Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

nine

Amikor eljöttem a táborba, csak azt hittem, hogy edzés lesz. Semmi más. Erre nem az történik, amire számítottam. Nem számítottam arra, hogy Koutaro szobájába fogok sírni, sok-sok zsepivel, Koutaro és Tobio társaságában. Szinte elhadartam nekik, hogy mi történt, és ha visszakérdeztek, rendesen tudtam nekik válaszolni. 

  - Én nem értem, hogy mi a baja..Tényleg nem - vettem mély levegőt, miközben megtöröltem a szememet. 

Jelenleg Koutaronak voltam dőlve, ő pedig a karomat simogatta. 

  - Hiszen elmondta, [Név] - szólt a szürke hajú fiú - Nem tetszik neki, hogy Atsumu a közeledben van.

  - De hisz ő mondta, hogy nem baj, ameddig meg nem bánt. Akkor most?

  - Őszintén szólva nekem se tetszik - szólt Koutaro - És valószínűleg ha én ittam volna, akkor nekimentem volna. Viszont ez a te életed. Te döntöd el, hogy kit szeretsz, és kit nem. Azt is, hogy kiben bízol meg, és kiben nem.

  - De benne megbízom. Megváltozott. Látom rajta - töröltem meg a szememet.

  - Kuroo nem így látja - sóhajtott Koutaro.

  - Mert nem ismeri - suttogtam.

  - És lehet, hogy te se ismered igazán.

  - Én ezt azért nem mondanám - védtem be magam.

  - Lehet, hogy azt hiszed ismered, de aztán mégse. Az ember sokfajta oldalát képes mutatni, ha valamit elakar érni. Évek teltek el, és mindenki változik. Senki se marad ugyanolyan. Se te, se én, se Kuroo.

  - Nagyon haragszik? - céloztam a fekete hajú fiúra. 

  - Nem tudom, nem beszéltem még vele - pislogott a szürke hajú - Csak gondolom nem esett neki jól, amit látott.

  - De mégis miért? Nem vagyok együtt Tetsuval, az istenért is... - szorítottam meg a takarót magam alatt.

  - Lehet épp ez a baja Kuroo-sannak - szólt közbe Tobio.

  - Mi? Ne beszélj már hülyeségeket, Tobio - húzódtam el Koutarotól, majd megtöröltem a szememet - Holnap beszélek vele.

  - Másnapos lesz - közölte Tobio.

  - Akkor is megakarom ezt vele beszélni. Nem akarom, hogy rosszban legyünk. Már most hiányzik, basszus...

  - Hiányzik? - pislogott rám Tobio.

  - Igen. Mindig itt van velem. Mindig megnevetett. Mindig törődik velem. Mindig azt nézi, hogy nekem mi a jó...Mindig - vettem nagy levegőt, és próbáltam visszatartani a könnyeim - Mindig itt van ha szeretném...

  - Basszus, most mit csináljunk? - nézett Koutaro az órára, ami éjfélt ütött - Akane-chan hazament, nincs vele senki - nézett Tobiora.

  - Nem merem Hinatat egyedül hagyni - szólt halkan Tobio.

  - Srácok én megleszek egyedül is. Nincs baj - erőltettem magamra egy mosolyt.

  - Ne hazudj - mondták a fiúk szinkronban. 

Mi legyen? Tényleg nem akarok egyedül lenni, de nem szeretném elrontani a táborukat, és zavarni őket az alvásban. 

  - Mi legyen, Bokuto-san? - pillantott rá Tobio.

  - Írok Akaashinak, hogy nem alszom itt - vette elő a telefonját.

  - De Kou...

  - Nem - szakított félbe - Igaz itt vagyunk nyáron egy edzőtáborban, ahol nevetnünk kéne, és szórakozni. De mégis hogy tenném ezt meg, amikor az egyik legjobb barátom szomorú?Kuroohoz is mennék, de szerintem már az igazak álmát alussza, és egy tank se tudná felkelteni. Te most ne foglalkozz azzal, hogy velünk mi van. Az a lényeg, hogy te jól légy.