Huszonnyolcadik

23 4 0
                                    

Katja szemszöge:

Már kezdtem feladni a végtelen kanyargásban a reményt, hogy valaha is kitalálunk a járatok sűrű, átláthatatlan tengeréből.

Persze, most nyugodtan a fejemhez lehetne vágni, hogy mennyire nincs tájékozódási képességem – és a legviccesebb, hogy nem is tagadnám. Még saját lábaimon elkanyarogtam valahogy mindig Alexej irodájához – viszont szédölgő fejjel ez egy inci-fincivel nehezebb feladat volt.

Szerencsére viszont egy Szása nevű emberke volt a kíséretem és a védelmem, így egy pillanat erejéig nem pánikoltam a hosszúra nyúlt felfedező túra miatt. Először a megtermett szerbbe karolva, végezetül pedig a karjaiban fekve a kimerültségtől igyekeztem hasznos infókat megosztani mind az apának nem nevezhető hímegyed irodájának hol létével kapcsolatban, mind Alexej szeszélyességével kapcsolatban.

A szerb nevelőbátyám pedig nem szólt egy rossz szót sem. Csupán hálával fogadta az elmondott infókat és amennyire csak a testem hajlékonysága engedte, magához ölelt, így tudatva velem, hogy megvéd bármi áron.

Ki tudja, mennyi idő után, heves stresszelterelő beszélgetések közepette pedig arra lettünk figyelmesek, hogy a járat végén, amelyiken éppen beljebb és beljebb haladtunk, bosnyák beszédhangok ütötték meg fejünket.

A szerb férfi azonnal jelzett csapatunk hűséges, minket követő tagjainak, hogy lassítsanak, majd álljanak meg. Mindannyian, beleértve engem is kíváncsian vártuk Szása következő parancsát.

– A hangokból ítélve mindenki odabent van. Eléggé alaposan elkeveregtünk eddig a létező összes lehetséges járatban, így bizton állíthatom ezt – kezdett bele Szása a tájékoztató beszédbe. Égkék tekintete komoly volt, ellentmondást nem tűrt. – Nincsen az irodába más bejárat, így innen kell behatolnunk. Fele csapat hátrébb marad biztosítani, másik fele velem jön fegyverekkel.

– Mi lesz velem? – buggyant ki a számon a kérdés akarva-akaratlanul.

Nem akartam kolonc lenni a nyakukon. Alig tudtam járni, fegyvert felemelni meg talán képtelen is voltam abban az állapotomban.

A szerb arcán egyszerre jelent meg a szomorúság, a félelem és a csalódottság. Nagy sóhaj hagyta el száját, ahogy felém fordult. – Utálom ezt mondani, de neked a legjobb lenne itt megvárni minket. Nem kockáztathatom, hogy valami bajod legyen... hiszen még csak most kaptalak vissza.

Bólintottam. Akkor végre értettem, hogy mi a különbség az igazi szeretet és a megjátszott között.

És Szásáé egy az egyben igazi volt.

– Megleszek itt, ne aggódj – erőltettem az arcomra egy gyenge mosolyt. Fájt mindenem, fájt ez az apró mimika is, mégis szükségét éreztem.

Legalább a szerbet is mosolyra bírtam.

A kezembe nyomott egy kezes, kisebb, könnyebb pisztolyt, végezetül pedig egy finom puszit lehelt a homlokomra. – Vigyázz magadra, Katja.

– Te is, Szása – feleltem, leginkább már magamnak, hiszen az osztag már úton is volt a hangzavar fele.

Ahogy távolodtak, olyan volt, mint egy filmben: mintha lassított felvételt néznék, amelybe a szívem is belesajdul.

~•~

Ahogy arra lehetett számítani, a hangzavar először egy pillanatra elült, aztán mint a szikra csattant fel.

Nem hallottam pontosan, min ment a szócsata. Pusztán a hanghordozásból szűrtem le azt az egyébként is nyilvánvaló tényt, hogy a szerb és a bosnyák nem örülnek egymásnak. Kicsit sem.

Ennél a résznél még egész nyugodt is voltam.

Amikor viszont elsült egy pisztolylövés, nem tudtam magam tovább tűrtőztetni. Hiába sajgott minden egyes porcikám, nagy lendületet véve nekiiramodtam a maradék távnak, nem tűrve katonai félre állítást.

Az utolsó csokor terepruhásnál is amiatt lassítottam le, mert elfogyott a szuszom. Kiintettem őket a fal mellé, hogy belássak Apám irodájába – nem éppen kellemes és megnyugtató részleteket megpillantva.

