Repedések

Második rész - Fight The Fury - 15.

River

Egy nem kifejezetten kellemes ebédszünet után Ameyvel múlatjuk az időt a szobánkban. A lány a barátjáról mesél, mialatt automatás kávét szürcsölgetünk az ágyán ülve. Bár nemigen volt kedvem megvásárolni a földszintről felfelé tartva az italt, Amey végül rá tudott beszélni. Neki könnyebb, neki nem pörögnek a kalóriák a fejében állandóan, az én agyamban azonban komoly táblázat villog minden alkalommal, mikor ránézek valamire, ami ehető vagy iható.

Nehéz.

Nagyon nehéz a helyzet, amiben most vagyok.

Nem telik el úgy egy nap, hogy ne kívánnám ezerszer, bár meg se próbáltam volna lefogyni elsőben. Most, hogy már megtapasztaltam, milyen vékonynak, gyönyörűnek és népszerűnek lenni, nem tudnék visszaereszkedni odáig, ha viszont nem változtattam volna magamon, nem estem volna a saját csapdámba, és boldogan élhetném az életemet a túlsúlyom ellenére is.

Nem telik el úgy egy nap, hogy ne zokognék a borzalmas lelki megterheltség miatt. Tönkretettem magam. Tönkretettem az életemet. A gondolataimat mintha nem is én szülném, mintha meg lenne mérgezve az elmém; a vágy felülkerekedik a józan ész szavain, az éhezésről való képzelgés az eszemet veszi.

Szerencsére azonban Amey minden hiányosságomat pótolja. Gondoskodó anyaként figyel rám, és egy pillanatra sem hagy magamra. Arra kért, költözzek át hozzá, amint megtudta, mi nyomaszt – újra. Semmi jelét nem mutatta haragnak, egyszerűen csak aggódik, rettentően, mert tudja, mi áll előttünk, és mi áll mögöttünk.

Hetek óta déjá vum van. Én mindezt átéltem már egyszer. Tavaly, nagyjából ugyanekkor. De akkor erősebb voltam. Most már tudom, mekkora kínlódás ez, mennyire idő- és energiaigényes. Tudom, hogy szinte képtelenség megnyerni ezt a küzdelmet.

Bár ne utaztam volna haza decemberben!

A karácsonyi szünet veszélyes. Nagyon veszélyes. Még azok számára is, akik cseppet sem foglalkoznak a testsúlyukkal. Ez az az időszak, mikor mindenki kikerekedik. Épp ezért igencsak kockázatos egy olyan lányra nézve, aki roppant falánk természet, amellett, hogy nemrég szedte össze magát egy komoly evési nehézség-időszakot követően. Az agya mérgezett gondolatokkal van tele, a súlya pont ideális, az étvágya pedig elég nagy – amíg el nem fogyaszt valamit, ugyanis azután mindig megbánja, hogy evett. A józan tudata megveti az anorexia felé hajlót, és ez fordítva is igaz. Minden étkezéskor háborút vív magával, s mikor rájön, hogy nem sikerült ellenállnia a finom ételek csábításának, rögtön arra gondol, hogy tehetné jóvá, amit elrontott.

Egy ilyen lánynak nem könnyű átvészelni ezt az időszakot bárminemű félrelépés nélkül.

Én pont ilyen lány vagyok. És elbuktam.

Még mindig rajtam van a súlyfelesleg; mintha több réteg meleg ruha feszülne rám – pedig valójában nem is látszik. Ha jobban, tiszta fejjel megnézem, nem látszik. De érzem. Nagyon zavar.

A beteg énemnek vannak ötletei, hogy oldhatnám meg ezt a problémát, nekem azonban nem szabad hallgatnom rá. Azt mondja, hánytassam meg magam. Vagy vegyek be hashajtót. Vagy éheztessem magam. De nem. Ezek közül egyiket sem tehetem. Csak még jobban olyanná válnék, mint a tavalyi River.

Olyan szeretnék lenni, mint ő.

Csak egy pillanatra suhan át az agyamon, de ahelyett, hogy ezután köddé foszlana, mint sok más kósza gondolat, beférkőzik az elmém egy rejtett zugocskájába, és többet nem is szándékozik kiköltözni onnan. Újra és újra előbukkan, hogy újból és újból meglepjen.