Repedések

Első rész - Beyond The Black - 2.

David

Giliam és Connor életbevágóan fontos tárgyalása olyannyira elhúzódik, hogy már nem is látom őket többet ezen a napon. Nem mintha különösebben izgatna, úgyis egyedüllétre van szükségem, szeretném kipihenni magam, lepakolni a holmimat, kicsit megbarátkozni az új környezettel. Nagyon sok ez így nekem egyszerre. Bele fog telni egy időbe, mire hozzászokom – ha egyáltalán hozzászokom.

Kínos búcsút veszek Prissytől. Giliam nem hazudott, mikor azt mesélte, a lány nagyon félénk, de nagyon rendes is. Így első ránézésre nekem is így tűnik. Nem az esetem, de értem, miért tetszik neki. Van valamiféle egyedi bája.

Belépek a szobába. Otthonos kis helyiség, annak ellenére, hogy rendesen érződik rajta, trehány fiúk lakják, és nem tisztaságmániás lányok. A szennyes szanaszét hever a padlón, a levegő áporodott, a szőnyegen lépten-nyomon sárfoltok éktelenkednek. Tankönyvek és papírok borítják minden létező szekrény és polc tetejét, amelyekből akad itt vagy négy. Saját fürdőnk is van, ez a bejárattól balra helyezkedik el, két részre osztva ezzel a szoba nagyobbik felét. Mindkét blokkban egy-egy ágy áll, bevetetlenül. Az enyém a helyiség kisebb, az ajtóval szemben elterülő részében található; egyelőre teljesen rendezett, tiszta. Bár nem vagyok olyan igazán kupis, tudom, ez a látvány nem sokáig lesz ilyen szemet gyönyörködtető. Azért beágyazni én sem fogok.

Sóhajtok egyet. Nem élhetetlen körülmények ezek, őszintén, tökéletesen leszarom, milyen gyakorisággal megy itt a porszívózás, meg szellőztetés, a személyes tér hiánya viszont már előre rettenetesen feszélyez. Az elválasztó falként is funkcionáló fürdőnek hála nekik kettejüknek még csak-csak akad ilyesmijük, nekem viszont aligha. Ennyi erővel feküdhetne a szoba közepén is az ágyam. Már csak akkor lehetne rá jobb rálátás a helyiség minden négyzetcentijéről.

Hányingerem van már a tudattól is, hogy ez a két idegen fiú mától fogva éjjel-nappal szemtanúja lesz a kínlódásomnak önmagammal, meg úgy egyébként minden mással is.

Mivel huzamosabb ideig nem szándékozom „haza"menni, elég sok ruhát pakoltam be magamnak. Nem tudom pontosan, hogy működik itt a mosás, így gondoltam, jobb biztosra menni. Talán illene kipakolnom az ágy mellett álló szekrénybe, de semmi erőt nem érzek hozzá magamban, ezért hanyagolom a dolgot. Berugdosom a bőröndömet a bútordarab alá, ezzel le is tudva az elrendezkedésemet, tekintve, hogy mást nem is hoztam magammal. Nincs titkos naplóm, plüssmedvém vagy egyéb hülyeségem, aminek feltétlenül mellettem a helye. A dobverőim biztonságban vannak, a többi pedig nem is számít igazán.

Egy nagyot sóhajtva elterülök az ágyamon, s a plafont kezdem bámulni. Ehhez igazán nagyon értek, az utóbbi időben tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. Minden repedésnek külön sztorit tudok kitalálni, emberekhez hasonlítom őket, újra és újra megállapítom magamban, mennyivel tovább fogják bírni, mint én. Mert őszintén, nem látok sok esélyt arra, hogy hosszú és boldog életem lesz.

Azért örülök, hogy itt vagyok, és nem valami speciális helyen, vagy az előző iskolámban, ahol mindenki mindent tudott rólam. Tudták, mi történt, hogy miért vagyok olyan, amilyen, és hogy mennyire megváltoztam. Minden egyes nap úgy néztek rám, olyan igazán mindentudóan, mintha csak egy picit is értették volna, mi történik. Mintha nem lettem volna alapból is elég rosszul, a sok tapintatlan, nulla érzelmi intelligenciával rendelkező idióta biztosította, hogy egy pillanatra se érezzem kevésbé pokolinak az életemet.

Innen is csókoltatom őket.

Nemsokára megérkeznek az ikrek – eddig valamilyen különórájuk volt. Bár alapból rettenetesen tartottam a találkozástól, és természetesen még mindig rohadt kellemetlen itt lenni, velük lenni, két vadidegen fiúval egy szobában, egy új iskolában, mégsem tölt el unszimpátiával a látványuk. És nálam az utóbbi időben már ez is elég nagy szó.