Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 13.

Prissy

Azt hiszem, immáron hivatalosan is kijelenthető, hogy a kapcsolatunknak három állapota létezik. Első: Giliam kivan. Második: Én kivagyok. Harmadik: Giliam bátyja teherbe ejtette a barátnőjét, ezért Giliamnek esküvőre kell mennie. A többi olyan külső tényező is a harmadikba tartozik, amely nem engedi, hogy időt töltsünk el egymással, annak ellenére sem, ha amúgy mindketten nagyjából rendben vagyunk lelkileg.

Remélhetőleg azért az esküvős sztori nem ismétlődik majd meg Giliam másik két bátyjával is. Ha jól tudom, Westin valami orvostanhallgató csajjal jár, belé csak szorult annyi ész, hogy fel tudja mérni, mikor nem éri meg megkockáztatni egy nem kívánt terhességet, és hogyan érdemes azt kivédeni. Ami Brycent illeti, róla nem tudok semmit, de próbálok úgy gondolkodni, hogy ő még viszonylag fiatal, szóval kisebb az esélye annak, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljön a barátnőjével.

Igazából mindegy. Tök mindegy. Most úgysem a harmadik állomást éljük meg, hanem az elsőt. Ettől pedig totál kész vagyok én is.

Annyira idegtépő, ahogy csendben ülök Giliam ágyán, csupán pár centire tőle, és mégis úgy érzem, mintha kilométerekre lennénk egymástól. Ez a távolság percről-percre nő, és én képtelen vagyok megállítani ezt a folyamatot.

De nem akarom elveszíteni őt. Annyira nagyon szeretem.

– Giliam, – szólítom meg halkan, szórakozottan, ami halványan tükrözi kusza lelkiállapotomat. – tudom, hogy megígérted Davidnek, meg minden, de nem akarsz mégis beszélni róla? – kerülöm a tekintetét. A lábaimmal szemezgetek, amint felváltva, előre-hátra hintáztatva őket, újra és újra az ágy keretének csapódnak. A sarkam jól bírja a strapát. Nem is értem, miért nem fáj még, mikor már jó ideje ezt csinálom. – Nem kíváncsiskodni szeretnék, csak azt nem akarom, hogy... – keresem a szavakat. – Figyelj, tök jó, hogy ennyire megbízik benned, de néha neked is ugyanúgy beszélned kéne a dolgaidról, mint neki. Hogy ne őrülj bele. A hallgatókat is meg kell hallgatni – itt végre felpillantok rá, elkapva ezzel bánatos tekintetét, amint engem fürkész éppen. Látom rajta, hogy egyetért velem, de tudom, nem fog beszélni. Sóhajtok egyet. – Oké. Egy kérdés. Szerinted az, amit most csinálsz, segít rajta? – fordulok vissza a lábaimhoz.

– Azért ennyire ne nézz már lököttnek – finoman ráhelyezi kézfejét a combomra, ezzel jelezve, szeretné, ha felhagynék a sarkaim szadizásával. Mivel már valamiféle fájdalom érzékelhetővé vált bennük, úgy is teszek, majd nekiállok szöszöket szedegetni a nadrágomról. Ez a baj a fekete ruhákkal. Minden vacak porszem világít rajtuk. – Persze, hogy nem – csóválja meg a fejét.

– Jó, tudom – bólintok. Kihúzok egy hosszú, szinuszfüggvényhez hasonlatos görbületű, pasztellrózsaszín hajszálat a kézfeje alól, aztán szórakozottan sodorgatni kezdem, amíg apró gömböcskévé nem válik. Elképesztő, mekkora hülyeségeket tudok csinálni, mikor ideges vagyok. – Még egy, aztán hagylak. Gondolod, hogy van valami, amit tehetnél érte?

A fiú pillantásai másodpercről-másodpercre kétségbeesettebbé válnak. – Nem... nem hinném – mély levegőt vesz, majd végre-valahára kiereszt magából valamit, egy vékony szeletet abból, ami a szívét nyomja: – Ez a legrosszabb az egészben. Fogalmam sincs, mit csinálhatnék! Pedig nekem tudnom kéne – újabb lélegzetvétel következik. – Jó. Oké. Prissy, amit most mondok, azt kérlek... – itt szünetet tart, utána egészen más hangon folytatja: – De nem... ha most én, tegyük fel, elmondok neked valamit, azzal csak téged is belerángatlak ebbe az egész borzalomba. Inkább csak...

– Már mindegy. Nem akarlak elszomorítani, de már totál belerángattál, szóval mondd nyugodtan – állapítom meg keserűen. Elhúzza a száját. Nagyon küzd magával, azonban erősen meglátszik, melyik irányba hajlana inkább. Több bátorító szó viszont nem jut eszembe, szóval remélem, ennyivel is sikerült eljuttatnom hozzá az üzenetemet.