Somebody that I used to Know |Miya Atsumu Fanfiction - Befejezett|

four

A több száz emlék. Azok az emlékek, melyeket sose fogok elfejteni, itt vannak az agyamban, és a mai napig kísértenek. De most, hogy ismét találkoztam vele, minden visszajött, mintha csak egy sorozatot néznék, úgy pörögtek le a szemem láttára az emlékképek. 

8.-os voltam, amikor a szüleim bejelentették, hogy elköltözünk Miyagi Prefektúrába. Sokat sírtam emiatt, hiszen ott voltak a legjobb barátaim. Ott volt Kuroo Tetsurou és Bokuto Koutaro, akiket nem szívesen hagytam ott. Szóba jött, hogy az ott élő nagyszüleimnél maradhassak, de anya nem engedte. Az új munkahelyük miatt nekem is mennem kellett Tokióból. Így történt az, hogy rengeteg időt töltöttem azon a nyáron Tetsuékkal júliusban. Egy iskolába jártak velem együtt, és egy környéken is laktunk. A probléma csak az volt, hogy ők egy évvel idősebbek voltak nálam, így nem egy osztályba, se évfolyamba jártunk. És amikor én 8.-os voltam, ők akkor kezdtél el a középiskolát. Tetsu a Nekomaba ment, míg Koutaro a Fukurodaniba. Mind a kettőjüknek edzés volt szinte egész augusztusban, így a júliusi hónapot töltöttem velük. Aztán ott volt az augusztus. Amiben nem tudtam mit csinálni. Egyszer fordult elő, hogy magamtól elmentem futni reggel a parkba. És ott akkor, ha nem megyek el reggel fél 9-kor futni, az életem nem ilyen lenne. Mert ott találkoztam először Atsumuval. Futni volt, és ott találkoztunk. Leültem pihenni, ő pedig csatlakozott. Így kezdődött a mi történetünk...

Kiderült Atsumuról, hogy a szülei elváltak, és a nyarat az anyukájánál tölti az ikertestvérével, Osamuval. Atsumuék eredetileg a Hyogo Prefektúrában éltek, ami nem volt annyira közel Tokióhoz. A két fiú minden nyáron eljött az anyukájukhoz, amióta a szüleik elváltak, 5 éves korukban. 
  Akkor ott viszont, reggel 9-kor, amikor találkoztunk, minden megváltozott. Minden. Tejesen. Attól a naptól kezdve közösen mentünk el reggelente futni, közösen vicceltük meg a másikat, és közösen döntöttük el, hogy nem csak futni szeretnénk egymással reggelente. Mivel tőlünk 2 utcányira voltak, sokat találkoztunk egy nap. Nagyon sokat. Szinte minden egyes napot egymással töltöttünk. Elmentünk fagyizni, elmentünk a parkba, elmentünk sétálni, este néztük a csillagokat, sötétedésig együtt voltunk. Együtt nevettünk, együtt mosolyogtunk, együtt voltunk szomorúak, hogyha a másikkal történt valami rossz. Együtt beszéltük meg a bajainkat, és együtt próbáltunk a másiknak segíteni. Annyira tökéletes volt minden. És nem tagadom, annyira jól éreztem magam vele, mint még soha senkivel. Ez alól persze Tetsuék voltak a kivételek. Mert őket soha senki se tudta letúrni az első helyről az életemben. 
  Beleszerettem Atsumuba. A mosolyába, az öleléseibe, az érintésébe, a vicceibe, az aggódó tekintetébe, a gyerekességébe, az édes arcába, a helyes tekintetébe, a kedvességébe. Mindenbe. Egyszerűen megőrültem érte. Viszont az idő nem állt meg, csak mert mi ott voltunk. Közeledett a szeptember. Számomra a költözés, és az új suli. Atsumu számára a hazamenetel, és az új suli. 

Amikor augusztus 28.-án találkoztunk, és estig kint voltunk, azt hittem, hogy lesz még alkalom. Lesz még alkalmunk egymással lenni. Hiszen aznap este, amikor Atsumu hazakísért, még a házunk előtt álltunk vagy egy órát, és beszélgettünk, miközben a pulcsijában fagyoskodtam, de nem érdekelt. Hiszen vele lehettem. S aztán, amikor arra a napra elbúcsúzott, megcsókolt. Életem legelső csókját tőle kaptam, és akkor, abban a percben mindenkinél boldogabbnak éreztem magam. Ahogy Atsumuval véget ért a csókunk, egy puszit lehelt a fejemre, majd elment azzal a szándékkal, hogy holnap reggel elmegyek hozzájuk, és végleg elköszönök tőlük. Elmegyek hozzájuk, és be is mutatom őt Tetsuéknak, hiszen rengeteget meséltem róla nekik, csak nekik az edzések miatt sose jött össze az időpont, hogy bemutassam őket egymásnak. 
  Viszont aznap, amikor a két legjobb barátommal elmentem Atsumuék anyukájához, ő közölte, hogy hajnalban mentek haza a vonattal. Ott akkor összeroppant bennem valami, ami a mai napig nem fort össze. Hívtam a fiút. Nem egyszer. Számtalanszor. De nem vette fel, és nekem csupán a telefonszáma volt meg. Mert akkor, azokban az időkben nem ez volt a legfontosabb. Nem az volt a fontos akkor, hogy keressük egymást a közösségi oldalakon, csupán, hogy együtt legyünk. És ott akkor hiába hívtam őt. Hiába küldtem üzeneteket. Pár óra múlva azt írta ki a telefonom, hogy erre a számra nem küldhetek több üzenetet, és nem is hívhatom őt. Letiltotta a számomat.