Katja | Drága Örökösök ✅

Tizenkettedik

Kristóf a kért és az ígért gardedámmal seperc alatt ott volt a kisboltban, feltépve maguk előtt az egyébként is instabil faajtót – csakhogy, az a röpke 2-3 perc is bőven elég volt ahhoz, hogy annyi vér szivárogjon ki az oldalamból, benne a lövedékkel, hogy a sarokban összeroskadva igyekeztem eszméletemnél maradni.

Torkomat a sírögörcs fojtogatta, de nem apám tette miatt – azt egyszerűen csak nem értettem, hogy milyen célból tette. Pusztán azért, mert olyan közelinek éreztem azt, hogy ha behunyom a szemeimet, vége, hogy megriasztott a gondolat. A hideg futkosott a hátamon, a lábaim a kocsonyához hasonló szintre kerültek, míg lassan kezdtem azt érezni, hogy minden értékes csepp, rubinvörös vérem az enyészeté lesz. Már a padlón is kisebb tócsa kezdett összegyülemleni, nem beszélve arról, hogy a légzésem is kezd megbolydulni.

Emellett meg még az a nyamvadt bérenc is kezdett magához térni, így a satnya kis erőmmel muszáj voltam fejbedobni valami nehézzel – ami végül jobb híján egy konzervdoboz lett –, hogy ájult állapotban tartsam. Még az hiányzott, hogy netán bevadul és saját kezüleg nyír ki az emúgy is nyomorult helyzetemben.

Ezért is érzékeltem már csak tompán azt, hogy a csipet-csapat beront a csatatérré avanzsált kisboltba, s hozzám rohanva leguggol mellém. Kristóf és Szláven Kata utasítására óvatosan felemelt a sarokból, ahova bekúsztam, egyenest a kasszapultra. Utána rögvest hátrább pattantak, hogy helyet adjanak a fiatal doktornőnek.

Kata kezdetnek meglengette az arcom előtt kezét, megviszgálva, hogy képes vagyok-e még a reflexeim használatára és a kommunikációra. – Mennyi vért vesztettél, Kinga? Tudsz még beszélni?

– S-Sokat – ajkaim úgy remegtek, mint a méteres hóban a fázós mókus. – N-Nagyon sokat.

– Értem – ezzel mutatta, hogy próbáljam meg elengedni a vérző sebet. – A golyó még bent van?

Bólogattam.

Ekkor az orvosi táskájában egy csipesz-szerű eszközért nyúlt kesztyűs kezével, másik kezével óvatosan felhúzta a vértől nedves és átszíneződött ruhadarabokat. – Rendben. Most kiszedem a golyót, aztán elállítom a vérzést. Utána összevarjuk, végül pedig lekezelem, nehogy elfertőződjön.

Már kinyögtem volna, hogy bánom is én, csak csináljon valamit, mikor is egy meglepetésemre megtört, oly sok éve ismerős férfihang szólalt fel mellettem. – Csak mentse meg, doktornő. Nem veszíthetem el a hugomat is.

Mindannyian meglepetten, beléjük szorult szavakkal kapkodták a fejüket köztem és Szása közt. Na, nem, mintha az én amúgy is fájdalomtól könnyes arcomról bármilyen érzelmet le tudtak volna olvasni – megilletődöttnek meg voltam illetődve, az hótziher. Azonban a feltörő örömkönnyeket – igen, még a kőkemény Katja is el tudja magát sírni – szinte Mission Impossible volt megkülönböztetni a seb okozta könnyektől.

– De hát Kinga nem a... barátnőd volt? – értetlenkedett Kristóf jogosan.

Szása a fejét rázta egy jókora sóhaj keretében. – Nem és soha nem is akartam tőle semmit. A mostohahúgom, Katja Kristic.

– Ennyi erővel azt is bevallhatnád, drága Szása, hogy hogyan lettem a nyomorult mostohahúgod, ha már ekkora őszinteségi rohamod van – sziszegtem a fogaim közt tört magyarsággal. Megnyugodva konstatáltam, hogy amint Kata lassacskán elállította a vérzést, a fejem folyamatos pörgése is kezdett végre-valahára megállni. Éreztem, hogy az erőm és a tiszta gondolkodásom ha apránként is, de kezd visszatérni, amit az egyre gyakrabban a nyelvemre visszatérő, csípős megjegyzések is remekül jeleztek.

Na, meg a dühöm is, ami a magyar nyelv túlságos törésében nyilvánult meg.

Kata és Kristóf egyaránt fordultak a szerb felé, arcukon várakozó tekintet. Csakhogy, a nagydarab férfi azonnal hárította a két segítőtársunk mélyebb részletekbe való beavatását. – Az most mellékes, Katja. Először is azt kellene kiderítenünk, hogy ki ez a krapek és mit akart tőled.

