Második rész - Fight The Fury - 16.

35 4 20
                                    

David

–... úgy volt, hogy kettesben megyünk Prissyvel, de mivel Connor már betúrta magát közénk, úgysem rólunk fog szólni, ezért gondoltam, megkérdezem, hátha... – hadarja Giliam lelkesen, reménykedő tekintettel. Nem tudom, hogy képes még mindig ilyen csillogó szemekkel magyarázni nekem a sok hónapos negatív tapasztalatok után, melyek szerint én minden ilyen kezdeményezését élből elutasítom az esetek kilencvennyolc százalékában, de akárhogy is csinálja, csodálom érte, és nagyon örülök, hogy nem sikerült teljesen kikészítenem érzelmileg, mint azt korábban több emberrel is megtettem.

Hallgatok. Bizonytalanul állok a dologhoz, szükségem lenne még néhány érvre, hogy meggyőzzön.

– Beülhetnénk valahova és ehetnénk valamit, vagy ilyesmi – ajánlja fel.

Csend.

– Oké, lehet csak simán beülni valahová evés nélkül is – folytatja rendületlenül. – És hozhatnád Redet is – teszi hozzá nagylelkűen.

A kémiaterem teljesen üres, mi ketten vagyunk már csak itt, meg Prissy, aki a helyiség másik végében, az ajtókeretnek támaszkodva vár barátjára. Néha-néha felénk pillant, aztán gyorsan vissza is fordul a folyosó felé, jelezve, ne is foglalkozzunk vele, nyugodtan beszélgessünk tovább. Már, ha ami köztünk zajlik, egyáltalán beszélgetésnek nevezhető, ugyebár. Mialatt Giliam kiejti Red nevét, a lány újra felénk kapja a fejét, melynek hatására átsuhan bennem valami, egy gondolat, ami arra ösztönöz, hogy beleegyezzek a fiú ajánlatába.

– Rendben – sóhajtok fel megadóan. Úgyis szükségem lenne már arra, hogy kimozduljak kicsit. A hangszerboltban tett látogatás óta ki sem léptem az iskola kapuján. Csak nehogy megint elkapjak valamit, amíg szívom a friss, üdítő városi levegőt. Vajon utál engem annyira az élet, hogy mondjuk legközelebb a lepra tünetei jelenjenek meg rajtam?

– Szuper – mosolyodik el Giliam szélesen. Elképesztő, mekkora örömet tud okozni neki, ha néhanapján olyan döntéseket hozok, mint egy normális emberi lény.

– Megyek, megkérdezem Redet – ellököm magam a faltól, aztán meg is indulok az ajtó felé. Ő is hasonlóan cselekszik. Odasétál a barátnőjéhez, megfogja a kezét, s int neki, hogy mehetnek. Prissy bólint.

Rápillantok, de ő a padlót fürkészi. Keresem a tekintetét, de ő kerüli az enyémet.

Az a pár perc ott az erkélyen nagyon meghatározó volt a számomra. Sikerült megértenem néhány dolgot. Sok kérdést is felvetett bennem. Ezért is mondtam igent Giliamnek. Szerettem volna beszélni Prissyvel. Nem tudom, miért, de akkor, abban a pillanatban ez a lány, akit mindig olyan kis szerencsétlennek tartottam, néhány másodpercre teljesen másként jelent meg előttem. Megmagyarázhatatlan, amit átéltem; kételyeket ébresztett bennem, és nem kis mennyiségű aggodalmat. Alig ismerem őt, azóta a délután óta mintha mégis sokkal többet tudnék róla, mint bárki másról. Ha nem is az élettörténetét, a hobbijait, a családfáját, egyet biztosan: azt, hogy magányos. És nem úgy, mint egy hisztis kiskamasz.

Persze eltervezni a dolgokat mindig lényegesen egyszerűbb, mint megvalósítani. Az egész délután alatt egy pillanat erejéig sem sikerült Prissy közelébe kerülnöm, nem hogy szót váltanom vele! Nem tudom, a lány direkt bujkált-e előlem, vagy a sors hozta-e így, de azóta már egy hét elrepült, és mindig semmi eredménye a magamhoz képest erős próbálkozásaimnak. Pedig nem terveztem semmi komolyat... tulajdonképpen azt sem tudom, mit reméltem. Csak szerettem volna tudni, hogy van. Egyszerűen nem hagy nyugodni a tudat, miszerint valaki hasonlóképpen szenved a környezetemben, mint én.

RepedésekWhere stories live. Discover now