The Death Lord

11. rész: Elcseszett szökés

Újabb bólogatás.

Így utólag belegondolva, tök felesleges volt, mivel én mentem hátul, az egészből ők semmit nem láttak, de semmi baj. Elbólogattam magamnak.

Vagy húsz percig tartott, mire felértünk. Legalábbis én annyinak éreztem.

Egy pofásan kivájt, hasonló kijárat (avagy bejárat, kinek hogy tetszik jobban) fogadott minket, mint lent. A különbség, mondom, annyi volt, hogy itt láttuk a helyét az ajtókat. Nagyjából.

És igazából nem is volt ajtó. De ne kössünk bele a részletekbe.

Elővettem a térképet.

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok - böktem rá a pergamenre, mire elkezdett kirajzolódni a Roxfort pontos térképre - Mindenki a helyén, McGalagony a szobájában, Alice szintén. És ahol mi vagyunk, nincs senki.

- Pompás...

James megint kopogtatott, meg motyogott egy sort, mire az ajtó kinyílt (ide képzeljetek sok sok sok idézőjelet. Köszi).

A negyediken voltunk. mi azt jelentette, hogy még három emeletet mindenképpen meg kell mászni. Észrevétlenül.

Nem ez volt a dolog nehéz része, nem kell megijedni.

Sőt, igazából az egész nem volt valami hű de bonyolult dolog. Végülis, csak a Roxfortból készültük ellopni az igazgatónő unokáját. Áh, dehogy nehéz.

Hülyeséget félretéve, a térképpel istenek voltunk (képletesen értve). Mindenkiről tudtuk, hol van pontosan akkor, amikor meg akartuk tudni. És ez azért hatalmat jelentett.

Valamelyest.

Elindultunk felfelé.

Természetesen a festmények nem örültek nekünk, és a világító pálcáinknak, de üsse kavics. Nem terveztünk sokáig maradni.

Én belebújtam a térképbe, közben James ment elől, Rinával pedig helyet cseréltünk, így ő ment hátul, kivont pálcával.

Nem mintha annyira szüksége lett volna rá, amíg nálunk volt a térkép, de nem baj. Nem bízott bennem.

Lassacskán felértünk a hetedikre. Sehol nem volt lélek se. Ahogy annak lennie kellett.

Aha. Majdnem. Alice neve eltűnt a térképről.

- Nem... - motyogtam az orrom alatt.

- Mit nem? - pillantott hátra James.

- Hát... ez eltűnt... de nem tűnhetett el... - forgattam a térképet, hátha én vagyok ennyire zokni, de nem. Alice csak úgy eltűnt.

- Mi van? - szegezte nekem az értelmes kérdést drága bátyám, mire az arcába nyomtam a pergament, amolyan "ha nem hiszed el, nézd meg bazmeg" fejjel.

James elvette tüzetesen kezdte vizsgálni, mint a vadászkopók a tollpihéket, vagy vércseppeket, hogy a vad nyomára bukkanjanak.

Na nem mintha Alice valaha is a kezébe fogta volna a térképet.

De mindegy, mint mondtam, ne akadjunk ki a részleteken.

Rina felvont szemöldökkel lépett mellém.

- Hát ez eltűnt - jelentette ki James, úgy tíz perccel később.

- Kösz, baszki, ha nem mondott, nem jövök rá - forgattam meg a szemem.

- Fiúk, menjünk, mielőtt rájönnek, hogy itt vagyunk. Veszekedjetek, ha végeztünk - nézett csapatunk egyetlen lány tagja felváltva rám és a bátyámra, mire megrántottam a vállam. Pedig még be sem melegedtem.