The Maze Runner: Angel in the Maze

Negyvenharmadik fejezet

Newt kizavarta Lucyt és Thomast, miközben berendelte Clintet, hogy nézze meg, történt-e valami változás a lányt illetően, vagy ez a hirtelen közjáték semmi hatást nem váltott ki nála. Lucy azonban nem várta meg, míg ez kiderül; amint becsukódott Clint mögött az ajtó, azonnal leviharzott a lépcsőn, ki a Táborból, majd a Tuskók felé vette az irányt. Nem akart beszélni senkivel, nem akart tudomást venni senkiről. A délnyugati sarokban leült a két fal találkozásánál, miközben igyekezett visszatartani a könnyeket.

Hát megtörténik az, amitől a legjobban félt és amit ezidáig sem sikerült megakadályoznia. Mindegy, mennyit erőlködik, az Alkotókon nem fog soha felülkerekedni. Ők irányítanak itt mindent, a Siratóktól kezdve a késlegyeken át a rohadt falakig. Még a saját elméjük sem volt biztonságban tőlük. Ő, Lucy itt volt egy képességgel, aminek köszönhetően neki kéne a legerősebbnek lennie, de soha nem tudta megakadályozni a tragikus események sorát. Bent megszúrták a Tisztáson, Albyt megszúrták odakint, nem sikerült időben visszaérniük, emiatt pedig Thomas és Minho szenvedett.

Az egyetlen, amit elért, az az volt, hogy legalább Minho nem esett át az Átváltozáson.

Annyira tehetetlennek érezte magát, mint még soha korábban. Még a Justinos esetnél sem volt ennyire kétségbeesett, mint most. Van egy képessége, tud küzdeni és harcolni, de mi értelme van, ha senkit sem képes megvédeni vele? Mi fog történni most? Mire célzott a lány? Ha az ő hibája lesz, hogy Newt, Chuck, Minho, Thomas vagy bárki más megsérül vagy ne adja az ég, meghal... soha többé nem fog tudni tükörbe nézni. Inkább hagyja majd, hogy széttépje egy Sirató vagy önként ugrik le a Szikláról.

Megreccsent egy faág, mire Lucy felpattant és harcállásba helyezkedett. Azonban rögtön felengedett, mikor látta, hogy Thomas lépett ki a bokrok közül feltartott kézzel.

- Békével jöttem - szólt, majd homlok ráncolva folytatta. - Miért sírsz?

Lucy az arcához kapta a kezét, és döbbenten érezte a nedvességet az ujjain. Gyorsan megtörölte a szemét.

- Magam sem tudom - felelte. - Mit keresel itt?

- Meg akartam nézni, hogy vagy - mondta Thomas, miközben leeresztette a kezeit. - De ahogy látom, eléggé kiborított, amit az a lány mondott.

- Szerinted miért? - vágott vissza indulatosan Lucy. Nem akart nekiesni Thomasnak, de akkor hirtelen nem tudta máshogy levezetni a feszültségét. - Három barátomat szúrták meg a szemem láttára, ebből az egyik megőrült és meg akar ölni, a másik szintén, őt kitoloncolták, a harmadik pedig rettegésben él, mióta felébredt. Két másik barátom azért éjszakázott kint az Útvesztőben, mert képtelen voltam eltakarítani a rohadt Siratókat az útből. Közben a többi barátom egész éjszaka virrasztott és aggódott azon, hogy valahogy túléljem azt, amit addig senkinek sem sikerült. Van egy erőm, ami nem jó az égvilágon semmire, miközben minden, ami itt történik, az én hibám, mert képtelen vagyok bármit is rendesen megcsinálni! Ezekből semmi sem történt volna meg, ha képes lettem volna...

Nem tudta folytatni, mert Thomas ekkor odalépett hozzá és átölelte. Annyira megdöbbent, hogy a torkán akadtak a szavak, miközben a könnyek egyre csak folytak le az arcán. A fiú eddig sosem mutatott ilyesfajta gondoskodást, nem mintha bárki irányába tehette volna; egyedül Chuck jöhetett volna szóba, de ahogy Lucy látta, ő inkább idegesítette Thomast. A kezdeti döbbenet után a lány belesimult a fiú ölelésébe, miközben a könnyeit felitatta Thomas pólójával, ahogy a vállába temette az arcát.

- Ugye tudod, hogy hülyeség az, amit mondasz? - kérdezte Thomas, miközben a lány hátát simogatta. - Mindaz, amiről beszélsz, nem rajtad múlt. Te mindent megtettél. Különben is, hogy lehetne bármi a te hibád, ami még meg sem történt? És ha be is következik a baj, az sem miattad lesz. Az Alkotók szórakoznak velünk. Minden miattuk történik. A mi dolgunk az, hogy megoldjuk az Útvesztőt és megmentsük a tisztársakat. Tartozunk nekik ennyivel azok után, hogy az Alkotóknak dolgoztunk. Amint kijutottunk innen, bosszút állunk rajtuk. Rendben?