The Death Lord

12. rész: Teszlek Süveg

Láttam meghalni...

És nem tettem semmit...

Földhöz láncolva néztem végig újra és újra...

Meghalt. Értem. Értünk.

És annyira... fájt...

Csak úgy... felrobbant... eltűnt... odalett...

És soha többet nem láttam...

Azt a gyönyörű vörös loboncot... nem éreztem többet az illatát, nem láttam többet a gyönyörű tengerzöld szemeit... a nevetése, a hangja... még a megrovó tekintete is hiányzott...

Hatalmas nyomást éreztem a mellkasomon, a levegő kiszorult belőlem.

Olyan hirtelen ültem fel, hogy beleszédültem.

A mellkasomon terpeszkedő lány pedig nyekkenve pottyant onnan az ölembe.

Megdörzsölve a sajgó fejem néztem le Rinára, aki válaszul rám vigyorgott.

- Kifolyt a nyálad – jegyezte meg, mire megforgattam a szemem.

Körbenéztem az ismeretlen szobában. Letisztult falak, néhány régi festménnyel. De tényleg. Eszement régiekkel.

A bútorzat sem volt túl gazdag. Állt egy asztalkából, körötte két székkel, egy kis szőnyegből, meg egy heverőből, amin mi fetrengtünk Rinával. Az egész helyiség kábé tizenegy négyzetméter volt.

- Hol vagyunk? – tettem fel a kérdést miután végképp nem tudtam beazonosítani, közben az egyre jobban lüktető homlokomra téve a kezem.

Zsibbadt a lábam, a hátam, a karom... igazából mindenem.

- Nyugi, nemsokára elmúlik – ült fel rendesen a lány – Kell egy kis idő, amíg felfogja az agyad, mi történt.

Furán néztem rá.

- Igen, ezt az agyamnak határozottan fel kell fognia, egyetértek, de sokat segítene, ha mondjuk el is mondanád, mi történt...

- Nos, hát... igazából én sem tudom. A lényeg, hogy megmentették a seggünket a kőzápor után.

Halványan már derengett valami, bár igazából az is csak annyi volt, hogy nagyon (de tényleg NAGYON) sok kő hullott alá az égből.

A köveken kívül tulajdonképpen se kép, se hang. És Rina sem segített sokat.

- Kik?

A lány elvigyorodott.

- Húzol egy nadrágot és megmutatom... – állt meg az ágy mellett, majd elindult kifelé – Ja és... – fordult vissza – A lábadat... ne nagyon használd.

A szemöldököm ráncba szaladt. Hogy tudnék mozdulni... bármerre is a lábam nélkül?

Aztán megértettem.

Nem zsibbadt az egész testem. Csak a lábam. De abból alig éreztem valamit.

Rina kiment, én pedig ott maradtam egyedül a szobában. Nem rémlett, mi lett a lábammal, de egyre jobban aggódtam érte. Ha most megrokkanok, hogy csinálom tovább a küldetést?

Nagy levegőt vettem és lehúztam a takarót, ami a padlón kötött ki. Hagytam lecsúszni.

A bal lábamat vörös, lila, zöld és sárga foltok borították. Jónéhány helyen felszakadt a bőröm is. Összességében: borzalmas volt ránézni. Még úgyis, hogy a felszakadt részeken már egészen begyógyult.