The Maze Runner: Angel in the Maze

Negyvenhatodik fejezet

- Most már biztos - mondta Minho.

Lucy és Thomas mellette álltak a Szikla peremén, és az alattuk terpeszkedő szürkeséget bámulták. Semelyik irányba, se balra, se jobbra, se fent, se lent, sem előttük nem volt semmi, amíg a szem ellátott. Csak üresség.

- Mi biztos? - kérdezte Thomas.

- Már háromszor láttuk ezt, valami nem stimmel.

- Ja - értett egyet Lucy. - A halott Sirató, amit találtunk, errefelé menekült, de nem láttuk visszajönni. Aztán meg volt az a négy, amiket átvertünk.

- Átvertünk? - tette fel a jogos kérdést Thomas. - Talán mégsem.

Minho töprengve ránézett.

- Hmm... Aztán most meg ez... - Az ürességbe mutatott. - Semmi kétség, a Siratók valahogy ezen az úton hagyják el az Útvesztőt. Mintha varázslat lenne, pont olyan, mint a nap eltűnése.

- Ha ők ki tudnak itt jutni - tette hozzá Thomas folytatva Minho gondolatmenetét -, akkor mi is.

Láthatóan teljesen fellelkesült. Minho azonban elnevette magát.

- Már megint ez az öngyilkos hajlam. A Siratókkal akarsz bulizni?

- Figyelj, szerintem igaza van - állt a fiú mellé Lucy. - Ahol ők kijutnak, ott mi is kijuthatunk.

- És mit tervezel, hogy egyedül elintézed az összeset?

- Ha kell, igen. Egyébként is, van jobb ötleted?

- Kezdjük az elején, Lucy. Keressünk köveket és próbáljuk ki, hogyan esnek le. Valahol lennie kell egy rejtett kijáratnak.

- Minek kellenek kövek, mikor akár lőhetek is?

- Ne fáraszd ki magad feleslegesen. Különben is, a puskád zaja előcsalhatja a Siratókat és nem akarok kockáztatni. A kövek sokkal csendesebbek.

Így aztán a hármas végigkutatta a folyosót, és minden mozdítható követ elhoztak, még a repedésekből is kilazítottak egypárat. Amikor összejött egy méretes kupac, az egészet átvitték a Szikla pereméhez, leültek, és lelógatták a lábukat. Lucy lepillantott, és semmit se látott, csak szürkeséget.

Minho odaadta Lucynak a jegyzettömbjét, hogy rajzoljon és jegyzeteljen (ami ezidáig soha nem fordult elő, és ez jól mutatta a helyzet súlyosságát).

- Oké. Mindent pontosan fel kell írnod. Mi meg rögzítsünk mindent abban a bökött agyunkban, Zöldfül. Ha valami optikai illúzió rejti a kijáratot, akkor nem akarom, hogy az én hibámból kerüljön bajba az első bökött, aki lemegy.

- Az a bökött én leszek - jelentette ki Lucy. - Ha odalent egy horda Sirató vár ránk, jobb, ha én vagyok az, aki először szembesül velük.

Egyik fiú se tiltakozott, de láthatóan nem is tetszett nekik az ötlet, hogy ő menjen le elsőnek. Minho, talán hogy leplezze a félelmét és az aggodalmát, így szólt:

- Ehhez szerintem Newtnak is lenne egy-két szava. Na jó, felváltva dobáljuk őket, hol ide, hol oda célozva. Ha van itt valami mágikus kijárat, reméljük, majd a kövekkel is működni fog, vagyis a kövek is eltűnnek.

Thomas a kezébe vett egy követ, és óvatosan bal felé dobta, azon pont elé, ahol a bal oldali fal találkozik a peremmel. A kő lefelé zuhant. Egyre lejjebb. Aztán eltűnt a szürkeségben.

Minho következett. Olyan harminc centivel kijjebb dobta a maga kövét, de az is lezuhant. Lucy volt a soros, még néhány centivel kijjebb hajította a követ. Thomas újabb köve is a mélybe zuhant. Felváltva dobálták a köveket, aztán amikor már több méternyire kellett volna eldobni, akkor harminc centivel jobbra tolták az irányzékot, és elkezdtek újra a perem felé közeledve célozni.