Storm and chocolate (Dramione)

9. Megnyílt

Hermione szemszög

- Tényleg bele mész ebbe? -bólintott. - Én.. Tisztába vagyok vele, hogy másnak nem tetszene ez a köztünk lévő fegyverszünet és azt is tudom, hogy ha kiderül Parkinson képes nekem jönni durvábban, mint a múltkor és őszintén én félek attól. Úgy volt, hogy gond nélkül végig viszem ezt az évet és semmi stressz nem lesz, de olyan rosszul kezdődött már az eleje és azt hittem felrobbanok. Természetesen le kellett nyelnem mindent, mert hát mit is csinálhattam volna? Folyton gyomorideggel keltem és nem gondoltam, hogy lesz legalább egyetlen egy nyugodt napom mióta történtek ezek a veszekedések meg Parkonson és ah.. Úgy hittem ho... -elakadtam, mivel hosszú mutatóujját a számra helyezte. Hófehér arcára néztem, ami elég közel volt az én arcomhoz. Mosoly húzódott szája sarkaiba, amint meglátta a meglepett arcom. Gondolom megint vörös lehettem..

Nem is vettem még észre mennyire jól néz ki. Természetesen már máskor is felfigyeltem rá, de most így, hogy ilyen közel van és.. és.. látom minden vonását. Úgy érzem magam mintha meg lennék babonázva. Ellent kell állnom! Muszáj. Ő úgyse kezdene ki velem. Meg hát amúgy is. Ki tudja mi lenne ebből.

- Annyit tudsz beszélni Hermione. - Elvette ujját a számról, közben megforgatta azokat a gyönyörű szürkés szemeit. Mosolygott. Nem beszélve arról, hogy a keresztnevem milyen tökéletesen csengett a szájából.

Elnevettem magam. -Ne haragudj. -egy pár perces csend ült le közénk. A kíváncsiságom hamar fölém kerekedett. -Draco.

- Hm?

- Öhm.. Mesélsz nekem magadról? Meg a.. múltadról? - az utóbbi kérdésemre mozgolódni kezdett a helyén és öklét össze szorította. Ügyes vagy Hermione! Ismét elszúrtad! Lehajtottam a fejem. Nem mertem ránézni.

Megköszörülte a torkát. - Igen. - felkaptam a fejem, hogy rá nézhessek.

A kezei ellazultak. Egy pár centivel arrébb ült és nekidőlt a támlának. Tényleg meg fog nekem nyílni? Talán mégsem szörnyű. Mindig is tartottam tőle. Féltem mit fog csinálni velem, ha visszaszólok, vagy ha csak csúnyán nézek rá. Már elsőtől kezdve utál. Ebben biztos vagyok. De akkor most mi történt vele, hogy képesek vagyunk egy légtérbe lenni és normális beszélgetésbe bonyolódni? Na meg persze a csók.. Egyszerűen nem tudom elfelejteni. Tudom, hogy el lökött. Mégis valamit éreztem benne. Főleg azért mert viszonozta. Azok a puha rózsaszín ajkak.. Dús és selymes haj. Szürkéskék szemek..

- Mi az? -zökkentett ki gondolataimból.

- Jajj csak.. Gondolkoztam.

- Rendben. Nos.. Nem igazán van sok fény és gyönyörűség az én múltamban. Biztos hallani akarod? -kérdezte oldalra döntött fejjel.

- Igen. Engem érdekel. -mosolyogtam rá.

- A családom nagyra becsülte a tiszta vérűeket. Kiskoromtól kezdve ezeket hallgattam. "A muglik senkik. A mugli születésűek és a vérárulók szintén." Apám mindig ezeket dörmögte a fülembe. Így nem csoda, hogy én is ebben a tudatban nőttem fel. Ezért voltam veled olyan amilyen. - rám vetett egy bocsánatkérő pillantást. - Amikor a Roxfortba kerültem tudtam, hogy a Mardekár házba fognak beosztani. Sok mindenkit lenéztem. Főleg aki nem Aranyvérű volt. Amikor prefektus voltam nagyon sok mindenkit szekáltam. Imádtam, hogy volt hatalmam mások felett. Ebben az évben, vagyis az ötödik évben apámat az Azkabanba zárták, ami elég nagy hatással volt rám. Pottert láttam felelősnek mind ezért és bosszút akartam állni. Azonban nem tettem szinte semmit.. Gyenge voltam. És ekkor lettem.. - nyelt egy nagyot és egy kicsit hezitált.

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. -szóltam és megsimogattam a vállát.

- Semmi baj. Szóval.. Ekkor lettem én is halálfaló. Az ég szerelmére! Olyan fiatal voltam mindenhez.. Haragudtam Potterre és mivel Voldemort azt akarta, hogy Dumbledor ne éljen, így a haragomat felhasználva azt akarta, hogy öljem meg. Hatodik évemre totálisan kikészültem. Folyamatosan ezen a feladaton agyaltam. Nem akartam senkivel se beszélni. Semmit se akartam, csak azt hogy ennek vége legyen. Nagyon nagy nyomás keletkezett rám, amitől úgy éreztem magam, hogy felrobbanok. Ekkor volt az, hogy megjavítom a volt-nincs szekrényt. Minden miattam volt.. -sóhajtott egy nagyot. - Az a sok szörnyűség.. Én tettem. Az egész családom ilyen volt. Apám egy seggfej. Folyton veszekedett velem és anyámmal is. Ha valamit nem tettem meg akkor Crucio átokkal sújtott. Anyám nem szólhatott közbe. Ezt utáltam a legjobban, hogy anyámmal is ilyen bunkó volt. Nem is szerelemből vette el! Pedig a Malfoyok igen nagy szeretetek táplálnak egymás iránt. De ő mégse.. Ez.. Ez már túl sok volt nekem. Nem is tudom mit mondhatnék még. A múltam talán ennyi. Magamról talán csak annyi, hogy egy gyáva féreg vagyok. Egy senki. -hajtotta le a fejét miután befejezte.

Ez szörnyű. Sosem gondoltam volta, hogy miket élhet át. Ő csak egy áldozat volt és én mind végig mindenért őt okoltam. Azt tudtam, hogy Lucius egy szörnyeteg, de amiket most hallottam én.. Fogalmam sincs mit mondjak. Lesokkolt ez az egész. Annyira rossz.. Nem bírom könnyek nélkül. Ne legyél már ilyen gyenge! Úgy éreztem muszáj közel lennem hozzá. Meg akarom ölelni. Odabújtam hozzá és a nyakánál átkaroltam. Nagyon jó érzés volt, hogy őszinte legyek. Egy kis ideig hezitált, majd mind két karját szorosan a derekam köré rakta. Elmosolyodtam, amint meghallottam egyre gyorsuló szívverését. Iszonyatosan jól esett, hogy ezeket elmondta. Még ha nem is vidámság és ragyogás volt benne. Ebből tudom, hogy tényleg komolyan mondta azt, hogy megbízhatok benne. Semmi közöm nem volt hozzá. Az életéhez, de ő mégis megnyílt nekem.