nyeszeteltem, vágtam a kezeimre szorított kötél-bilincs kombót, csakhogy egy idő után, mikor már utánpótlása sem volt az erőmnek, egyszerűen képtelen voltam folytatni. Forgott a világ, a gyomrom lassan saját magát emésztette meg, a szám olyan száraz volt, hogy a Szahara hozzá képest folyadékban dúskáló oázis volt.

Szépen, akarva-akaratlanul körbefont a sötétség, mint édesanyám karjai anno, még kisgyerekként, s békés álomba simogatott.

A következő emlékem már az volt, ahogy Szása, a nevelőapám próbál észhez téríteni. Finoman, úgy vigyázva rám, mint egy porcelánbabára bekötötte sebeimet, szervált egy szelet Snickerst, hogy a vércukrom és a tápanyagbevitelem is helyreálljon valamelyest, illetve a szám is minimum egy pocsolya víztartalmával érjen fel a sivatag helyett.

– Még mindig nem hiszem el, hogy rám találtatok – nyöszörögtem erőtlenül mosolyogva, miközben a kapott karamellás-csokis szeleten csámcsogtam. Jól esett a cukortuning azután, hogy a vércukrom valahol a Föld másik végén kóvályoghatott, ráadásul az íze is mennyei volt.

– A lányomért bármit megtennék – felelte a nagydarab szerb egy halvány, férfias, bíztató mosollyal. – Ez az egyszer megbocsátom, hogy ki akartad nyíratni magad, de ha mégegyszer megpróbálod, Kishölgy, akkor szobafogság lesz a vége.

Elnevettem magam, habár a vége inkább hasonlított egy partra vetett hal döglődéséhez, ahogy beleszúrt a sebhelyekbe a lüktető fájdalom. – Mintha képes lettél volna valaha is bereteszelni egy szobába. Meg amúgy is megszöktem volna simán, kémgyerek vagyok, tudod – kezemet magam elé óvatosan kinyújtva jeleztem, hogy eleget üldögéltem, ideje a tettek mezejére lépni. – Fel tudnál segíteni?

– Persze – reagált egyszerre Szláven, s azon nyomban be is csúsztatta izmos karját hónom alá, így segített óvatosan feltápászkodni addigi kényszer-helyzetemből.

Ahogy ismét a saját lábaimon álltam, volt valami a hasamban a szoba benyelt porán kívül, az agyam is kezdett egyre jobban hasonlítani az elkapásom előtti állapotához. Ugyanúgy pörgött ezerféle gondolaton, amiből kiválasztva a legelső szóvá is tettem azt. – Mélyen tisztelt Édesapámmal is összefutottatok már, ha jól sejtem.

– Alexej szerencséjére még nem találkoztam vele a mai nap folyamán – felelte Szláven, meglepve engem. – A te Tomikád meg az apja mentek arrafele. Szétváltunk, hogy ameddig ők azt az ágat intézik, addig összekanalazlak.

A fiatalabbik férfi említésére egy ütemet kihagyott a szívem. Vegyes érzések öntötték el aggódó szívem – egyrészt, persze el se hittem, annyira örültem neki, hogy Tomi itt van.

Másrészt viszont a halálfélelem fogott bűvöletébe. Mi lesz, ha Alexej túljár Nándi eszén és ne adj' Isten bajuk esik?! Sosem bocsátom meg magamnak!

– Van azóta felőlük bármi hír? – érdeklődtem vékonyka hangon. A visszafojtott sírástól akkora gombóc fojtogatta a torkom, hogy erőteljesebben ha akartam volna, se tudtam volna beszélni.

Ezt persze Szása is észrevette, ahogy megtörtem egy pillanatra. Láttam a szemeiben.

Mégsem hányta a szememre, ahogy Alexej tette volna. Helyette nyögött egyet, igazított a fogáson, amivel segített járni, majd határozottan nekiindult a járatoknak, vissza a fèlhomályos kanyargásba.

~•~

Külső szemlélő:
Ahogy az várható volt, s amire Nándi is számított, Alexej nem adta magát egykönnyen.

Elkapta mind az ő csapatát, mind a Kristóf-Lali féle felderítő csapatot. Egytől-egyig megkötözte őket kezeiknél, lábaiknál, betapasztotta szájukat.

Végezetül diadalittasan nézett végig mesterművén. Jó ízű, velejéig romlott kacaj hagyta el száját, ahogy megállt Tomi előtt.

– El se hiszem, hogy Katja képes volt belehabarodni egy ilyen balfácánba, mint Kasztner piperkőc fia – vágta Tomi fejéhez két szisszenés közt, végül megrúgva a fiatal férfi bokáját.

Tamás a szájtapasz mögött morgott egyet, tartva a szemkontaktust a bosnyákkal. Ha most szabad lett volna, úgy tökön rúgta volna a krapekot, hogy a mogyorói az agyában kötnek ki.

Mindemellett legbelül viszont csak annyit kért a Nagyfiútól odafent, hogy vigyázzon egyvalakire. Nem, nem az anyjára, Mónika tudott magára is vigyázni.

Katja járt az eszében. Hogy vajon hol lehet, mi lehet vele. Hogy él-e még egyáltalán – hogy van-e kiért küzdenie egy dohos, bosnyák pincében egy maffiavezérrel.