Szemeimet megforgatva sóhajtottam fel. Éreztem, hogy a tettetett egyszerűségén kezd felmenni bennem az a bizonyos pumpa. A Szentlélek választott el attól, hogy az épp sebemet összeöltő doktornő kezei közül kitépjem magam és Szásához lépve megfojtsam egy kanál akármiben. De mokkáskanálnyiban. – Szerinted, te kiköpött Einstein, ki akarna kinyírni? Apám emberein kívül kb. az a pár ügyfélen tudott egyáltalán a létezésemről, akiket kinyírtam, mielőtt szólni tudtak volna valakinek. Szerinted ki a büdös franc tudott még a létezésemről, dragi Saša Balentović, moj prokleti brate?!

Huh. Tényleg fel lehettem paprikázva, ha a mondandóm végét folyékony bosnyáksággal fejeztem be. Egyébként azt mondtam, hogy „drága Szása Balentovic, te istenadta bátyusom". Gondolom, érzitek benne a tömény iróniát és maró gúnyt.

Már láttam Kristóf zavart, barna tekintetében, hogy pillanatok kérdése és megkérdezi, mi a fenét káromoltam halandzsa nyelven, de szerencsére Szása – látva a felrobbanni készülő idegeimer – időben közbe avatkozott.

Megköszörülte torkát, ezzel magára hívva a Szappanosék figyelmét. – Katjának a Kinga nevének magyarosított verziója. Eredetileg bosnyák származású lány, akit még Olgával együtt fogadtam örökbe, amikor édesanyja... tragikus körülmények közt hunyt el. Ezért is beszél néha az eredeti nyelvén, amit csak miatta én is kitanultam.

Szása gigantikus szerencséje miatt Szappanosék könnyedén elhitték a sztori finomított mását, hevesen bólogatva emésztették meg az új információkat. Ellentétben velem, aki félig felvont szemöldökkel igyekezett titánerősséggel nem körberöhögni a szerb férfi szánalmas hazugságait.

– Akkor ez azt jelenti, hogy Ki- Katját is belevontad a mocskos ügyletekbe? – fűzte tovább a múltam feltérképezését Kristóf. Tiszta happy lettem, hogy végre valaki visszajelzést ad arról, hogy nem minden olyan leányálom, ahogy Szása ezt bemeséli.

Emiatt is vigyorodtam el, szívemben kellemes érzéssel. Diadalittasan pillantottam a boltos haveromra, szemem sarkából mindennél nagyobb örömmel konstatálva a drága mostohabátyám riadt fejét. A kezemben éreztem a szituáció irányításának lehetőségét. – Honnan máshonnan tanultam volna meg nulla szívbajjal eszméletlen állapotba küldeni egy fegyveres pasast? Persze, hogy bevont a „mocskos ügyleteibe".

Idő közben Kata is végzett az oldalamon tátongó seb összeöltésével, melyet az orvosi táskájába való bepakolásával jelzett. – Kész. Ezután nem fog vérezni, aminek persze az a feltétele, hogy rettentő óvatossággal mozogsz. Semmi ninja-mozdulat, bánom is én, hogy valami jugo kémlány vagy vagy ki.

Szemeimet megforgatva sóhajtottam fel. – Ám legyen. De ennek egy feltétele van.

– És pedig? – kérdezte az orvosnő.

– Hogy elterjeszti Szása kis meséjét. Nem akarom, hogy a falusi öregasszonyok mindenféle rémhíreket kreáljanak rólam... meg a lapátfülű mostohabátyámról – feleltem rezzenéstelen arckifejezéssel. A legutolsó dolog, amire az amúgy is lebukott helyzetemben vágytam, az volt, hogy a Tomi szavaival élve ökörfosi súgóhálózat szagot kapjon.

Kompromisszumok kötéseben pedig a feketepiaci gyilkolások révén profi voltam. A pókeres blöffölés ehhez képest piskóta volt lekvárral.

Kata, látva a megingathatatlan ragaszkodásomat a megszabott feltételemhez, nagy-nehezen belement. Olyan könnyű volt bűnrészessé tennem, mint Tomit rávenni arra, hogy csókoljon meg. Az utóbbit persze magától is gyakoroltuk, s még élveztem is a rózsaszín köd fényében, de ez már csak részletkérdés. – Legyen. De nem akarok a jugo ügyek része lenni, se Kristófot nem akarom, hogy belevegyétek.

Az említett férfi heves bólogatásba kezdett. – Így van. Szeretlek, mint legjobb barátomat, Katja és bízok is benned, de nem szeretnék belefolyni a dolgaidba.

– Megértem. S köszönöm, hogy még mindig bízol bennem – erősítettem meg a kérést. – Akkor... nagy kérés lenne, ha a bátyámmal magunkra hagynátok minket, amíg elintézzük azt a kopasz majmot?

– Persze – válaszolták egyszerre.

Kristóf Kata hátára simította kezét, úgy igyekezte kitessékelni a boltból. – Megoldható negyed óra alatt? Mert ki kellene nyitnom, ha nem akarjátok, hogy Lujzi meg Margit gyanút fogjon.

Szása felelt helyettem, ahogy odalépett mellém és lesegített a kasszás-pultról. Hiába nem akartam, muszáj volt belekarolnom a nagydarab szerbbe, hogy a hirtelen talpra állástól el ne boruljak. – Persze. Gyorsak leszünk és a vért is eltűntetjük.