Repedések

Második rész - Fight The Fury - 17.

David

– Mi? – nem esik le rögtön, miről beszél. Fáradt vagyok, nekem is szükségem van egy kis időre az agyam működésbe hozásához. Utána viszont annál nagyobbat koppan az egész. Elkerekedett tekintettel pillantok előbb Redre, aztán Dennyre. Érzem, ahogy biztonsági üzemmódba kapcsolok, készen az ugrásra, készen a menekülésre, arra, hogy megvédjem magam, bármi is történjék az elkövetkezendő percekben. Egy kicsit azért ledermedek, ahogy tudatosul bennem, a fiú arról beszél. Ez az első alkalom, mikor ilyen nyíltan közli velem valaki, tudni akarja, mi történt, éppen ezért elkeserítően tehetetlennek érzem magam. A szívverésem már rég a duplájára gyorsult, a torkom kiszáradt, szemeimben továbbra is teljes döbbenet tükröződik. Képtelen vagyok egyebet kipréselni magamból.

Denny pedig, mintha szándékosan használná ki a pillanatot, amelyben még a szokásosnál is sebezhetőbb vagyok, rögtön beméri a következő ütést is: – Red, ne nézz így, ugye, hogy erről beszéltünk egyik nap?

– Mi?

Red döbbenete elég valóságosnak látszik, azonban annyira össze vagyok zavarodva, hogy egyszerűen nem tudok hinni sem a szemeimnek, sem a józan eszemnek. Ehelyett, inkább csak egyre jobban kétségbeesem. Erről beszéltek? Mármint ő és Red? Ők tényleg... Red tényleg...?

– Pedig így volt... – tripláz Denny, nehogy véletlenül sikerüljön felülkerekednem az aggályaimon. Azért igyekszem lenyugtatni magam. Hiszen Red annyira meglepődött! Denny pedig részeg! Nem tudja, mit beszél...

– Ez komoly? Tényleg? – kérdezem végül sápadtan, segélykérő tekintettel.

Ő erre azonnal a saját védelmére kel: – Dehogy is! Igen, tényleg mondott ilyet egyik nap, de direkt nem is említettem neked, hogy ne érezd rosszul magad! – utoljára akkor láttam őt ilyen kétségbeesettnek, mikor földrajz után betört a szobánkba, mert azt hitte, öngyilkos lettem.

Hallgatok.

– Ugye nem hiszed el, hogy én ilyet mondtam?

Hinni szeretnék neki, de nem megy.

Red most már igazán sértettnek tűnik. – Tudod, ez nagyon rosszul esik. Miért lenne jó nekem, ha ezt csinálnám? – mivel látja, mit sikerült eredményeznie pár óvatlan kérdéssel, Denny szép lassan elszivárog mellőlünk. Kettesben maradunk, szemtől-szemben egymással; ő karba tett kézzel áll előttem, tekintete szinte lángol a visszafojtott indulattól, én görcsösen ülök továbbra is, csak nehezen tudok a szemébe nézni.

– Ezért akartad, hogy eljöjjek? – bár nagyon gyengének érzem magam, nagy nehezen feltápászkodom a székből, s kihasználva azt, hogy magasabb vagyok nála, szerzek magamnak egy leheletnyi önbizalmat. Így most neki kell majd felnéznie rám, és nem fordítva.

Őt azonban mindez egy kicsit sem izgatja. Rendületlenül tiltakozik továbbra is, egyre nehezebben palástolva idegességét. – Nem! Basszus, hónapok óta azon vagyok, hogy valahogy elnyerjem a bizalmadat, szerinted, ha akartam volna, nem állok neki előbb áskálódni? David, az egy dolog, hogy rohadtul nem bízol meg senkiben, de az egy másik, hogy rögtön azt is feltételezed róluk, hogy ellened vannak! – pillanatnyi szünetet tart, aztán így szól: – Akkor mi most nem is vagyunk barátok?

És a szavai végre célt érnek. Újabb ütés ér, ám kicsit másmilyen, mint az előbbiek. Ismételten elönt a jeges dermedtség érzete, a vér kifut az arcomból, s azelőtt visszarogyom előbbi helyemre, hogy azt egyáltalán észrevenném.

– De... de igen...

– Akkor miért nem hiszel nekem? – kérdezi cseppet megenyhülve. Helyet foglal mellettem, majd mélyen a szemeimbe tekint, mire automatikusan másfelé pillantok. Közben igyekszem kipréselni magamból valami válaszféleséget, de azon kívül, hogy „Én... öhm..." más nemigen hagyja el a számat, így rövidesen feladom a próbálkozást.