Külső szemlélő:
– Ez a hasznavehetetlen piperkőc mégis képes volt több élményt adni Katjának, mint a kegyetlen apának nem nevezhető férfi – sziszegte a fogai közt Tomi feltüzelve. Égkék szemei ha tudtak volna, villámokat szórtak volna, egyenest a mogorva bosnyák irányába.

Érződött Alexejen, hogy ő is kezdett fáradni. Hiába viselte még mindig a sérthetetlen, megrendíthetetlen maffiafőnök álcát, a kor rajta is fogott.

Kissé túlságosan is kifakadt Tomika megjegyzésén. Azzal kezdte, hogy pisztolyt tartott a fiatal fejéhez, annak legnagyobb meglepetésére, természetesen negatív értelemben. – Egy ilyen mihaszna, tongyola huszonéves mit sem tud arról, hogy miken kellett évekig keresztül mennem, mire visszaszereztem az egyetlen kölykömet, akit az istenverte évek alatt össze tudtam hozni! És most még ő sem akarja átvenni a bizniszem!

Nándi igyekezte tűrtőztetni az apai félelmet, ami abban a pillanatban éledt fel benne. Hiába emésztette az már belülről fel, a férfi igyekezett nyugodt maradni, amennyire csak tudott. Semmi hirtelen mozdulat.

Főleg, hogy a szeme sarkából észrevette a szerbet, Katja nevelőjét, ahogy jelzett neki, hogy folytassa az elterelést.

– Alexej, ide figyelj – szólította meg az idősebbik Kasztner a bosnyákot. Legbelül úgy remegett, mint a nyárfalevél, leginkább a fia riadalmát látva. – Hidd el, átérzem a helyzetedet. A volt feleségemmel nekünk is elég nehéz éveink voltak az elhárításnál. A házasságunk se alakult úgy, ahogy akartuk, Tamás pedig a saját útján kellett felnőnie. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne akartunk volna megtenni bármit érte.

A háttérben Szása suhant beljebb, nyomában néhány rohamosztagossal. A beöltözöttek, amint maguk közül valót láttak megkötözve, beleértve Kristófot, Lalit, azonnal eloldozták.

De ami a legnagyobb megnyugvást adta a felnőtt férfinek, az Katja reszkető, aprócska éne volt, ahogy szemeik összetalálkoztak kintről. Mivel a pattanásig feszült idegekkel fel-alá császkáló Alexej a mimika legkisebb jelére ugrott volna, mint valami kiéhezett ragadozó a zsákmányára, így Nándi a puszta pillantásával próbálta azt sugallni a törékeny, bosnyák kémlánynak, hogy minden rendben lesz.

Mostmár csak nekik kell valahogy épp bőrrel megúszni. Ahhoz pedig nem kell mást tenni, csak húzni és húzni az időt.

– Neked legalább megadatott egy hosszabb házasság – mormogta az orra alatt a bosnyák. Fáradt szemeiben mintha hosszú idők óta először látszódott volna egy olyan érzés, amit valahol legbelül igyekezett egészen addig elnyomni: a gyász.

Alexej nagy levegőt vett, majd, amint kifújta, dühödten lépett az idősebbik Kasztner elé, döngő léptekkel. Szemei csak úgy szórták a dühvé átalakult, mély fájdalmat. – Te sose fogod megtudni, hogy milyen érzés egyedül próbálni felnevelni azt a lányt, akit a feleségem gyilkosa nevelt egészen addig, ráadásul ellenem! Hogy minden egyes alkalommal azon agyalsz, magad öld meg, ahogy annak a nőnek a hasonmása néz veled szembe, akit kegyetlenül meggyilkoltak, vagy őt nyírd ki! Fogalmad sincs minderről!

A bosnyák tajtékzott. Erei kidagadtak a homlokán, ahogy az idegei nem bírták már tovább: előrántotta a fegyvert, ki biztosította és rögvest Nándi fejéhez tartotta.

Tomi falfehér lett mellette. A csend és a feszültség szinte fojtogató volt.

Szerencsére Szása egészen addig ügyesen beljebb tudott lopakodni, nyomában a felszabadított tagjaival a mentőosztagnak. Csak akkor állt meg, amikor egy karnyújtásnyira volt Alexejtől: pont időben, hogy egy szimpla vállkopogtatással magára vonja az ettől meglepett bosnyák maffiavezér figyelmét és egy ügyes mozdulattal fegyvertelenítse.

– Alexej Kristic, ezennel le van tartóztatva – sziszegte elégedetten arcába Nándi, ahogy a szerb kevyelmet nem ismerve, szorosan bilincsbe verte a bosnyákot.

Megmenekültek.

Katja | Drága Örökösök ✅Where stories live. Discover now